Publicisztika

Van ugye az ájtatos Orbán. A népfi az Aktuálisban épp hogy a hamuban sült pogácsát ki nem teszi az asztalra, de azért udvariasan válaszolgat annak a városi izének, és annál a résznél sem remeg meg a hangja, amikor azt ecseteli: borzalmas dolog lehet az, amikor valakinek a gyermekét éri támadás, ezt mint családos ember, nagyon is el tudja képzelni. Bár arra valószínűleg soha nem derül majd fény, hogy ki csapta Deésy hóna alá a minidisc-et, vagy hogy igaz-e, amit a rovott múltú koronatanú állít, miszerint a szobát, melyben a milliók köröztek, fürge kezek már őelőtte bekábelezték, e mondatokat már az a halvány bizonytalanság is vérfagyasztóvá teszi, hogy a Torgyánnal való pártpolitikai leszámolás során esetleg titkosszolgálati eszközöket is használtak. Mintha valami B-kategóriás gengszterfilmben statisztálnánk pár millióan: zongorahúrom hangjai még el sem zengtek nyakad körül, de szemembe már könny szökött idő előtti múlásod miatt. Csak itt nincs csapó. De az ország nagy része bizonyára úgy van vele, mindegy, hova és miért megy Torgyán, csak ne legyen itt, és különben is, Orbán amúgy békés hangot ütött meg, hétfőn a parlamentben például kifejtette, hogy ő szeretné-puszilná az ellenzéket, csak az nem hagyja magát.

Az igazságügyminiszter -- miután belátta, hogy nem rendelheti maga alá az ügyészi szervezetet -- most új, a "vádhatóságot" érintő törvényjavaslatot nyújtott be a Háznak. A csomag több ponton lényegi változást hozhat -- és hoz is, ne legyen kétségünk, hiszen feles törvényről van szó.

Grand Canyon márpedig nem létezik cím alatt fejti ki Tordai Csaba joghallgató és folyóirat-szerkesztő a Narancs február 1-ji - mellesleg címlapján Nagy Sándor egykori MSZOSZ-elnök, ma MSZP-frakcióvezető képmásával díszített - számában annak az álláspontnak a cáfolatát, miszerint a mai magyar politikában két, egymástól mély szakadékkal elválasztott mező létezik. Ennek az álláspontnak két változatát idézi fel Tordai: a Tölgyessy-félét, amely szerint a szakadék egyik oldalán az utódpárt van, a másikon pedig a rendszerváltó és történelmi, együttesen polgári pártok, valamint a Miklósi Zoltán fogalmazta másik változatot, mely szerint az egyik oldalon a felvilágosodás örökségét vállaló MSZP és SZDSZ, a másikon pedig a modernizációval szemben álló tradicionalista, nacionalista jobboldal áll. (A két változat között nincs gyakorlati különbség, hiszen Tölgyessy szerint az 1994-es koalíciókötéssel az SZDSZ a polgári oldalról átállt az utódpárt oldalára, ahonnan nincs számára visszaút.) Tordai kérdése, hogy "van-e a köztársaság politikai életében ilyen kitüntetett törésvonal", s írásának végére arra a következtetésre jut, hogy nincs, hiszen létezését "három forgatókönyv is cáfolja: a szocialisták abszolút többsége, a nagykoalíció és egy Fidesz-SZDSZ-kormányzás lehetősége". Ennélfogva "a választások első fordulójának éjszakájáig semmi biztosat nem tudhatunk a következő kormány összetételéről". Miképpen jut Tordai erre a következtetésre?

A kisgazdapárt körüli újabb botrány minden eddiginél megrendítőbb erejű csapás az FKGP-re és Torgyán József elnök-miniszterre. Noha a kazettaügy - amelynek lényege, hogy egy vállalkozói kör valószínűsíthetően a Torgyán fiának juttatott kenőpénz révén próbált nagy összegű állami támogatáshoz jutni a papa minisztériumától - még nyilván sok érdekes részlettel örvendezteti meg a művelt nagyközönséget, a koalíció jövőjének szempontjából lényegi újdonság már nem várható: a pártelnök bukása immáron bevégzett tény, legfeljebb az agónia időtartama kérdéses.

A múlt kedden Orbán a Vigadóban megszokott közönsége előtt játszhatott, és ez a közönség már régóta nem kérdez vissza. A miniszterelnök országértékelő beszéde ennélfogva egy pillanatra sem tudott kiszabadulni abból a referenciakeretből, aminek sokkal több köze van saját magához, mint a magyar valóság bármely szegletéhez. A kommunikáció - egyébként egy az egyben a Kádár-korszakot idéző - egyirányúsításával a jelek szerint nem lehet büntetlenül szórakozni. Az ország legnagyobb hatalmú embere immár két és fél éve menekül azokból a helyzetekből, amikor szembesülnie kellene akár megalapozott, akár igaztalan kritikai észrevételekkel, és az ebből fakadó szellemi eltunyulás szinte törvényszerűen vezet egyrészt a stilisztikai romláshoz, másrészt a valóságtól való eltávolodáshoz.

Amagyar politológusok nagy része a ´98-as választás és az azt követő másfél év közvélemény-kutatási adatai alapján a kétpólusú politikai rendszer megszületéséről beszélt. A nem túl eredeti gondolatok a kisebb pártok beolvadásával, eltűnésével számoltak, összhangban a hivatalos kormánypárti vélekedéssel. A politikai helyzetről születtek azonban fajsúlyos analízisek is: ezek közül kettőt emelnék ki.

Az oroszok, hogy egy rég elhunyt klasszikust, Dobozy Imrét idézzünk, már megint a spejzban vannak.

"Be kéne tiltani a rohadt dögöket, embert esznek, teleszarják az utcát" - egyfelől.

és lélektömeg

Sajnos, kezd elmenni a humorunk. Az utolsó csepp a pohárban nem is a chilei cseresznye meg a kolumbiai "kábítószeripar" magyarkertészek általi felszámolása volt, ami egyébként földrajzilag és elmekórtanilag szinte logikusan következett a Japánnak felajánlott friss magyar zöldségből, a malájoknak kínált magyar biodízelből, valamint a magyar-albán közös csöpögtetőprogramból: megesik, hogy az emberhez néha bekopognak, hogy nem akar-e venni néhány olyan dolgot, amire nem hogy nincs szüksége, de maguk a kínált dolgok sincsenek; ilyenkor az ember a vigécet szelíden kitessékeli a küszöbről a gangra, és elmélázik azon, hogy milyen megalázó és méltatlan módon kényszerülnek egyesek a kenyerüket megkeresni.

Januárban négy verzióban ment Budapesten Az ember tragédiája: a Bábszínházban (r.: Garas Dezső), a Merlinben (Jordán Tamás), a Madáchban (Kerényi Imre) és a Várszínházban (Iglódi István); nemzeti klasszikusunk hanyagolása miatt ne tessék panaszkodni most, a magyar kultúra napja körül.

Arégi rómaiaknak augurjaik és haruspexeik voltak, akik a madarak hangjából és röptéből, illetve az áldozati állatok beléből jósolták meg a jövendőt. A mi jósaink politológusoknak nevezik magukat. A madarakhoz és az állati belekhez nem értenek, így hát nincsenek rég kipróbált tudományos kritériumaik. Megpróbálnak közvetlenül a politikusok röptéből következtetéseket levonni, néhányan - nem mind! - közvetlen közelből tanulmányozzák a bélműködésüket is. Ezek olykor a politológusi méltóságot tanácsadói címmel tetézik. Jövendöléseiket az jellemzi, hogy a feszült figyelemmel ellesett hangokat artikulálják. A többiek - madárlesen - arra törekszenek, hogy közönségük várakozását néhány meghökkentő feltételezéssel fűszerezve tálalják fel jóslat gyanánt.

Van néhány nagyon okos barátom, aki eltökélten távol tartja magát a politikától. Nem olvassák a napilapokat, nem néznek tévét, nem követik a híreket. Gyakran vitatkozunk viszont arról, hogy jól van-e ez így? Szerintük a politika jobb esetben érdektelen, gyakrabban mocskos és lehangoló, míg ezzel szemben én azt bizonygatom, hogy bár alanyban és állítmányban gondolkozunk, de ettől még a nép s a nemzet boldogulása, valamint a Ráckert nyitva tartása értelmesen definiálja a közjó fogalmát, amelyért annak a furcsa lénynek, ki értelmiségiként határozza meg magát, illik tennie, vagy legalább aggódnia miatta.

Elképzelhetőnek tartunk-e egy kis, sárga egyházat (vallást) nagy pápaszemmel és lila farokkal?