A modern orvostudománynak és a szerencsés genetikának köszönhetően nagyjából megszűnt a kor a könnyűzenében: minden emberi számítás ellenére még turnézgat a Rolling Stones, de még Ozzy is 76 évesen adta épp ebben a hónapban a búcsúkoncertjét, pedig róla már minimum tizenöt éve azt volt szokás tippelni, nincs neki sok hátra. Egy Iron Maiden-koncerten annyit szaladgálnak a zenészek, amennyit én középiskolában sem bírtam, és a Depeche Mode is élete formájában koncertezik évek óta. Ezeket a zenekarokat az köti össze, hogy évtizedesnél is hosszabb csúcsidőszakuk volt művészileg, folyamatosan adták ki a jobbnál jobb albumokat, amelyeknek köszönhetően megalapozták a hűséges rajongótábort is.
És akkor van a Guns N’ Roses, ami ezeknek sehol nem felel meg: az ortodox rajongókon kívül azért az a közmegegyezés, hogy klasszikus lemezt összesen egyet csináltak (ez nyilván az Appetite for Destruction), az azonnali világsiker után a különféle kemikáliák mámorában született kétrészes Use Your Illusionsök már a megalomániát tükrözték 1991-ben, aztán már csak egy feldolgozásalbum született 1993-ban, és ennyi. Ezt igazán nehéz hosszú kreatív csúcsnak gondolni még akkor is, ha azért a Don’t Cry-t és társait persze generációk sokasága képzelte el középiskolában a szüzessége elvesztésének háttereként. Bár hivatalosan soha nem oszlott fel a zenekar, a gyakorlatban 1993 és 2016 közt nem léteztek, csak egy hasonló néven futó projekt, amiben egyedül Axl Rose volt benne az eredeti tagságból, aminek egy borzasztóan sikerült lemez jött össze tizenvalahány év alatt. A Guns nagyon gyorsan jutott nagyon magasra, hogy aztán a zenekar életmódjába belekódolva dőljön össze és maradjon minden bénázás ellenére legenda azzal a nagyon pici életművel, aminek Axl Rose hol sikító, hol búgó hangja éppúgy része, mint Slash hol punkos, hol bluesos gitározása. Épp ezért kicsit nehezebb megélni a nosztalgiát: értem én, hogy vannak újabb szerzemények, de tulajdonképpen öt évre emlékeztünk vissza. Eddig tartott ugyanis a zenekar életművének lényegi része.
De nemcsak a felidézett életmű mérete más, mint a manapság ekkora stadionokban fellépő mammutzenekarok többségénél, hanem a produkció is: az újra összeállás utáni Guns N’ Roseson ugyanis mintha látszana minden üveg megivott whisky, minden csík kokain, minden kihagyott alvás. Nyilván nem egyformán, és nem is feltétlenül baj ez, csak hát ha egy zenekar imidzsének ennyire alapvető része a szex, akkor elég kellemetlen nézni, ahogy a 63 éves korára a gyanúm szerint jó sok botoxoláson átesett Axl Rose úgy próbálja simogatni a mikrofonállványt, mint 1990-ben: ami akkor vad volt, most inkább karikatúrának tűnik. Pedig a Guns imidzsének alapvető része, hogy képregényfigura szinten menők: nemcsak jó zenészek, de még az öltözködésük is felismerhető, belül pedig kicsit mindenki olyan hányaveti módon kúl figura akar lenni, mint valamelyik tag. (Ez az üzenet annyira erős volt, hogy én személy szerint óvodás koromban azért tettem tönkre anyám rúzsát, mert olyan tetoválásokat akartam magamnak rajzolni velük Avas lakótelepi palotánk nyolcadik emeletén, mint amilyet Axl Rose-on láttam a Bravo magazinban. Kaptam érte némi lehordást, és persze azt is megtudtam, hogy ezek a senkik nem példaképek, ne rájuk akarjak hasonlítani.)
Nos, anyámnak igaza volt így 2025-ből visszanézve: bár Slash-t eltakarja a cilindere és a csodálatos hajkoronája, Duff McKagan basszusgitáros a maga szerencséje miatt valahol megállt az öregedésben, Axl Rose-ra már egyikünk sem irigy. És nemcsak rá nem, de az egészen döbbenetesen ízléstelenné vált ruhatárára sem, amiből több darabot is megcsillantott az este folyamán. Nyilván az sem tesz jót egy rocklegendának, ha a közönség egy emberként imádkozik, jó napot fogjon ki a legendás sok oktávból mára sajnos tényleg nagyon sokat kopott hangja, de az végképp nem, ha az embernek az az érzése, hogy a frontember épp a közönséggel való együttélésben a leggyengébb már. Ez dalonként változó végeredményt hozott ezen a kellemes nyári estén: ha elkapta a flow-t, esetleg az aktuális dal nem kívánta meg minden hangbeli képességét, akkor kifejezetten élvezhető, helyenként egészen remek volt a végeredmény, ha viszont épp a rossz időszak jött, akkor az volt az ember érzése, hogy egy nagyon nagy karaoke buliban van, ahol a kellemetlen főnöknek senki nem meri elárulni, hogy ciki, amit csinál.
Persze egy nagyjából három és fél órás koncertbe beleférnek a hullámvölgyek is, de még az is, hogy a színpad mögötti vetítést a gyanúm szerint valami lelkes amatőr találta ki. Sőt, egy ilyen típusú szeánszon még az sem számít katasztrófának, ha a Puskás Aréna olyan trágyán szólt, mint kedd este: a nagyjából 80 százalékos telítettségű stadion közönsége nagy részének a fejében valószínűleg úgy is ott voltak ezek a dalok. Nyilván voltak kötelező klasszikusok: igen, a Welcome to the Jungle, a Sweet Child o’ Mine, Paradise City; meglepő hiányzó: nem játszották a Don’t Cry-t; jól választott kikacsintás: Slash-nek az eredetileg a Velvet Revolverrel felvett csúcsdala, a Slither; és egy végképp nem várt csúcspont, hiszen feldolgozták a Black Sabbath Sabbath Bloody Sabbath-ját, ami tényleg annyira jól szólt, hogy szinte sajnáltam, amikor visszatértek a Guns-dalok. Nem állítom, hogy nem szeretem jobban a 45 perces koncerteket, de azért a Puskásban ülve még a kellemetlenségek ellenére is arra jutottam, jó egy ekkora rock show-t látni, hallani élőben a félreismerhetetlen gitározást, és drukkolni Axl Rose-nak, hogy ne pont a kedvenc számomat csessze el még akkor se, ha a közmegegyezés szerint egyébként kiemelkedően jó formában tolta végig a bulit a 2023-ashoz képest. Az a jó hírem, hogy nem sikerült, az It’s So Easy nagyon jól szólt.
Izgalmas kérdés, hogy glamour nélkül mennyire van létjogosultsága egy olyan zenekarnak, ami a kultuszának 90 százalékát glamourból építette fel, de hát ameddig a legváltozatosabb korosztályok őrülnek meg azért, hogy Slash ujját közelről láthassák a kivetítőn szólózás közben, addig a Guns N’ Rosesnak is van keresnivalója. Főleg, mert a célját elérte: bár Rose tetoválásai elég bénának tűnnek már, azért az Appetite-ot már be is tettem ma reggel. Valószínűleg ez az a hatás, ami miatt képtelen elengedni őket a világ még akkor sem, ha azért hasonlítani már nem rájuk szeretne.
