A Guns N' Rosest még mindig képtelenség elengedni

Zene

Több kérdést is megválaszolt a Guns N' Roses keddi budapesti fellépésével: elviselhető-e egy három és fél órás koncert? Komolyan vehető énekes-e még Axl Rose? Mi történik egy glamourra építő rockzenekarral, ha megszűnik körülötte a glamour? Miért okozott kisebb családi vitát egy miskolci panelházban ez a társaság? Cikkünkben mindenre választ adunk.

A modern orvostudománynak és a szerencsés genetikának köszönhetően nagyjából megszűnt a kor a könnyűzenében: minden emberi számítás ellenére még turnézgat a Rolling Stones, de még Ozzy is 76 évesen adta épp ebben a hónapban a búcsúkoncertjét, pedig róla már minimum tizenöt éve azt volt szokás tippelni, nincs neki sok hátra. Egy Iron Maiden-koncerten annyit szaladgálnak a zenészek, amennyit én középiskolában sem bírtam, és a Depeche Mode is élete formájában koncertezik évek óta. Ezeket a zenekarokat az köti össze, hogy évtizedesnél is hosszabb csúcsidőszakuk volt művészileg, folyamatosan adták ki a jobbnál jobb albumokat, amelyeknek köszönhetően megalapozták a hűséges rajongótábort is.

 
Továbbra is elég sok embert érdekel ez a zenekar
Forrás: Guns N' Roses managment
 

És akkor van a július 15-én Budapestre érkezett Guns N’ Roses, ami ezeknek sehol nem felel meg: az ortodox rajongókon kívül azért az a közmegegyezés, hogy klasszikus lemezt összesen egyet csináltak (ez nyilván az Appetite for Destruction), az azonnali világsiker után a különféle kemikáliák mámorában született kétrészes Use Your Illusionsök már a megalomániát tükrözték 1991-ben, aztán már csak egy feldolgozásalbum született 1993-ban, és ennyi. Ezt igazán nehéz hosszú kreatív csúcsnak gondolni még akkor is, ha azért a Don’t Cry-t és társait persze generációk sokasága képzelte el középiskolában a szüzessége elvesztésének háttereként. Bár hivatalosan soha nem oszlott fel a zenekar, a gyakorlatban 1993 és 2016 közt nem léteztek, csak egy hasonló néven futó projekt, amiben egyedül Axl Rose volt benne az eredeti tagságból, aminek egy borzasztóan sikerült lemez jött össze tizenvalahány év alatt. A Guns nagyon gyorsan jutott nagyon magasra, hogy aztán a zenekar életmódjába kódolva dőljön össze és maradjon minden bénázás ellenére legenda azzal a nagyon pici életművel, aminek Axl Rose hol sikító, hol búgó hangja éppúgy része, mint Slash hol punkos, hol bluesos gitározása. Épp ezért kicsit nehezebb megélni a nosztalgiát: értem én, hogy vannak újabb szerzemények, de tulajdonképpen öt évre emlékeztünk vissza. Eddig tartott ugyanis a zenekar életművének lényegi része. 

 
Aki rosszul öregedett (Axl Rose) és aki nem (Slash)
Forrás: Guns N' Roses managment
 

De nemcsak a felidézett életmű mérete más, mint a manapság ekkora stadionokban fellépő mammutzenekarok többségénél, hanem a produkció is: az újra összeállás utáni Guns N’ Roseson ugyanis mintha látszana minden üveg megivott whisky, minden csík kokain, minden kihagyott alvás. Nyilván nem egyformán, és nem is feltétlenül baj ez, csak hát ha egy zenekar imidzsének ennyire alapvető része a szex, akkor elég kellemetlen nézni, ahogy a 63 éves korára a gyanúm szerint jó sok botoxoláson átesett Axl Rose úgy próbálja simogatni a mikrofonállványt, mint 1990-ben: ami akkor vad volt, most inkább karikatúrának tűnik. Pedig a Guns imidzsének alapvető része, hogy képregényfigura szinten menők: nemcsak jó zenészek, de még az öltözködésük is felismerhető, belül pedig kicsit mindenki olyan hányaveti módon kúl figura akar lenni, mint valamelyik tag. (Ez az üzenet annyira erős volt, hogy én személy szerint óvodás koromban azért tettem tönkre anyám rúzsát, mert olyan tetoválásokat akartam magamnak rajzolni velük Avas lakótelepi palotánk nyolcadik emeletén, mint amilyet Axl Rose-on láttam a Bravo magazinban. Kaptam érte némi lehordást, és persze azt is megtudtam, hogy ezek a senkik nem példaképek, ne rájuk akarjak hasonlítani.)

 
A kortalan Duff McKagan
Forrás: Guns N' Roses managment
 

Nos, anyámnak igaza volt így 2025-ből visszanézve, tényleg nem akarok már rájuk hasonlítani. Bár Slash-t eltakarja a cilindere és a csodálatos hajkoronája, Duff McKagan basszusgitáros a maga szerencséje miatt valahol megállt az öregedésben, Axl Rose-ra már egyikünk sem irigy. És nemcsak rá nem, de az egészen döbbenetesen ízléstelenné vált ruhatárára sem, amiből több darabot is megcsillantott az este folyamán. Nyilván az sem tesz jót egy rocklegendának, ha a közönség egy emberként imádkozik, jó napot fogjon ki a legendás sok oktávból mára sajnos tényleg nagyon sokat kopott hangja, de az végképp nem, ha az embernek az az érzése, hogy a frontember épp a közönséggel való együttélésben a leggyengébb már. Ez dalonként változó végeredményt hozott ezen a kellemes nyári estén: ha elkapta a flow-t, esetleg az aktuális dal nem kívánta meg minden hangbeli képességét, akkor kifejezetten élvezhető, helyenként egészen remek volt a végeredmény, ha viszont épp a rossz időszak jött, akkor az volt az ember érzése, hogy egy nagyon nagy karaoke buliban van, ahol a kellemetlen főnöknek senki nem meri elárulni, hogy ciki, amit csinál. 

 
Axl Rose becsületére legyen mondva, végig komolyan vette a feladatát
Forrás: Guns N' Roses managment
 

Persze egy nagyjából három és fél órás koncertbe beleférnek a hullámvölgyek is, de még az is, hogy a színpad mögötti vetítést a gyanúm szerint valami lelkes amatőr találta ki. Sőt, egy ilyen típusú szeánszon még az sem számít katasztrófának, ha a Puskás Aréna olyan trágyán szólt, mint kedd este: a nagyjából 80 százalékos telítettségű stadion közönsége nagy részének a fejében valószínűleg úgy is ott voltak ezek a dalok. Nyilván voltak kötelező klasszikusok: igen, a Welcome to the Jungle, a Sweet Child o’ Mine, Paradise City; meglepő hiányzó: nem játszották a Don’t Cry-t; jól választott kikacsintás: Slash-nek az eredetileg a Velvet Revolverrel felvett csúcsdala, a Slither; és egy végképp nem várt csúcspont, hiszen feldolgozták a Black Sabbath Sabbath Bloody Sabbath-ját, ami tényleg annyira jól szólt, hogy szinte sajnáltam, amikor visszatértek a Guns-dalok. Nem állítom, hogy nem szeretem jobban a 45 perces koncerteket, de azért a Puskásban ülve még a kellemetlenségek ellenére is arra jutottam, jó egy ekkora rock show-t látni, hallani élőben a félreismerhetetlen gitározást, és drukkolni Axl Rose-nak, hogy ne pont a kedvenc számomat csessze el még akkor se, ha a közmegegyezés szerint egyébként kiemelkedően jó formában tolta végig a bulit a 2023-ashoz képest. Az a jó hírem, hogy nem sikerült, az It’s So Easy nagyon jól szólt.

 
Igen, ez itt a közönség
Forrás: Guns N' Roses managment
 

Izgalmas kérdés, hogy glamour nélkül mennyire van létjogosultsága egy olyan zenekarnak, ami a kultuszának 90 százalékát glamourból építette fel, de hát ameddig a legváltozatosabb korosztályok őrülnek meg azért, hogy Slash ujját közelről láthassák a kivetítőn szólózás közben, addig a Guns N’ Rosesnak is van keresnivalója. Főleg, mert a célját elérte: bár Rose tetoválásai elég bénának tűnnek már, azért az Appetite-ot már be is tettem ma reggel. Valószínűleg ez az a hatás, ami miatt képtelen elengedni őket a világ még akkor is, ha azért hasonlítani már másra szeretne.

 
Hülyék lennénk nem ide tenni a végére egy képet az egyik utolsó gitárhősről, Slash-ről
Forrás: Guns N' Roses managment

 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.