Use your mentality, wake up to reality
Frank SinatraVan néhány nagyon okos barátom, aki eltökélten távol tartja magát a politikától. Nem olvassák a napilapokat, nem néznek tévét, nem követik a híreket. Gyakran vitatkozunk viszont arról, hogy jól van-e ez így? Szerintük a politika jobb esetben érdektelen, gyakrabban mocskos és lehangoló, míg ezzel szemben én azt bizonygatom, hogy bár alanyban és állítmányban gondolkozunk, de ettől még a nép s a nemzet boldogulása, valamint a Ráckert nyitva tartása értelmesen definiálja a közjó fogalmát, amelyért annak a furcsa lénynek, ki értelmiségiként határozza meg magát, illik tennie, vagy legalább aggódnia miatta.
Reménytelen eszmecsere ez: kinek-kinek le vannak osztva lapok - a saját lapjai - már jó előre, többnyire csak az idő múlatását célozza tehát a csevely. Mégis, mostanság tagadhatatlanul romlottak a pozícióim. Ugyan, miként lehet megmagyarázni azt közélettől iszonyodó barátaimnak, hogy most az újságok címoldalán azon kell elmélkedniük az elemzőknek, hogy a földművelésügyi államtitkárnak miért kellett tavaly négyszer is elutaznia Thaiföldre - miközben a fáradt kisgazda csontokat a Gellértben is lehet masszatni, időeltolódás nélkül és némileg olcsóbban? Mit mondjak, silány, vacak kis témák ezek, de jól érzékeltetik azt a színvonalat, amely jelenleg a közéletet uralja. Szimbolikus értékűnek tekinthető, hogy az új évezred első híre az volt, hogy a Heti hetes sztárjai nem értették meg Kenyeres Grespik alias Én Vagyok A Hivatalvezető vádjait.
No de mondhatnám - sőt majd mondom is - apolitikus barátaimnak: ez csak a flúg, avagy a fecsegő felszín, posztszilveszteri pokoljárás, hamarosan jönnek a szorgos hétköznapok, a parlamenti ülések unalma, a megszokott molyolás. Ez persze nem lesz túl erős érv, hiszen épp ez a rendes ügymenet volt az, ami már korábban is riasztóan hatott az én jó barátaimra. S valóban, anélkül, hogy azt állítanám, tudom, hogy mi következik mondjuk a következő másfél évben, túl sok örömre okot adó fejleményt én sem látok. Vannak olyanok, mint például Lengyel László, akik úgy vélik: kampó, ezeknek annyi, a Fidesz-kormányt azzal a másik, hosszú nevű párttal együtt már most lényegében befejezett múlt időbe tehetjük. Jönnek majd a Kovács László vezette szocik, akik kemények lesznek, mint a Stones, megfizetnek minden megaláztatásért. Nem tudom, hogy így lesz-e, de a közeljövő fejleményeitől függetlenül valahogy inspirálóbbnak tűnik a (most már csak) tizennégy hónap múlva következő időszakról gondolkodni.
H
Churchill egyik kedvenc mondása volt, hogy "kérlelhetetlen eltökéltség a harcban, de engedékenység a békében". A Fidesz vezetői vagy nem akarták ezt a mondást megfogadni, vagy választási győzelmüket nem a béke kezdetének, hanem a háború - (a csendes polgárháború?) - kezdetének tartották inkább. Az a kérdés tehát, hogy a következő választáson győztesek mit tennének akár a churchilli elvhez képest, akár úgy nagy általánosságban. Erről - bár igyekszem elolvasni az újságokat, megnézni a híradót és amúgy is követni a híreket - nem sok fogalmam van. Nincs kétségem afelől, hogy a kampányok logikáját követve majd pofás színekbe öltöztetett, helyes kis pártprogramok jelennek meg, de abban már nem vagyok biztos, hogy ezek az irományok el fogják érni az olvashatósági küszöböt, és felpezsdítik a közéletet.
H
A 2002-t követő időszak valódi kérdése az lesz, hogy vajon lehet-e az élet minőségén javítani idehaza, vagy reménytelenül vacakká válik minden. Eldől majd, hogy igaza volt-e Nádas Péternek, aki zseniális esszéjében (A szabadság tréningjei, Magyar Narancs, 2000. december 21.) a Zalaegerszeg-Budapest viszonylat tízévnyi örökkévalóság óta rothadó WC-jében találta meg létünkre az adekvát metaforát. Hogy szégyellni kell-e magunkat majd a gyerekeink előtt, nem is feltétlen azért, amit tettünk a világban és a világgal, hanem inkább azért, amit hagytunk, hogy megtegyenek velünk és az országgal.
Mert ez ügyben komoly kisebbrendűségi komplexussal terhelt és így nagyot mondogató nemzettudatunk további zsugorodásra szorul. Miközben ugyanis szeretett közgazdászaink azt bizonygatják, hogy nálunk, magyaroknál jobban senki nem vészelte át - az ő szótárukban: menedzselte le - az átmenetet, a cseh tévés skandalum példája azt bizonyítja, hogy a civil virtus és kurázsi, a nehezen definiálható életminőség tekintetében bizony gyengébben muzsikálunk. (Megjegyzem - mint erre Haraszti Miklós a múlt heti Narancsban is felhívja a figyelmet - a szabadságvágynak fontos folyományai vannak. Ha valaki csak öt percet sétál Prágában, szintén érzékelheti, hogy a hétköznapi agresszivitás és neurózis szintje jóval alacsonyabb, mint nálunk. Persze tudom, nem azonos startkockából indultunk, a csehek épp a ´68 utáni időszak durvasága miatt kerültek később relatív előnybe. Talán, mert Husák merevebb és fafejűbb volt, mint Kádár, náluk hiányzott a társadalom lekenyerezése, s emiatt sem a külföldi eladósodás, sem a Negatív Konszenzusból fakadó pszichés korrumpálódás nem volt olyan nagy mértékű. De mégis. Jelzem, szeretném elkerülni azt a baromságot, amely a költségvetési fegyelmet az életminőség diametrális ellentéteként fogja fel. Nem az adósságcsapdáról, hanem a lelkek pusztulásáról beszéltem.)
No mármost mit kellene tennie a politikának ahhoz, hogy javuljon az élet minősége? Nyilván sok mindent, és nyilván ez nem csak a politikusok feladata. Sőt általában - szemben néhány civiltársadalom-mániással - személy szerint ódzkodom attól, hogy az életminőséget egybemossuk a közéletiséggel, hiszen a politikától távoli életvilág annyi szép kielégüléssel kecsegtet. Mégis, most egyszerűen muszáj lenne újra megszállni a politikát, az apolitikus társadalomnak és különösen az értelmiséginek kifordulnia saját barlangjából - vagy jó, ha muszáj, elefántcsonttornyából -, és elvárásaival, igényeivel, normáival újra szembesíteni a politikai szférát. Egész egyszerűen azért, mert az egész mező eltorgyánosodott. Márpedig ennél az ország nagy része - én, te, ő, mi, ti és az ők egy része - sokkal jobb formában van.
H
A politikai hatalom részéről erre az ötletre manapság az a reflexszerű válasz, hogy "jobban kellene kommunikálnunk saját céljainkat, tevékenységünket és eredményeinket". Ez - lássuk be - elég hülye mondat. Lehet, hogy kommunikálnia is jobban kéne a kormánynak - bár az üzenetek becsomagolásában (szigorúan szakmai szempontból) speciel egyáltalán nem rossz a jelenlegi csapat -, de legfőképpen a dolgát kellene tennie, vagyis a politikusoknak hatékonyan kellene politizálniuk. Tölgyesi Péter téved, amikor úgy véli, hogy a Fidesz-kormány népszerűségvesztésének az az oka, hogy túl sok konfliktust vállaltak be a "fiúk". A valódi ok az, hogy túlnyomórészt indokolatlan, idióta és kekec konfliktusokba bonyolódtak (egy XXL-es Túró Rudival jutalmaznám, aki hihető magyarázattal tudna előállni a Nemzeti Színház építésének leállításával/újrapályáztatásával kapcsolatban), miközben a valódi és beharangozott nagy reformok (adó, egészségügy, oktatás) eltűntek a süllyesztőben.
H
Visszatérve mármost a churchilli maximához, mit jelentene ez ebben az esetben, hogyan vezethetne az "engedékeny béke" a társadalmi bizalom vagy Fukuyama divatos kifejezésével a társadalmi tőke növekedéséhez?
Azt javaslom, hogy e kérdés megválaszolásához próbáljuk kétdimenziós térbe álmodni magunkat, ahol is egy kétszer hármas mátrix jelöli ki gondolkodásunk kereteit.
Egyfelől megkülönböztethetünk egymástól reaktív-reparáló és aktív, újszerű-előremutató lépéseket. Másfelől érdemes külön kezelni a személyi, az intézményi-strukturális és a szakpolitikai-társadalomfilozófiai kérdéseket.
A személyi kérdések kapcsán nem ártana már most jelezni, hogy melyek azok az ügyek, amelyeket egy új kormány mindenképp ki akar vizsgáltatni. Nem bűnbakgyártásról, társadalmi hisztériakeltésről lenne szó, hanem annak a tökéletlen gyakorlatnak a megtöréséről, miszerint a választások előtt kígyót-békát kiabáló ellenzék a győzelme után elfeledkezik az "ügyekről", ezáltal nemcsak (valós bűnök mellett) annulálja a bűnhődés fogalmát, hanem a morális megtisztulás lehetőségét is elveszi a közélettől, életben tartva egyúttal azt a vélekedést, hogy a politikai elitet a piszkos alkuk és a zsarolhatóság finom szálú fonatai tartják egyben. A mindenkori ellenzék persze nincs abban a helyzetben, hogy bűnösöket nevezzen meg, de a kivizsgálandó ügyeket már most megjelölheti.
Az új intézkedések között nem ártana felidézni például Stumpf István a választások utáni s azóta méltatlanul elfeledett javaslatát is, miszerint tisztázni kellene azoknak a pozícióknak a körét, amelyeket az egyes kormányváltások alkalmával az új hatalom le kíván cserélni.
Az intézményi-strukturális átalakításoknál megint csak nem ártana állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit jó és okos lépésnek és megtartandó intézménynek tart az ellenzék a Fidesz-kormány részéről, nehogy az inga visszalengése elsodorjon jobb sorsra érdemes hivatalokat is. Az adórendőrséggel például nem az a baj, hogy végre-valahára felállították, hanem hogy politikai célokra is felhasználják. Ugyanakkor tisztázni kéne, hogy mik az elfogadhatatlannak és/vagy szükségtelennek tartott intézmények, és milyen új szervezetek felállítására lenne szükség. Az ideiglenesen Amerikában állomásozó Csepeli György érdekes ötlete szerint például - külföldi példákat követve - három nagy közalapítványt kéne létrehozni, amelyek aztán építhetnék a saját konzervatív, liberális és szocialista holdudvarukat, a publikum pedig maga választhatna, hogy melyik irányzat produktumait tarja nézhetőnek, olvashatónak. Nem tudom, ezen is gondolkozni kéne. Belátom persze azt is, hogy ez utóbbi intézményi strukturális szint nem hozná tűzbe a nagyérdemű közönséget.
Mégis szükség lenne rá, hiszen aktualizálná a harmadik, a szakpolitikai-filozófiai szinten zajló vita eredményeit. Mert az igenis komoly intellektuális energiákat igénylő kérdés, hogy mit is jelent a közszolgálatiság a médiában az új évezredben, és miként lehetne ezt az állapotot elérni idehaza, ahol - bármilyen definícióból indulunk is ki - fényévekre vagyunk a kívánatos állapotoktól. Mit kellenne tennünk azért, hogy az ország nyolcvan százaléka ne zuhanjon a digitális szakadékba, hogy ravasz testcselekkel közelebb jussunk az információs társadalomhoz? Vagy hogy miként lehetne az orvostársadalmat érdekeltté tenni az egészségügyi reformban, hogy többé ne fordulhasson elő, hogy elegáns budai kórházakban a rákos betegek tesztjeit hónapokig ne lehessen elvégezni, mert a vizsgálathoz hiányzik egy vegyszer. Egyáltalán, miként lehetne elérni, hogy az ország állami fele, az oktatás, a rendőrség, valamint a Zalaegerszeg-Budapest viszonylat slozija elkezdjen végre működni, és ezek az instanciák ne a megalázottságnak és kiszolgáltatottságnak legyenek a színterei?
Ha a nyilvánosságot nem a lumpenpolitikusok szexturizmusa és blődlitúrái, a lenyúlások és nyomulások uralnák, hanem az érdemi kérdésekről folytatott politikai viták, akkor talán a közéletiségnek nagy ívben belengető vagy fásultan rálegyintő társadalom újra érdeklődni kezdene közös ügyeink iránt.
E nagy átváltozást azonban dőreség lenne pusztán a politikai elittől remélni. Ha a közvélemény formálói - újságírók, szociológusok, zöldségesek és humoristák -, valamint a közvélemény-formálókat formáló közvélemény nem szedi össze magát, a politikai szférát manapság uraló lehangoló szellemiség kisugárzik majd az élet más területeire is, és az össznemzeti debilizáció megállíthatatlan lesz. És nem lesz mentség, mert mi baltáztuk el.
