n "Széttépte, marcangolta, mind megette."
"Be kéne tiltani a rohadt dögöket, embert esznek, teleszarják az utcát" - egyfelől.
"Soha nem volt vele semmi baj, aztán egyszer csak..."
"Alapvetően a légynek sem ártanak, csak ha arra nevelik őket, vagy nem megfelelő körülmények közt tartják" - másfelől.
Elég hosszú ideje már, hogy hozzászokhattunk a több-kevesebb rendszerességgel feltűnő hírekhez, amelyek kutyák által okozott, sokszor tragikus kimenetelű balesetekről szólnak (sőt utóbb még viszont is, bár az akkor is inkább bűncselekmény, ha a lemészárolt kutyák rókák voltak).
Mindezekből persze nyilvánvaló túlzás lenne azt a következtetést levonni, hogy társadalmunk egy nagyobb létszámú csoportozata immár képtelen különbséget tenni kaukázusi pásztorkutya és plüssmackó között, de a jelek mindenesetre figyelmeztetők. Ez a különbségtétel természetesen nem azt jelenti, hogy úgy kellene nézni minden uszkárkölyköt, mint potenciális tömeggyilkost, hanem azt, hogy társadalmi együttélésnek épp- úgy, mint az önálló emberi létnek, igenis létezik (mert léteznie kell) betartandó (mert betartható) minimuma, és ez kiterjed az állattartásra is.
Egy kutya viszonya az őt körülvevő emberekkel kizárólag abból ered, hogy kutya. Ezen a nevelés alakít, javít vagy ront, de a kutya akkor is kutya marad, ha mobiltelefont veszünk neki. A tragikus esetek mára példátlanul magas száma végérvényesen nyilvánvalóvá teszi, hogy a társadalom jelentős része felvilágosításra szorul.
Tetszik, nem tetszik, telik rá vagy sem, meg kell mondani az embereknek:
- ha ezt csinálod, meghalsz,
- ha azt csinálod, brutálisan veszélyezteted a környezetedet.
És innentől már csak illetékesség kérdése az egész. És mint ilyen, számon kérhető.
Persze jóval egyszerűbb kutyákra kenni az egészet.
