Kéri László, aki ebbe az utóbbi csoportba tartozik, azt jövendölte Orbán Viktorról, hogy nagy vereség esetén kormányférfiból államférfivá magasztosulhat. Ez úgy hatott rám, mintha a közönség előtt megfejte volna madarát, annak reményében, hogy madártejhez jut így. Hogyan merészkedett el eddig a képtelen feltételezésig? Churchillhez hasonlította hősét. Churchill miniszterelnökségei között évtizedek teltek el. Orbán is van ilyen szívós. Vereség esetén elbujdosna, majd felbukkanna újra, "talán szocdem programmal. Olyan ugyanis még nem volt." Kéri tehát nem arra gondolt, hogy a vereség megnemesítené Orbán jellemét. Dehogy, hiszen ő továbbra is karrierjének kívánalmai szerint választaná meg időszerű elveit. Világnézet nélküli törtető maradna, Arturo Ui pesti rokona. Itt véget ér hasonlósága Churchill-lel, aki sohasem igazította világnézetét a választók elvárásaihoz.
Az államférfi fogalmából kiiktathatatlan, hogy alakját és esetleges fejlődését a nyilvánosság hitelesnek ismerje el. Nézeteinek változásai nem szorulhatnak mentségre, mert pályájának minden szakaszában érzékelhetően azonos önmagával. Megoszthatja vagy egyesítheti a politikai közösséget, amelyhez tartozik, hibázhat, veszthet el csatákat, még háborút is, államférfi marad, de csak akkor, ha valami erkölcsileg vállalható alapeszme társul a nevéhez, amellyel egy politikai közösség vagy ennek számottevő része tartósan azonosulhat.
Kéri László a szívós sikert tekinti a legfontosabb államférfiúi kvalitásnak. Ebből a szemszögből a múlt nem játszik szerepet, mihelyt túljutunk vagy túllépünk rajta. Az ember azonos azzal a valakivel, aki az éppen adott pillanatban elfogadtatja magát szűkebb vagy tágabb környezetével. A politológus szemléletét nagymértékben befolyásolhatta, hogy olyan közösség előtt celebrálja jóslatait, amely nincs jóban a múltjával. A Kádár-korszak alattvalói erényekkel megszerzett biztonságából a könyörtelen vadkapitalizmus kockázatos szabadságába átbukfencezett humán értelmiség tagjainak nagy többsége abban érdekelt, hogy elfelejtse vagy átértelmezze korábbi pályáját. A jobboldal számos kitűnősége, például Tőkéczki László, semmitől sem retteg jobban, mint hogy fejére olvassák egykori harcosan dialmatos blabláját. A liberális táborban az exmarxisták és exlukácsiánusok jelentékeny tömegei a jóvátétel vágyától űzve Marxon vagy Lukácson szeretik elverni a port. Az alkotó értelmiség színe-virága pedig ellenállássá próbálja átstilizálni, hogy elfogadta az apolitikus tartózkodás státusát, amelyet a kultúrpolitika felkínált neki.
Az öncsalásnak ezt a reneszánszát (azért reneszánsz, mert a Kádár-korszak első évtizedében a forradalmat és a megtorlást illett elfelejteni) elősegítette, hogy a nagy politikai ideológiák összeomlása után posztmodernnek becézett hangulatok kerekedtek felül. Ezek tagadták, hogy a megismerésnek és az értékelésnek lehetnek objektív kritériumai is. De ha az értékelések merőben önkényesek, akkor erkölcsi szempontból senki sem ítélhető meg. Efféle bölcselmi csevelyek nélkül sohasem bontakozhatott volna ki egyre kevésbé ámuló szemünk előtt a Fidesz-szindróma. Ha minden álláspontról és magatartásról állíthatjuk, hogy értékes (vagy értéktelen), akkor miért ne lehetne a történelmi pillanat kívánalmai szerint csereberélni őket? És miért kellene szégyellni vagy titkolni azt, amit eddig maradi szemléletünkkel pálfordulásnak neveztünk? Nincs tolongás a damaszkuszi úton, mert nincs ilyen út. Nem is képzelhető el ilyen út a Rossz felől a Jó felé, mert a Rossz meg a Jó nem objektív értékeket jelöl, hanem csak önkényes ítélkezésünk folyománya.
Ezért emelkedhet államférfi rangjára Kéri László jövendölése szerint az eszméket pusztán alibiül használó sikeres ember. Csak a múltat kell kiiktathatónak tekintenie, hogy a sikert - amely nélkülözhetetlen a politikus számára - eloldhassa a tartalmaktól. Korunk szégyene, hogy ez a felfogás szalonképes. Ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi politikai elitnek az a része, amely a világnézetek külső és belső kényszerétől felszabadulva kezdte meg a kapaszkodást fölfelé, számos olyan kiválóságot termelt ki magából, aki emelt fővel hazudik és lop. Öntudata abból a szerencsés tényállásból táplálkozik, hogy sikere folytán sebezhetetlennek érzi magát.
Miközben nálunk a politológus nagy jövőt jósol az egydimenzionális embernek, aki múltjától folyton-folyvást megszabadulva átbújhat a hajszálrepedéseken is, Németországban számos augur a merész röptű Joschka Fischerre mered, lesve, hogy mikor zuhan a porba. Tudvalévő, hogy a német külügyminiszter a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején radikális ifjúként diákmegmozdulásokban, házfoglalásokban, erőszakos tüntetésekben vett részt. A napokban a lapok újra közöltek néhány 1973-ban készült fényképet, melyek eredetileg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelentek meg: egy fiatalember az utcán nekiront egy rendőrnek, a tettlegesség ténye vitathatatlan. Az elszánt tüntetőben nem könnyű felismerni a mai külügyminisztert, de valaki mégis felismerte, Fischer pedig elismerte, mire kitört a botrány. A rendőrszakszervezet elvárja, hogy a rendbontó több mint három évtized elmúltával haladéktalanul kérjen bocsánatot a rendőröktől. Számos kereszténydemokrata politikus még tovább megy, és Fischer lemondását követeli, mert tűrhetetlennek tartja, hogy valaki ilyen múlttal ennyire kiemelkedő állami funkciót töltsön be. A helyzet pikantériáját növeli, hogy Fischer szélsőségesen radikális múltja a fénykép felbukkanása előtt is köztudomású volt. Az 1980-ban alakult Zöld Párt legtöbb befolyásos személyisége a ´68-as mozgalomnak az uralkodó intézményrendszerrel szemben táplált ellenérzését hozta magával az intézményesült legalitásba. Közülük a jelentékeny szónoki képességgel megáldott, slágfertig Fischer őrizte meg legszembeszökőbben gyújtogató stílusát, még képviselővé alkotmányosulva is. A nyolcvanas évek közepe táján nagy vihart kavart egy mondatával, melynek címzettje a nyugatnémet parlament elnöke volt: "Herr President, mit Verlaub, Sie sind ein Arschloch" - vagyis: "Elnök úr, engedelmével, Ön seggfej." E megállapítást tartalmilag nehéz lett volna kétségbe vonni, nem is e körül kavargott a sértést követő botrány, hanem Fischer múltja körül, amelyet ez a mondat a parlament ékes termében felidézett. De a szó elszáll, a kép viszont megmarad. Hátára köti Fischernek a múltját, mint valami batyut.
Az embernek és múltjának viszonya tehát itt is hamisan vetődik fel. Akár súlytalannak tekintjük múltunkat, akár koloncnak, megkerüljük az igazi kérdést. Ez így hangzik: sikerül-e életünkkel akár nagy változások buktatóin át is megteremtenünk valamiféle szerves egységet? Fischernél például nem azt kellene vizsgálni, hogy egy ideológiai felbuzdulásból garázdálkodó fiatalember a forradalmi idők elmúltával válhat-e hiteles baloldali reformistává, hanem hogy reformistaként meg tudja-e őrizni baloldali hitelességét egy európai nagyhatalom külügyminiszteri székében. Személyes imázsát nem a rendőrfénykép veszélyezteti, hanem arca gondtalannak tetsző sugárzása a világ pénzügyi és politikai hatalmasságainak karéjában. Nálunk pedig az a divat keveri gyanúba az arcokat, mely a múltat a jelen éppen időszerű követelményrendszeréhez idomítja. Egyeduralomra jutott a taktikai gondolkodás. Klerikális és populista bajnokok versengenek egymással, hogy melyikük mondhatja magát inkább a saját ellenségének, azaz polgárnak, mert a "polgár" szó is, a többi világnézeti kategóriához hasonlóan, elvesztette ideológiai tartalmát, és taktikai jelszóként funkcionál. Orbán imázsát ezért már semmi sem fenyegeti, mert igéihez hasonlóan arca is taktikai jelszavak homlokzatává lényegült át. Nagy jóstehetséggel van megáldva a politológus, aki képes arra, hogy egy esetleges jövendőbeli államférfi vonásait pillantsa meg mögötte.
