Csillag István: Rodolfó a kamrában (A kormány gazdaságpolitikai félfordulatáról)

publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző jogász-közgazdász, a Közgazdasági Társaság gazdaságpolitikai szakosztályának elnöke.

A szerző jogász-közgazdász, a Közgazdasági Társaság gazdaságpolitikai szakosztályának elnöke.

A kormány gazdaságpolitikáját általában a köztársaság éves költségvetése elfogadásának időszakában szokás elemezni. Az elemzők bíznak abban, hogy a költségvetési javaslat a kormány gazdaságpolitikájának legfontosabb dokumentuma. A kádári időkben is így volt ez, jóllehet mindenki tudta, hogy a gazdaságpolitika nagy kérdései nem a parlamentben, hanem a párt különböző fórumain dőlnek el. A piaci szocializmustól való elfordulást például egy 1972-es KB-határozat, a világpiaci folyamatokhoz való alkalmazkodás szükségességét egy 1978-as KB-határozat jelezte, és nem a kormánynak az Országgyűlés elé terjesztett költségvetési javaslata. Az akkori terjedelmes elemzések azt vizsgálták, hogy a költségvetés fő számaiban valóban megjelennek-e és milyen mértékben az elhatározott irányváltások. Akkor zavaró volt az, hogy a valóságos hiány mértékét, az államadósság törlesztésére és a kamataira fizetett pénz mennyiségét a költségvetés kozmetikázása miatt csak a beavatottak voltak képesek megállapítani.

Ma a költségvetés számai hitelesek, ezért nem a "számbűvészek" trükkjeinek kibogozása okoz gondot abban, hogy megfejtsük: milyen irányt is vesz a kormány gazdaságpolitikája. Az elemzők dolgát ma két taktikai fogás nehezíti. Az egyik a költségvetésen kívüli tételek és csatornák bővülő száma; a másik az új, szándékos tervezési technika, amelyik a várható gazdasági folyamatokat csak korlátozottan veszi figyelembe, és ezzel nagy teret hagy a kormányzati improvizálásnak.

Az első taktikai fogásra eddig is volt példa, hiszen az Állami Vagyonkezelő Rt., majd jogutódja, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. bevételei és azoknak az Országgyűlés által közvetlenül nem ellenőrzött célokra való felhasználása (pl. Postabank szanálása) eddig is a kormányok magánjátékainak terepe volt. Ezt a kormányzati "magánkasszát" 1998 óta a Magyar Fejlesztési Bank és a bank leányvállalataként a Nemzeti Autópálya Társaság Rt. használata is gazdagítja. Ha valaki arra lenne kíváncsi, hogy az autópálya-építés vagy az infrastruktúra-fejlesztési program milyen kiadási előirányzatokban jelenik meg a költségvetésben, a válasz sovány lenne. Köztudott pedig, hogy ez nem kicsi tétel: a központi költségvetés kiadásainak legalább 1 százalékát éri el. Így azután nehéz tetten érni, hogy ez az oly gazdag és fontos program hol tart, noha - hála a gyors növekedésnek meg a másik taktikai fogásnak - már van pénz is erre.

A másik taktikai fogás miatt még nehezebb tisztán látni. A kormány immár harmadik éve - mondhatni tendenciózusan - mást ír be terveibe és másról beszél, mint amilyen gazdasági folyamatokra számít, és amelyeknek megfelelően cselekszik. 1999-ben az ambiciózus, 5 százalékos növekedésre alapozott gazdaságpolitikát már az 1999-es költségvetés utolsó végszavazásánál módosította - helyesen -, az egyes kiadási előirányzatok és a költségvetés általános tartalékainak zárolásával. Ezzel és további megszorító intézkedésekkel (a központi beruházások leállításával) elérte, hogy az orosz válság és az ázsiai ragály meg a hazai árvizek ellenére az államháztartás egyensúlya nem borult fel, az ország külső egyensúlya is szilárd maradt. A csendes kiigazítás taktikája eredményes volt, így jelenthette ki a miniszterelnök vigadóbeli beszédében, hogy a "dongó felszállt". A 2000-es költségvetés a "győztes megoldáson ne változtass!" jelszó jegyében készült, és a várhatónál jóval alacsonyabbra tervezett inflációra és a reálisnál alacsonyabb gazdasági növekedésre alapozódott. Ennek eredményeként - hiszen a gyorsabb növekedés és a magasabb infláció bevételnövelő hatása azonnal jelentkezik, míg a kiadások nominálisan rögzítettek - a költségvetésben terven felüli, 150-200 milliárdos bevételi többlet keletkezett. (Ez a központi költségvetés 5 százaléka, a teljes államháztartás közel 3 százaléka!) Ennek a felhasználása, akárcsak az ÁPV Rt., az MFB, a NAT pénzeszközei feletti döntés a kormány "magánügye". A most beterjesztett költségvetések (2001 és 2002) ezt a technikát professzionális szintre fejlesztették: az inflációcsökkenési folyamat megállítását figyelmen kívül hagyva továbbra is radikálisan csökkenő inflációs prognózisra (9-ről 6 százalékra) építik az államháztartás költségvetési terveit. A kormány saját, előre nem rögzített szabályok szerinti manőverezési lehetőségét tovább növelte az államháztartási jogrend változtatása: a költségvetés kormány általi átcsoportosíthatóságának tágítása, a költségvetési fejezeteken belüli (egy-egy tárcához tartozó célok és szervezetek közötti), lényegében korlátlan átcsoportosítási jog, majd az egy- vagy kétéves költségvetés előterjeszthetősége.

A gazdaságpolitika kiismerhetőségét és átláthatóságát akadályozó taktikák kormányzati centralizációs törekvésekként is tekinthetők. Ez az elvben viszonylagos önállósággal működő alrendszerek (a társadalombiztosítás vagy az elkülönült állami alapok, így az útalap) elfoglalásában, önálló mozgásterük korlátozásában (például az önkormányzatok forrásainak folyamatos megcsapolása) is megjelenik. Pedig ez a centralizációs törekvés még rendkívüli időben sem lenne indokolt, hát még akkor, amikor a gazdasági szereplők önvezérlése nemcsak kívánatos, hanem ez a fejlett világhoz való felzárkózás egyik záloga is.

Szavak és tettek

Ha a kormány preferenciái egyre kevésbé kiismerhetők is, 2000 végéig a költségvetési politika fellazulásáról, az önkényes döntések eluralkodásáról mégsem beszélhetünk. A kormány az Országgyűlés által nem ellenőrizhető döntési jogainak bővítését egészen 2000 végéig nem használta ki az elemzők által indokoltnak tartott gazdaságpolitikai vonalvezetéstől (exportvezérelt és beruházások húzta gazdasági növekedés, szigorú egyensúlyőrző költségvetés-politika, antiinflációs irányzatú, a költségvetés és jövedelempolitikával összehangolt pénzpolitika) való eltérésre. E gazdaságpolitikai recept alapján a korábbi kormányok is sikeresen alakították át a magyar gazdaságot egy eladósodott, merev szerkezetű, egyensúlyhiányos, stagnáló országból dinamikusan növekvő, javuló egyensúlyokkal, csökkenő adóssággal, világpiaci alkalmazkodásra képes, csökkenő inflációjú gazdasággá. Ennek a gazdaságpolitikai vonalvezetésnek a radikális, szerkezetátalakító, a világpiachoz való alkalmazkodást elősegítő privatizáció a nyitottságot elősegítő liberalizálás és a Bokros-korszak óta fel nem adott (bár szavakban elítélt), stabilizálást valló, szigorú költségvetési és pénzpolitika felelt meg.

Az Orbán-kormány eddigi tettei - ha szavai nem is - nagyjából ebbe a keretbe illeszkedtek. Bár a Fidesz választási programja, majd a kormányprogram korántsem volt ezzel a józansággal jellemezhető, szerencsére a kormány gazdaságpolitikájában nem a PR-felelősök által kidolgozott reklámjelszavakat valósította meg. Sőt éppen fordított kapcsolat volt eddig a szavak és a tettek között. Most viszont mintha csökkenne köztük a távolság: a kormány szándékairól árulkodó 2001-2002-es költségvetések ("az áttörés költségvetése") expanziót tükröznek a számokban és a szavakban is.

A fordulat éve

Ahogy a kormány megnövekedett manőverezőképesség birtokába jutott, fordulat érlelődik: a kabinet elérkezettnek látja az időt, hogy a saját szerény eszközeivel élénkítse a gazdaságot. Bár a szárnyaló világpiaci konjunktúra hátán nyargaló magyar gazdasági növekedésnek nincsen rá szüksége, hisz a gazdaság alkalmazkodott az orosz válság és az ázsiai pénzügyi megrendülés külső sokkjához, sőt ezek levonulása után nemcsak tovább nőtt a felhasználható GDP-növekmény, de az egyensúlyok is javultak, és jelentősen csökkent az államadósság mértéke is, a kormány mégis "vitaminkúrát" írt fel.

Jelentős bérkorrekciót hajt végre a közszférában (pedagógusok, egészségügyi és szociális munkások béremelése), kimagasló minimálbér-emelést javasol, beruházási adókedvezményt helyez kilátásba, és tb-járulékcsökkenést hajt végre, a nyugdíjasoknál pedig "nagylelkűen" betartja a törvényt, és a svájci formulának (a nyugdíjemelés fele a várható infláció 50 százaléka, a másik fele a várható nominálkereset-növekedés 50 százaléka) megfelelően emeli a nyugdíjakat.

Jóllehet ez a költekezés nem jár a költségvetés vagy az államháztartás megrendülésével, mivel a kamatok esése miatt az államháztartás elsődleges kiköltekezését ellensúlyozza a fizetendő kamatokon elérhető megtakarítás, mégis veszélyekkel jár a "félfordulat". Ez a veszély - egyelőre - nem fogható a Bokros-csomag bevezetését előidéző helyzethez, hiszen most az államháztartás hiánya GDP-arányosan 3-4 százalék körüli (1994 év végén 8,5 százalék volt), a fizetési mérleg hiánya 4-4,5 százalék lesz (szemben az 1994. év végi 9,5 százalékkal). De azt se felejtsük el, hogy éppen az "ázsiai ragály" elleni sikeres védekezés óta a világban - és az euró sikeres bevezetése óta Európában is - már más a megengedett módi.

Öt éve még az az ország, amelynek államháztartási hiánya, illetve fizetési mérlegének deficitje alatta maradt a GDP-arányos 5 százalékon, nem bizonyult kirívóan kockázatosnak. Ma ezek az arányok - főleg az Európai Unió országaiban a pénzügyi fegyelem sikeres megszilárdítása óta - lényegesen alacsonyabbak. Ma már kívánatos a kiegyensúlyozott államháztartás, a lényegesen alacsonyabb fizetési mérleghiány, az infláció alacsony szintje, az államadósság után fizetendő reálkamatot meghaladó tartós reálnövekedés. Az olyan kicsi, nyitott gazdaságú ország, mint a miénk, amely ráadásul a felzárkózásához folyamatosan tőkeimportra szorul, jó, ha tartja magát ezekhez a követelményekhez.

Csúcsjárat

A 2001-2002-es évek költségvetéseinek előterjesztéséig - a "félfordulatig" - az Orbán-kormány gazdaságpolitikájában felfedezhető volt, hogy tisztában van a fegyelmezett gazdaságpolitikai vonalvezetés eredményességével, az Európai Unióhoz történő felzárkózás elérhető közelségéhez fűződő követelményekkel. Ha a most benyújtott költségvetésekből egyáltalán kiismerhető a kormány jövőbeni magatartása, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a kormány feladta vagy legalábbis döntetlenre adta a meccset. Ma már nem biztos abban, hogy a csatlakozás elérhető közelségben van, és ennek érdekében érdemes átláthatóbb, az adófizetők pénzét kímélő politikát folytatni. Másfelől a közvélemény-kutatások fényében nem lehet biztos újraválasztásában, azaz abban, hogy populista retorikájának ellentmondó realista gazdaságpolitikája folytatásával is elérheti újraválasztását.

A változtatás még nem markáns, de ha a különböző "jutalmazott" rétegek várakozásait nem éri el (ők még magasabb bért szeretnének), túlfeszítheti a ma még ellenőrizhető kereteket. Az igazi baj forrása azonban az lehet, hogy amit a kormány egyik kezével ad, azt az alábecsült inflációnak a reális várakozásokat tükröző, magasabb mértékével veszi vissza. Ma bebizonyosodni látszik, hogy a hazai infláció 1998-1999-ben bekövetkezett csökkenésében az importárak drámai zuhanása játszotta a főszerepet, és ahhoz nem adódott hozzá a hazai szerkezeti problémák szükséges kiigazítása (pl. gázár- és energiaár-arányok világpiachoz való igazítása, a szükséges belső reformok az államháztartásban). Ennek az érlelődő felismerésnek a fényében ez a taktika nem más, mint a kívánatos antiinflációs politika feladása. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kormány a költekezés offenzíváját egy olyan gyors gazdasági növekedési periódusban indítja be, amikor a vállalatok is beruházási tervekkel, a lakosság az elhalasztott vásárlások pótlásának vágyával igen erős keresletet támaszt a pénzpiacokon a megtakarítások iránt, ugyanakkor a megtakarítási ráta harmadik éve folyamatosan csökken, akkor az ország három jövedelemtulajdonosa (lakosság, vállalatok, állam) pénzigényét csak külföldről elégítheti ki. Ez pedig a fizetési mérleg, illetve - a növekvő vásárlások miatt - a külkereskedelmi mérleg erőteljes romlásával járhat: még akkor is, ha ez egyelőre senki mást nem foglalkoztat, mint a külföldi befektetőket. A magyar közönség pedig jól ismeri ezt a képletet: nő a fizetésünk, de jobban el leszünk adósodva.

Ma ennek a tőkére szoruló vállalati szektor a vesztese, hiszen a javuló vállalati eredmények ellenére a külföldi befektetők elfordultak Budapesttől. Ha a kormány gazdaságpolitikája nem kiismerhető, ha nem tartja be a piaci játékszabályokat, és változó mértékben alkalmazza saját törvényeit (lásd a gázárképlet zárójelbe tétele), ha akkor fűti fel a gazdaság lokomotívját, amikor az magától is rohan, és nincs hozzá hazai szene, akkor a nyugati business-schoolokon kiművelt befektetők a kiváló növekedési számok, a javuló vállalati eredmények ellenére is óvatosabbá válnak.

A magyar gazdaság az elért eredmények ellenére sebezhető maradt. A kormány expanzív költségvetési politikája - amely a közvélemény-kutatások romlása esetében az adófizetők pénzének még nagyobb arányú szétfolyatásával fenyeget - inkább hátráltatja, mint segíti a növekedést. A költségvetés, ahelyett, hogy takarékosságával helyet hagyna a magánberuházóknak, elveszi előlük a pénzt. Ez nyilván a hitelek drágulásával, a kamatok emelkedésével, a pénz romlásával jár. Ehhez az aktivista magatartáshoz a gazdaság szereplői cselekvési tervének korlátozása (áremelések késleltetése, beavatkozás a piaci alkalmazkodásba) is hozzáadódik. Ezek a tényezők a vitaminkúrával ellentétes hatást váltanak ki, hisz akadályozzák a konjunktúraérzékeny gazdaság gyors alkalmazkodását.

Ahogy Rodolfó ismételte trükkjeinek bemutatásakor: "Csak a kezemet figyeljék!", úgy látszik elhitetni a kormány, hogy minden lehetséges. Igaz, elfelejti hozzátenni: "Vigyázat, csalok!" És nagy kérdés, hogy a választások közeledtével képes lesz-e saját megtapsolt számait abbahagyva megfékezni a száguldó vonatot - ahogy azt az orosz válság idején egyszer már megtette -, ha ezt kívánja a kockázatok mérséklése, a jövő esélyeinek megőrzése.

A kamra kulcsa Rodolfó kezébe került.

publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk