Kevés telt még el 1997-ből, de máris bizonyos, hogy a harmadik Magyar Köztársaság nyolcadik éve sorsdöntő változásokat tartogathat. A tét nem csak az, hogy milyen lesz a köztársaság 1998 után, hanem hogy alapos módosítások nélkül létezhet-e egyáltalán. Nem puccstól tartok, nem is polgárháborútól. Sokkalta inkább attól, hogy az idültté lett bizalmi válság egyszerűen megkérdőjelezi majd mindazokat a konszenzusokat, amelyekre a köztársaság működése épül.
Ez a közöny a magyarázat arra, hogy a jelenleg uralmon lévő koalíció égisze alatt bekövetkezhetett a Grósz-program restaurációja. Azé a programé tehát, amelynek nyílt orwellizmusa a rendszerváltást kiváltó okok egyike lett. A rendszerváltás boldog hajnalának kulcskérdése ugyanis az volt, miként szülessék meg a köztársaság: a reformkommunista-szocialista politikai elit 1968 óta folytatott hazárdjátékainak zabigyerekeként-e, vagy pedig e hazardírozás elvetésével? Politikailag elfogadható lesz-e a polgári demokrácia kereteinek (részleges) helyreállítása a pártelit politikai hatalmának tőkésítése fejében, avagy - a kommunista hatalomátvétel által felszámolt második Magyar Köztársaság hagyományait folytatandó - új leosztásra lesz-e szükség? Az első változat számára nem is volt szükség igazi többpártrendszerre. Az első ilyen kísérletet Lengyelországban hajtották végre, ahol az 1989. nyári választásokon az ellenzék csak egy táborban és irányítottan indulhatott. Igaz, így is tarolt.
Magyarország volt a kilencvenes évek Kelet-Európájának első olyan országa, ahol az ellenzék többpárti rendben váltotta le az addigi rendszert. Ebben konszenzus született: a köztársaság éppúgy nem jelenti az 1945 előtti viszonyok restaurációját, mint ahogy nem vállalja azt sem, hogy az 1989 előtti rezsim folytatása legyen. A középút a második köztársaság öröksége, amelyhez hozzákapcsolható 1918 októbere és 1956 is. A szocialista korszakot pedig mint létező, de illegitim hatalomgyakorlást kell felfogni. S tekintettel a de facto jogfolytonosság igényére, az e korokban hozott törvények az alkotmánnyal együtt mindaddig élnek, amíg azokat új, tiszta jogszabályokkal fel nem váltják. Az egykori állampártnak - illetve politikai utódainak - jogában áll az új rendszerbe beilleszkedve tiszta lappal politizálni. Az új Magyar Köztársaság tehát lényegesen "törvényesebb" ágyból született, mint közép-európai testvérei. Azonban éppen ellenkező utat járt be. A konszenzus szinte azonnal veszélybe került, és már az előző parlamenti ciklus legelején megjelent az az akarat, hogy az akkor hatalomra került s eredetileg a "népfront" szerepére trenírozott elit találjon vissza eredeti szerepébe. Ehhez a háromosztatú parlamentből kétosztatút kellett létrehozni. A hatalmon levő - s az élőhalott kisgazda-frakciók támogatása mellett -, hamarosan kisebbségivé olvadt MDF-KDNP-kormányzat hamarosan ki is sajátította a "többség", a "nép" és a "nemzet" fogalmait mindaddig, amíg a 94-es választások után őket jobbról előző ellenfeleik ezt el nem orozták tőlük.
Érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi kormánypártok képviselői közül senki sem tiltakozott a túloldal csúsztatásai ellen. A választások utáni SZDSZ engedelmesen behátrált az MSZP szárnyai alá . Igaz, hogy maga is belerogyott, de célját az előző koalíció elérte. Az 1994-es választások óta Magyarországon két politikai csoportosulás uralja a politikai terepet. Kétpólusú rendszer van tehát, de még sincs esély egészséges váltógazdaságra. Sőt a jelenlegi ellenzék súlytalansága mintegy keserű alápontozása a koalíció fegyelmezett gőzhengerének. Igaz, a pártok maguk sem tisztázták a szerepüket. A mai magyar politikai életben teljesen felesleges ugyanis jobb- vagy baloldalról beszélni. Ehelyett két kulturális önmeghatározás harcáról van szó, amely a magyar nemzet vagy a történelem egymást kizárónak tűnő értelmezésein tört ki. Hasonlóan ahhoz, ami Törökországban történt, ahol a politikai elit két szárnya (a kemálista "forradalmárok" és a mérsékelt ellenzéki "demokraták") két nyelven és két nemzettudattal politizált mindaddig, amíg a "demokratákat" előző iszlamisták be nem törtek a hatalom berkeibe. Ugyanakkor e két tábor mindegyike önmagán belül hordozza a klasszikus jobb- és baloldali politikai alternatívák egész skáláját.
A mai ellenzék alapállása a kommunikációt is kizárja. Az ellenzéki pártok ugyanis - tisztelet a kivételnek - nem hajlandók tudomásul venni, hogy a jelenlegi parlamenti erőviszonyok mellett kisebb, mint egyharmados kisebbségben vannak. A jelenlegi ellenzéki retorika egyfelől az "igazabb" oldal küldetéstudatával üzenget a koalíciónak, másfelől pedig egyre jobban bezárkózik saját szellemi bűvkörébe. Az általa hirdetett út a "második rendszerváltásé".
A megosztott ellenzék kicsiny csapatainak a jelenlegi politikai szituáció elutasításán kívül vajmi kevés közük van egymáshoz. Tragikusabb azonban, hogy - bár a konzervatív sajtó hasábjain közel egy éve folyik a vita az esetleges együttműködésről - az ellenzék prominensei még mindig ott tartanak, hogy a szerepüket keresik, illetve a legváratlanabb személyi kombinációkban gyönyörködnek. Az ellenzék magatehetetlenségének oka, hogy szerepzavarba került. A kormány ellenzékéből a rendszer ellenzéke lett. A kormánypártok viszont 72 százalékos országgyűlési fölényük tudatában bátran tekinthetik őket nem létező tényezőknek. Amiben persze nincs igazuk: az ország szellemi infrastruktúrájának közel fele e pártok kezében van. Sőt a fiatal értelmiség egyes rétegeiben még nagyobb is lehet a támogatottságuk.
Az ellenzék magát "konzervatívnak" nevező tábora nem rejti véka alá, hogy a jelenlegi köztársaság egész struktúráját meg kívánja kérdőjelezni. Írásaikból kiviláglik, nem a francia citoyen, hanem a német Bürger kategóriáiban gondolkoznak. Azaz a francia polgári forradalom szekularizált köztársasági eszményét - amely viszont a jelenlegi kormánypártok számára evidencia - el kívánják vetni.
E hagyomány nyílt tagadását Tőkéczky László pendítette meg elsőként. (S ezt azóta is folytatja, utoljára: Magyar Nemzet, 1997. január 20.) Bár közel másfél éve megjelent cikkére azonnal reagált Elek István, a szellem kikerült a palackból. Először mondta ki valaki, hogy nem tartja érvényesnek ezt a konszenzuselemet.
A francia forradalom szellemének tagadásában még tovább ment az idáig teljesen ismeretlen Botos Máté (Magyar Nemzet, 1997. január 4.). A szerző kérdése az, hogy szükséges-e, s ha igen, miként a modernizáció. A válaszából megtudjuk, hogy Magyarországon ma egy "mandzsu réteg" uralkodik. Velük szemben egy útja lehet az igaz magyarnak, ha a "Fradi-szurkolók doktrinerségével" zárkózik fel a katolikus egyházhoz, s ekképp védi meg a francia forradalom által veszélyeztetett polgári értékeket.
A franciaforradalom-ellenes gondolatvilágot könnyű azonosítanunk: a húszas évek legelejének "keresztény-nemzeti" kurzusa áll mögötte. Még távolabbról pedig a Zichy Nándor-féle Katolikus Néppárt köszön vissza e sorokból. Az erős egyház és a kőkemény konzervativizmus igénye csak elutasításokban nyilvánul meg náluk. Elutasítanak lényegében mindent, ami egy modern szekularizált értékrend irányába mutatna. Az egyházban látják a tradicionális nemzeti értékek védelmezőjét a kaotikus mában (vö. Für Lajos: Kemény egyház kell, Magyar Nemzet, 1997. január 18.). Az egyházi szerep túlértelmezésére két analógiát ismerhetünk: a romániai magyarság és egyházai kapcsolatát, illetve a lengyel katolicizmus és a Szolidaritás kapcsolatát. Azonban mindkettő szükséghelyzet volt.
E csoporthoz áll közel Pokol Béla, aki a mai határozottan konzervatív táborban egyedül kísérletezik programadással: diagnózisai nem rosszak. Azt az igazságot, hogy a bankvilág és az általa irányított tömegtájékoztatás nem a boldogság földi uralmának kezdete, elfogadhatjuk. Abban is igaza van, hogy a pénztőke akadálytalan mozgása és a nemzetközi szervezetek befolyása károsan hathatnak egy fejlődésben levő ország felzárkózási esélyeire (Új Magyarország, 1996. december 12.). Azonban hiába helyesek a diagnózisok, ha az általa javallott terápia a demokrácia korrekciójának igényét varázsolja elénk.
Ez a kép köszön vissza azon törekvésekben, hogy a magyar Országgyűlést alakítsák át kétkamarássá. Ezt utoljára a nyári "magyar-magyar" csúcs alatt fogalmazták meg (még a szocialista Bihari Mihály is támogatta), és világosan mutatja az ellenzék és a kormánypártok politikai nemzetfogalmának eltéréseit: az ő szemükben a parlament nem pusztán az állampolgárok politikai akaratának a képviselete, hanem az állampolgárok politikai akaratának, bizonyos korporációknak és az állampolgárságtól független NEMZET eszméjének a megjelenési tere.
Más úton jár az MDF. Pozsgay Imre várható beléptével ismét felvenni látszik az egykori népfrontos mezt. A jelenlegi MDF magvát éppen olyan harmadik utas értelmiségiek alkották, akikben megvolt a hajlam arra, hogy a meggyőződésüket összebékítsék a létező szocializmus és a szovjet tömbbe tartozás realitásával. A Kunság sajátosságait alapul véve ezek egy csoportja (köztük maga a pártelnök is) régi affinitást érez az egykori szovjet Dél török nyelvű és muszlim köztársaságai, főként Kazahsztán és Türkmenisztán iránt. A lovaglás, nemezelés, jurtaépítés, illetve a csángó táncház lelkes művelése számukra nem kikapcsolódás, hanem egyfajta sajátos, sosem létezett, de "autentikusan" ázsiai magyarnak tűnő kultúra feltámasztásának igénye. Ez a lelkesedés igen közelről cseng össze a szovjet Dél hetvenes évekbeni magára találásával. Csak amíg Alma-Atában Moszkva és az "oroszok" az ellenfél, addig Kecskeméten, Karcagon és Lakiteleken Budapest, az "ország vízfeje". Ugyanakkor, bármennyire is szomorú, ma az MDF körüli értelmiségi tábor az egyetlen, amelyik reális kapcsolatot igényel Oroszország és a volt szovjet Közép-Ázsia régióival. Sőt legalább terv szintjén felemlíti egy lehetséges kelet-európai együttműködés távlatait is. A magyar szellemi élet többi szereplője egyszerűen negligálni látszik ezeket a térségeket, illetve legfeljebb ha a nyugati kapcsolatok hátterében veszi figyelembe őket.
Azt, hogy Pozsgay visszatalált ebbe, az eredetileg az ő pártfogását élvező körbe, nem csodálhatjuk. Furcsább, hogy a "Polgári Szövetség" összeomlásával az a Fidesz - MPP marad az MDF szövetségese, amelyik gyökereit és felfogását tekintve a lehető legtávolabb állt tőle. Azonban egyiküknek sincsen kivel barátkoznia.
Persze mindez csak töprengés lenne, ha tudhatnánk, a köztársaság szilárd. Ámde az elmúlt napok hírei azzal is ijesztgetnek, a nagyobbik kormánypárt is kezdi felrúgni a konszenzust.
Az MSZP szerint az országnak egyetlen útja van, azt a "kibontakozási programot" kell végrehajtani, amelyet már Grósz Károly alatt kidolgoztak, de amelynek a végrehajtását megakadályozták a rendszerváltás momentumai: az MSZMP keményvonalas szárnya túl későn adta meg a szükséges politikai engedményeket, a korabeli ellenzék pedig, kihasználva a lakosság elégedetlenségét, beült a hatalomba és elvesztegette az időt. A választások megnyerését és a koalíciókötést ezért úgy fogják fel, mint a megerősítve visszaszerzett legitimációt. Az ő értelmezésük szerint, tekintve, hogy bekövetkezett a Kádár-rendszer legitimációs válságának a revíziója, az MSZP legitim elődjének tarthatja - és tartja is - a reformista MSZMP-t. Azaz joggal érzi úgy, visszatérhet elődje gyakorlata. A Kádár-korszak állóvizének felkavarása és a szocialista elit tőkés tulajdonossá válásának programja.
A kisebbik kormánypárt, az egykori demokratikus ellenzék fokozatosan elveszítette a mozgásterét. Miközben engedelmes bűnbakként vállalta mindeddig a koalíció tevékenységének minden ódiumát, gyakorlatilag csak asszisztálhat a szocialisták tevékenységéhez. Ennek egyetlen oka, hogy az előző ciklus által kijelölt pályától képtelen szabadulni. Ahelyett, hogy szembeszállna a nemzetfogalom jobboldali kisajátításával, inkább elfogadja, hogy kiszorítják. Mi több, a jelenlegi koalíció titkos irányítójának tartják. És így belesétált a Grósz által emlegetett fehérterror csapdájába. Abba, hogy Magyarországon reális esélye van a szélsőjobboldali alternatívának, s azzal szemben csak a szocialisták mellett lehet a helye.
Azzal kezdtem, hogy a jelenlegi magyar politikai helyzetben a közöny a legijesztőbb jelenség. Az, hogy egyik pártnak sem fontos a nagy nehezen kivívott rendszerváltó konszenzus fenntartása. Választások azonban 1998-ban is lesznek. S ha addig nem sikerül dűlőre jutni a magyar belpolitikában, az ország könnyen Törökország sorsára juthat. Két egymás mellett beszélő politikai elit mellett egy öntörvényűen működő gazdaság, valamint egy közönyös választói tömeg, amely végül maga mondja ki az ítéletet a köztársaság rendszere felett.
