Persze az ember nem attól lesz indulatos, hogy tudja, hol professzoroskodott az édesapja. Azonban néha nem árt tudomásul vennünk, hogy nem tegnap délután kezdődött a történelem. Ahogy a kultúránkat sem, úgy az intézményeinket sem alakíthatjuk teljesen pillanatnyi kedvünk szerint. A holnaptól kezdve minden másképpen volt utópiája nem csak a párttörténész-konferenciákról szóló viccek sajátja minálunk. Ebben az országban rendszerektől függetlenül él egy eszkatologikus jövőkép. Eszkatológiánk jelenlegi tárgya: Európa, a műtét soros áldozata pedig a felsőoktatás. A helyzet abszurd. A dráma szereplői közül ugyanis senki sem tudja, hogy mit akar. Így az egész valamiféle teljes fogalmi káosz felé halad. Egy korszerű, (nyugat-) európai felsőoktatás megszervezésének címén az amerikai egyetemi rendszer paródiája kezd megvalósulni Magyarországon. E helyzet következménye, hogy sikeresen konstituáltunk önálló tudományos fokozattá egy angolosan ejtett latin rövidítést: pijéjcsdí, ez a neve a drágának. Leírva (PhD) a latin philosophiae doctor kifejezés rövidítése, ami valamivel szűkebb cím, mint a közép-európai bölcsészdoktorátus. Nálunk azonban egyetemes tudományos fokozattá alakult. Azaz majd csodálkozhat a világ, ha megjelennek a szilikátkémiából vagy üzemgazdaságtanból avatott magyar PhD-k. Orvostanból, közgazdaságból vagy műszaki tudományból azonban formálisan senki sem szerezhet fokozatot többé Magyarországon.
Ezzel párhuzamosan folyik egyetemeink univerzitássá alakulása. Ami szó szerint - tekintve, hogy a magyar egyetem szó a latin universitas fordítása - képtelenség. A valóságban a felsőoktatási intézmények trösztösítéséről van szó. Arról, hogy a különféle felsőoktatási intézmények alakuljanak át szövetségekké, amelyeket egyszerűbben lehetne adminisztrálni vagy finanszírozni. Lényegében viszont csak ott működőképesek ezek az intézmények, ahol az 1949 utáni széttrancsírozások hatását szüntetik meg. Mint, például, Debrecenben és Szegeden, ahol a KLTE és a DOTE, illetve a JATE és a SZOTE léptek újra frigyre egymással. Hónuk alá véve az időközben létrehozott pedagógiai főiskolákat. Budapesten ehhez egyesíteni kellene az ELTE, a BKE, a BME, a SOTE, a HIETE és még számos más intézmény teljes hálózatát. Egy ekkora monstrum létrehozásának azonban nincsenek meg a feltételei. Így Budapesten csak a BME és a BKE (az egykori József Nádor Műszaki Egyetem szétválasztott részei) járnak násztáncot a hozzájuk képest mikroszkopikus méretű Állatorvos-tudományi Egyetemmel. Õk alkotják a Budapesti Egyetemi Szövetség (BESZ) gerincét. Az egykori Pázmány Péter Tudományegyetem utódainak (az ELTE, a SOTE és a PKE) összeboronálására pedig esély sincs. Ekképpen az egyetemi hálózatok kialakítása nem változtatja meg a felsőoktatás jelenlegi képét. Inkább csak érdekszövetségek elismertetésének tekinthető. Akárcsak az a törekvés, hogy különböző, az ország eltérő pontjain működő intézmények egyesüljenek. Ilyen egyesülés a Pannon Agrártudományi Egyetem (Gödöllő-Keszthely-Mosonmagyaróvár-Kaposvár), a Pécs központtal tervezett Pannon Egyetemi Szövetség, valamint a Miskolci Egyetem hálózata, amely a dunaújvárosi kihelyezett főiskolai kart és az egri Esterházy Károly Tanárképző Főiskolát foglalja magában.
E képtelen monstrumok létrejöttét azonban az égvilágon semmi sem indokolja. Nem emlékeztetnek ugyanis azokra a tengerentúli intézményekre, amelyekben egy helyen - egy vagy két campusra tömörítve - találhatók a legkülönfélébb intézmények. Ráadásul kérdés, hogy a magyar felsőoktatásban kell-e egy ilyen léptékű koncentráció. Ahhoz ugyanis, hogy ezt eredményesen meg lehessen nálunk valósítani, az egész magyar felsőoktatást újjá kellene szervezni. Ráadásul számos ponton Mária Terézia kiadott oktatási rendeletéig (Ratio Educationis, 1777) kellene visszamenni. Magyarországon ugyanis ez határozta meg, hogy a felsőoktatás - az európai kontinens többi országához hasonlóan - állami (költségvetési) és szakosított intézmény. Szemben az angolszász világgal, ahol a felsőoktatás közalapítványi, és nem szakirányú, hanem fokozatorientált. (Ez utóbbi nálunk a "szabad bölcsészet" keretein belül élt tovább egy ideig, de odáig sohasem jutott, hogy mondjuk halbiológusok mongolisztikából akarjanak doktori fokozatot szerezni. Márpedig ott - konkrétan az Indianai Egyetemen, Bloomingtonban - ennek semmi akadálya!) A magyar egyetemek ilyen irányú átszervezéséhez azonban hiányoznak mind a megfelelő létesítmények, mind pedig az anyagi források, alapítványok és egyéb háttérintézmények. Ráadásul szó sincs arról, hogy a bevezetendő modell hatékonyabb, korszerűbb vagy pláne európaibb lenne, mint a jelenlegi. Ez utóbbi fogalom különösen azért csalóka, mivel az EU nem rendelkezik egységes oktatási szisztémával. Az egyes országok oktatása között pedig igencsak éles eltérések lehetségesek. Ezen túlmenően mindegyik ország oktatási hálózata elkeseredett harcot vív azért, hogy megtarthassa a maga otthoni monopolhelyzetét. Azaz a számos "nemzetközi" és "euro" intézmény dacára, a diplomák és a bizonyítványok ekvivalenciájának megállapítása és az erre alapozott kölcsönös elismerésük ma is az illető nemzeti szuverenitások ügyei. És ezek a nemzeti szuverenitások egymással szemben is számos megkötéssel járnak el.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jelenlegi magyar felsőoktatás kifogástalanul működik. Mindenképpen optimalizálásra szorul, ezt senki sem tagadja. A krónikus, legalább harminc éve tartó alulfinanszírozás és a vele párosuló koncepciótlanság azonban az általános bizalomhiány légkörét alakították ki. Az ágazatnak elege van abból, hogy több mint harminc éve a véleményét sem kérik ki a rá vonatkozó döntésekben. Másrészt pedig, éppen a leendő uniós csatlakozás kapcsán meglehetősen hiányolja a háttérmunkát, amelyet - a versenyképesség ügyében - a kormányzatnak rég el kellett volna végeznie.
Az EU-tól azonban még meglehetősen messze vagyunk. Ahhoz, hogy Magyarországon a felsőoktatás működőképes maradjon, nem elég - bár elengedhetetlen - az oktatói fizetéseket garantálni. (Jelenleg nettó 25-55 ezer forint között mozog egy-egy oktató alapfizetése.) Lényegesen fontosabb, hogy végre tudomásul vétessék, a felsőoktatás olyan organizmus, amely csak a saját törvényei figyelembevételével működtethető optimálisan.
Ehhez viszont végre szükséges lenne, hogy az egyes intézmények, stabil stratégiai feladatok mellett, a tényleges szükségleteiknek megfelelő forrásokhoz jussanak. Jelenleg ugyanis az egyes intézmények bevételeit két csoportra oszthatjuk. Az állandó, költségvetési finanszírozásra, amely - az inflációval arányosan - évente csökken, és eseti célfinanszírozásokra. Ezek nem alkotnak konzisztens egészet. Azaz, egy felsőoktatási intézménynek nem pénze, van vagy nincs pénze (általában ez a jellemző), hanem alkalmi és irányított források felett rendelkezik ő maga, illetve egyes egységei. Ez a rendszer pedig tökéletes társadalmi csapdahelyzetet mintáz. Nem az fog ugyanis profitálni, aki az egész intézmény hatékonyságát szem előtt tartva végez optimális munkát, hanem az, aki külső forrásokat találva "túlteljesít". Azaz éppen szétveri az optimális intézményi kereteket. Külső megbízásokból vagy alapítványi kapcsolatokból tartja fenn magát, amivel lényegében csökkenti az alapteljesítményét, illetve - tekintve, hogy még mindig a hallgatói fejkvóta a legbiztosabb bevételi forrás - az optimálisnál több hallgatót vesz fel, s még a gőzhülyét is átengedi. Ekképpen a felsőoktatási intézmények nem organizmusokként viselkednek, hanem társulásokként, amelyeknek tagjai pillanatnyi érdekeiknek megfelelően kooperálnak egymással. Egyéni túlélési stratégiák halmazává alakul tehát át az egész. A lánc legvégén pedig a szakma helyett maszekoló oktató áll. (Aki ezáltal megint csak elveszi a kenyeret valamelyik másik szakembertől. Ha minden jól megy, akkor épp a saját tanítványától.)
Azaz optimalizálni végre muszáj. Ehhez azonban igenis forrásokra van szükség, valamint megbecsülésre. Ami jelentheti azt is, hogy végre ne néhány nyugdíjas szakmaszeretetén múljék, hogy "üzemképes" marad-e a magyar sinológia. (1995 óta csak egy főállású tanársegéd és egy mellékállású professzor van e szak oktatói állományában.) S a megbecsülés mögött végre arra, hogy a formalitások helyett a valódi gondok kerüljenek terítékre: az elméleti oktató-hallgató arány helyett az egyes, konkrét szakok és kurzusok optimális oktatási arányai, a szétszórt épületek (az ELTE BTK jelenleg öt helyen tanyázik, s főépülete 2001-ben a piaristáké lesz ismét), amelyek fenntartása állandó pluszköltség, az egységes fejlesztési koncepció hiánya, valamint az, hogy évek óta nem látszik, miként illeszkedik bele a felsőoktatás a kormányzat stratégiájába. Leépítendő luxusként-e, avagy működőképes értékként. Agrármérnökök bölcsészdoktorrá nyilvánításával vagy több városra kiterjedő virtuális mamutegyetemek felállításával valószínűleg nem juthat fel a magyar felsőoktatás az európai toplistára. Holott a rendszerváltás óta elcsábult körülbelül hétezer magyar szakember - majd őket is "adni" fogjuk a világnak -, és a külföldön végzett béroktatás azt mutatja, hogy talán nem is lennénk olyan rossz szakemberek. Ha megfelelő körülmények között tudunk dolgozni. De egyelőre, akasztott ember nem hálás.
