A kérdés felettébb fontosnak tűnik, hisz bekerült az alaptörvénybe. Ám csak szimbolikus jelentősége van, gyakorlati pedig szinte semmi. Először is: az életfogytiglan büntetésből való feltételes szabadulás eddig is csak lehetőség volt, a harminc (korábban még ennél is kevesebb) év eltelte után a büntetés-végrehajtási bíró mérlegelésére volt bízva, hogy lehetőséget ad-e, pontosabban az elítélt börtönbeli magatartása, személyiségének alakulása megalapozza-e a döntést. A harminc év pedig irgalmatlanul hosszú idő a bezárt ember számára, számos vonatkozásban messze nem nyomtalanul telik el. Hogy ez negyven lesz vagy az élet végéig tart, már szinte mindegy.
Fotó: Sióréti Gábor
Az Országos Kriminológiai Intézet kutatói (Nagy László Tibor vezetésével) néhány éve fontos vizsgálatot folytattak le a tárgyban. Másfél száz „életfogytossal” (közöttük kilenc ténylegesre ítélttel) vettek fel interjút, nagy többségüket a híres szegedi Csillagbörtönben érték el. A kutatás eredményei meggyőzőek és figyelemre méltóak. Mindenekelőtt ezt a büntetést gyakorlatilag csak életellenes bűncselekményért, azaz gyilkosságért, annak is a legsúlyosabb változatáért (több emberen, aljas indokból, különös kegyetlenséggel, nyereségvágyból) elkövetve szabnak ki. Az ilyen típusú bűnelkövető ugyanakkor rendszerint nem megrögzött karrierbűnöző, többségük korábban nem követett el más bűncselekményt, most pedig kezelhetetlen indulatában, érzelmi zavarban cselekedett. (Jegyezzük itt meg: nem igazolható a közvélekedés, hogy a cigány emberek impulzivitása, alulkontrolláltsága miatt gyakrabban követnének el ilyen bűncselekményt.)
A hosszú időre bezárt emberek önértékelése, szociális aktivitása a börtönszemélyzet erőfeszítései ellenére egyre csökken, mindennapi tevékenységeiket rutinszerűen végzik. De pozitív változások is vannak: növekszik a magatartásuk önkontrollja, az alkalmazkodási képesség, és visszaszorul az impulzív, meggondolatlan és agresszív késztetés. Egyetlen elkövetőnél sem prognosztizálható, hogy szabadulása után újabb bűntettet követne el. A kutatók külön kimondják: az életfogytiglanból való szabadulás lehetősége távolról sem jelenti azt, hogy veszélyes „gyilkológépek” szabadulnának a közre.
„Büntető törvényt alkotni nem nagy művészet, azt a gyakorlati esetekben helyesen alkalmazni már nehezebb, a kiszabott büntetést megfelelően végrehajtani még nehezebb, de legnehezebb a büntetőintézetből kiszabadult embert a társadalomba visszahelyezni.” Ez egy igen régi szentencia, 1905-ből származik, és tökéletesen illik mai gondjainkra. A büntetőjogi büntetés, azon belül is a szabadságtól való megfosztás tulajdonképpen a helytelen, a másokra, az együttélésre fokozottan veszélyt jelentő és persze normasértő magatartásra adott közösségi reakció, mégpedig a lehető legsúlyosabb. A társadalom ezzel nemcsak a rosszallását fejezi ki a helytelenített magatartás miatt, hanem olyan joghátrányt alkalmaz, amely elszigeteli a delikvenst a törvénytisztelő többségtől. Milyen eredményt várhatunk ettől? Amíg a bebörtönzés tart, emberünk nemigen tud újabb kárt okozni a külvilágban, ezenkívül a büntetés alkalmazásával helyreállítottuk a megsértett jogrendet: bűnt nem lehet elkövetni büntetlenül, ez kielégíti az igazságérzetünket is.
A múltra és a jelenre ily módon kihat a büntetés, de javítja-e a jövőbeni kilátásainkat? A mai magyar büntetőtörvénykönyv mindenesetre számol ezzel, kimondja, hogy a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.
Évszázados és világszerte folyó vita, hogy megvalósítható-e ez a cél. A kriminológia tudományának főárama azt hirdeti, hogy a bűnelkövetés csak egészen kis részben szabad elhatározás kérdése, a bűnözés döntően a társadalmi viszonyok terméke, ezeken pedig az elkövető megbüntetése mit sem változtat. Szabó András volt alkotmánybíró, a Magyar Kriminológiai Társaság tavaly elhunyt tiszteletbeli elnöke képviselte a legerőteljesebben azt az álláspontot, hogy a büntetésnek nem lehet jövőbe tekintő célja, hisz bebizonyosodott, hogy képtelenek vagyunk az embert a büntetés révén megváltoztatni, ezért szerinte a büntetés lényege nem lehet más, mint a megtorlás. Akármi is legyen a válaszunk az alapkérdésre, látnunk kell, hogy a büntetés végrehajtásának mikéntje – ha már nem tudtuk megelőzni a bajokozást és elkerülni a büntetést – kulcskérdés. Ha megtorlás, akkor is nem megalázó és mértéktartó, tehát tisztességes legyen, mert különben magunk is aljasulunk, ráadásul még veszélyesebb közellenséget állítunk elő.
A szerző kriminológus
