A kormánypárti győzelmi jelentések teljes magabiztossággal állítják e szabályozás és médiaszabadság tökéletességét; most épp úgy, mint az eredeti törvények elfogadása vagy ama nem lényegtelen módosítások után, amelyeket tavaly februárban az EB kényszerített ki. A kormánypropaganda szerint eleve minden nagyon rendben volt, és most még inkább rendben van médiafronton.
Valóban: a hazai média többé-kevésbé normális - legalábbis a korábbiaknál nem látványosan rosszabb - működése meg a durva büntetések elmaradása látszólag gyengíti a sajtószabadságért aggódók érveit. Előrebocsátva, hogy a szabályozás valódi kockázata nem is a kiszabott bírságok mértékén, hanem a bármikor beváltható fenyegetés következményein mérhető, a látszólagos béke fenntartásához számos tényező járult hozzá. Ilyen a bírságok elkerülésének fejében a szabályozás legitimálását vállaló ún. társszabályozási rendszer, és ilyen az az érdektelenség is, amely eddig a közönség részéről a panaszlehetőséget kísérte; sőt, ilyen maga a Médiatanács is, amikor a közszolgálati médiával kapcsolatban minősíthetetlen, a szakmai szabályokat és a törvény betűjét durván sértő újságírói és szerkesztői teljesítményeket hagy szó nélkül. (A társszabályozás rendszerében a médiatörvény tartalmi előírásait nem közvetlenül a médiahatóság kéri, kérheti számon az egyes, a társszabályozásban önkéntes alapon részt vevő sajtótermékeken, médiaszolgáltatókon, illetve kiadóikon, hanem a különféle szakmai szervezetek, melyeknek a kiadók is tagjai. A médiahatóság ezzel mintegy "kiszerződte" a büntetés jogát a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületéhez, a Magyar Elektronikus Műsorszolgáltatók Egyesületéhez és a Magyar Lapkiadók Egyesületéhez. Az utóbbinak tagja lapunk is - a szerk.)
Tegyük hozzá: szerencse, hogy így alakult. De tegyük hozzá azt is, hogy fontos kivétel a közszolgálati intézményrendszer ámokfutása. Lássuk, valójában meddig jutott a médiaszabályozás elleni tiltakozás, mi az, amit nem sikerült elérni, és milyen esélyeink vannak a jövőben!
Részletkérdések
A módosító javaslat semmivel nem több, mint az Alkotmánybíróság (AB) tavaly decemberi határozatának többé-kevésbé pontos átvezetése - és ez valószínűleg csak a hozzám hasonlóan naiv optimisták számára okoz csalódást. Az év elején úgy tűnt, hogy az EB nem elégszik meg ezzel. Neelie Kroes, a bizottság médiáért felelős biztosa februárban az Európai Parlament (EP) nyilvánossága előtt ígértette meg Navracsics Tibor igazságügy-miniszterrel, hogy a jogalkotó az Európa Tanács (ET) - jogilag egyébként nem kötelező - javaslatainak megfelelően módosítja a médiatörvényeket. A javaslatok megszülettek, de a politikai helyzet változott, és a magyar médiaügy az uniót alapjaiban érintő görög, francia és egyéb kérdések mellett elhalványult a bizottság előtt. Pedig az EB számára is kockázatos, ha szemet huny az ET-javaslatok figyelmen kívül hagyása fölött. Ha egy gazdaságilag szorongatott helyzetben lévő kis tagállammal szemben képtelen következetesen végigvinni az akaratát, milyen tekintélyre és hitelességre számíthat a nagyokkal szemben?
Az AB hat kérdéskör vizsgálata után négy ponton talált alkotmányossági problémákat a törvényben. Azaz a határozat - azon a szűk körön belül, amivel foglalkozott - mindössze két kérdést minősített (vitatható érveléssel) rendben lévőnek: nem állapította meg a jogalkotási eljárás hibáira hivatkozva a médiatörvény közjogi érvénytelenségét, és nem kifogásolta a nyomtatott és az online sajtótermékek regisztrációját. A testület alkotmánysértőnek találta viszont a nyomtatott és online sajtótermékek fölötti médiahatósági ellenőrzés terjedelmét; az újságírói források védelmének szabályozását; a médiahatóság adatmegismerési jogait, valamint az ún. média- és hírközlési biztos eljárási lehetőségeit. Ám a törvény bírálóinak győzelme sajnos e pontokon sem maradéktalan.
A törvény legsúlyosabb bűne a Médiatanács ellenőrzési és szankcionálási jogának kiterjesztése a nyomtatott és az online sajtótermékekre. Sokan, sokszor leírtuk: a rendelkezésre álló polgári jogi, büntetőjogi, adatvédelmi eszközök mellett sem gyakorlati igény, sem alkotmányos indok nem szól a sajtó ilyen jellegű megregulázása mellett. Az AB ehhez képest megállapította, hogy "[a]z állam által utólagosan, hivatalból indított szisztematikus ellenőrzés és szankcionálás lehetősége kétségtelenül a sajtószabadság korlátozását jelenti, ám ennek puszta lehetősége - hatékony és érdemi bírói kontroll mint garancia mellett - nem tekinthető alkotmányellenesnek". Mindezt úgy, hogy az AB egyáltalán nem vizsgálta a médiajogi szankciók mértékét és alkalmazásuk feltételeit, vagy éppen azt, hogy a végrehajtásért felelős intézményi keretek - a Médiatanácsra vonatkozó előírások - garantálják-e, hogy a médiarendszer minden szereplője azonos megítélés alá essen magatartásainak értékelésekor.
A jövőre nézve megtiltotta viszont az AB a Médiatanácsnak, hogy a nyomtatott és az online sajtótermékekkel szemben az emberi méltóság, a személyiség vélelmezett megsértése miatt eljárjon. Ez a rádiókkal és televíziókkal kapcsolatban továbbra is fennálló - már a régi médiatörvényben is megtalálható és az AB által korábban alkotmányosnak talált - beavatkozási lehetőség a hatóságot a sértett akarata és tudta nélkül, sőt akár egyéni jogsérelem nélkül is feljogosította az emberi méltóság absztrakt védelmére. E lehetőség hiánya önmagában is fontos lépés a kiszámíthatóbb jogi környezet felé. Az AB-határozat egy további ponton, a gyűlöletkeltő és a kirekesztő tartalmak tilalmával kapcsolatban anélkül tett egy fontos megszorítást, hogy annak meg kellene jelennie a törvény szövegében. Megállapította, hogy e médiajogi rendelkezéseket ugyanolyan szigorú mérce alapján kell értelmezni, mint a gyűlöletre uszítás büntetőjogi tilalmát, és ezzel meglehetősen szűkre szabta a rendelkezés alkalmazhatóságát.
A módosítás az újságírói források védelmével kapcsolatban valóban jelentős előrelépést hozhat. Megteremti a forrásvédelem eljárási garanciáit, és az informátor felfedését kizárólag bírósági határozat alapján, kizárólag a legalább háromévi szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekményekkel kapcsolatban teszi lehetővé, és itt is csak akkor, ha az informátor felfedésével megszerezhető bizonyíték más módon nem deríthető ki. A forrásvédelem ezzel akkor is minden korábbinál magasabb szintű védelmet kap, ha továbbra is sok múlik a szabályokat értelmező bírókon. A módosítás - az AB elvárásainak megfelelően - a Médiatanács eljárásában is megteremtette a forrásvédelem lehetőségét. A szerkesztőségi dokumentumok megismerését és lemásolását az AB nem találta egészében alkotmánysértőnek - szerinte e szabályok pusztán "megerősítik a Hatóság adatokhoz való hozzáférésének lehetőségét" -, de kötelezte a jogalkotót, hogy a médiahatósági adatmegismerés során is garantálja az információforrások, illetve az ügyvédi titkok védelmét.
Nem szolgálhat az AB teljes megelégedésére a médiabiztos intézményének újraszabályozása. A határozatból egyértelműen az a szándék olvasható ki, hogy a médiahatóság mellett más, bizonytalan jogkörökkel rendelkező intézmény egyáltalán ne avatkozzon a média működésébe - azaz a médiabiztos intézménye szűnjön meg. Ám a jogalkotó úgy alakította át a szabályozást, hogy a törvényből kiírta az AB által felsorolt legsúlyosabb alkotmánysértéseket, de a médiabiztos továbbra is eljárhat a médiatörvényeket nem érintő érdeksérelmek esetén, és egyfajta mediátorként közvetít a szolgáltatók és a médiafogyasztók között. Működése még mindig alkalmas arra, hogy bizonytalan fenyegetést jelentsen a szolgáltatókra. A médiabiztos túlélése jól mutatja a jogalkotói szándékot: a törvénymódosítás a részletszabályok szintjén orvosolja a legnyilvánvalóbb hibákat, de a szabályozás koncepcióján, szellemiségén mit sem változtat. Ez a szellemiség látszik az interjú visszavonására vonatkozó - az AB által nem kifogásolt - szabályok átalakításán is: bár meggyőződésem, hogy a módosított szöveg is elegendő garancia az indokolatlan nyilatkozat-visszavonások ellen, a közszereplőkre vonatkozó rendelkezés eltörlése azonnal bizonytalanságot keltett az újságírókban. Ez a bizonytalanság a jelenlegi médiaszabályozás egészének meghatározó eleme és célja.
Ami kimaradt, és ezért úgy marad
Már az AB-határozat sem érintette a szabályozásnak azokat az elemeit, amelyek a médiapiac politikai megszállását szolgálják. A Médiatanács egypártiságának leglátványosabb következménye a médiapiaci folyamatokba való durva beavatkozás - a frekvenciák pályáztatásával, a médiapiaci felvásárlásokba való beavatkozással, a pénzügyi támogatások elosztásával, a közszolgálati intézményrendszer kézi irányításával. Pedig a médiaszabályozás egészének hitelessége múlik a médiahatóság összetételén. Elfogulatlan, pártatlan hatóság nélkül a frekvenciák vagy a támogatások pályáztatása nemcsak egyoldalú lesz - ahogy ezt a Médiatanács eddigi, például a Mérték Médiaelemző Műhely elemzéseiben vizsgált gyakorlata egyértelműen igazolja is -, hanem átláthatatlan is; a szankcióalkalmazás során pedig mindig felmerül a nyugtalanító kérdés, hogy vajon egy másik szereplőnek ugyanilyen jogsértésért ugyanilyen következményekkel kell-e számolnia.
A jó ütemben felhígított AB-ban annyi lendület már nem maradt, hogy a kapcsolódó, de január 1-jével a törvény erejénél fogva megszűnt beadványokat is elbírálja. Pedig az ET végleges jelentése - a nyilvánosságra került információk szerint - éppen e pontokon tett további javaslatokat a jogalkotónak. Kifogásolta a médiahatóság tagjainak jelölésére és kinevezésére vonatkozó szabályokat, a közszolgálati hírgyártás központosítását, a frekvenciapályáztatási eljárás szabályozását. Elvárta azt is, hogy a parlament a médiaszabályozást ne kétharmados, hanem többpárti jogalkotással fogadja el. Az ET szakértőinek szemet szúrhatott, hogy az eddigi frekvenciapályázati eljárások közel felét a kormánypártokhoz közel álló vállalkozások nyerték meg, amelyek aztán a támogatási forrásokból is aránytalanul nagy mértékben részesedtek - miközben a Klubrádió két megnyert (pontosabban egy első fokon és egy jogerősen megnyert) per után sem lehet biztos a túlélésben. Az is feltűnhetett, hogy a Médiatanács a pályázati felhívásokkal a helyi rádiós műsorszolgáltatásokból fokozatosan törli ki a közéleti tartalmakat, és a piaci racionalitásokkal szemben is zenei rádiókat pályáztat. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy a hírpiacon a közvetlen politikai függésben lévő hírügynökség a közszolgálati hírszolgáltatás monopolizálásával és a hírek ingyenessé tételével túlsúlyos szereplővé vált. És mindennél egyszerűbb volt belátni azt, hogy a kétharmados többség egyáltalán nem garancia az egyoldalú politikai befolyásolással szemben, viszont megváltozott politikai viszonyok között is biztosíthatja a rossz rendszer hosszú távú fennmaradását.
Szabó Máté országgyűlési biztos alkotmánybírósági indítványa időközben újabb frontot nyitott médiaügyekben, de a beadvány, minden jó szándék ellenére, szakmailag nem alkalmas arra, hogy legalább a Médiatanács függetlenségének átfogó vizsgálatára késztesse az AB-t - azt a testületet, amely jelenlegi működési keretei mellett a függetlenség kérdésében egyébként sem feltétlenül mérvadó. Így aligha maradt olyan erő, amely a médiaszabályozás további enyhítésére kényszeríthetné a kormányt. A civil és szakmai szervezetek folyamatos figyelme legfeljebb a jogalkalmazásban jelenthet némi fékező erőt. A jó hír viszont az, hogy Magyarországon ma a sajtó, legalábbis annak az erre igényt tartó része, szabad. A blogokkal, Facebookkal feldúsított nyilvánosság legalábbis az e tartalmakhoz hozzáférő közönség számára minden információt és véleményt megismerhetővé tesz, és a hagyományos elnyomó megoldásokkal szemben nagyrészt immúnis.
Mindemellett a digitális átállás elnapolásával a következő választási kampányban még mindig lesz vagy egymillió választópolgár, akinek a médiafogyasztását továbbra is uralja a három földfelszíni - politikailag megszállt vagy éppen gazdasági engedményekkel megszelídített - tévécsatorna, kiegészítve a Fidesz-közeli cégek tulajdonában lévő ingyenes lapokkal. A sajtószabadságot pedig mint alapvető emberi jogot, lényegesen több korlát és lényegesen kevesebb garancia veszi körül, mint az új médiatörvények előtti - ORTT-vel, közszolgálati kuratóriumokkal terhelt, ideálisnak szintén nem mondható - időszakban. Azért, mert a kormánypártok nem bíznak a nyilvánosságban - és aki nem bízik a nyilvánosságban, nem bízik a választópolgárokban sem. Nem feltételezi róluk, hogy képesek tájékozódni, megérteni a kormányzati döntéseket, mérlegelni az érveket és az ellenérveket. Aki pedig a választópolgárokban nem bízik, az a saját teljesítményében sem bízik. Nem hiszi, hogy a teljesítménye elegendő lenne egy újabb választás megnyeréséhez, ezért manipulálja a választókat, ha kell, a nyilvánosság torzításával, ha kell, a választási törvényekkel. A szigorú médiaszabályozás e frusztrált kormányzás tünete.
A szerző médiajogász, egyetemi oktató.
