Valóban, az összeveszés a Nyugattal, az IMF kipaterolása, az uniós vezetés lekócerájozása, Brüsszel lemoszkvázása után a miniszterelnöknek és kormányának aligha maradt más választása, mint elzarándokolni oda, ahol még kinyitják előttük a kaput. Ezt volt hivatva szolgálni a "tájékozódás" az ún. BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína) felé.
Hogy a protokolláris nagyjeleneteken túl mi haszna van e látogatásoknak és találkozóknak, azt jól mutatja a miniszterelnök tavalyi kínai útjának teljes kudarca, aminek csak egyik, de bagatellnek aligha nevezhető következményeként csődbe jutott például a Malév. Továbbá az a csalódás is, ami most április végén érhette, amikor a kínai miniszterelnökkel, Ven Csia-paóval Varsóban folytatott tárgyalásairól gyakorlatilag üres kézzel kellett hazajönnie.
A 2010-es moszkvai vizit emelkedettségéről és hasznáról elég csak annyit mondani, hogy az eseményről megjelentetett hivatalos protokolláris képen Vlagyimir Putyin mellett nem Orbán, hanem Gyurcsány volt látható. Képszerkesztői malőr? Igen, meg egy kicsivel talán több is annál, különösen, ha megnézzük a tárgyalásokról itt-ott megjelentetett kommünikék tartalmi sivárságát. Azóta bő másfél esztendő telt el, s ma már tudjuk, hogy e látogatás Magyarországtól gazdaságilag inkább elvett, semmint adott volna neki.
Orbán és Kövér indiai útját most készítik elő; akárcsak a korábbi látogatások alkalmával, most is az évszázad potenciális üzleteiről írnak a kormánylapok. A külügyminiszter szerényebb: ő már azzal is beérné, ha India megnyitná piacait a magyar borok előtt. Mértéktartó és bölcs elvárás, különösen egy olyan ország esetében, amelynek lakosai - vallási okokból - nem fogyasztanak alkoholt, a liberálisabb középosztály és az értelmiség pedig - történelmi és egészségügyi okok miatt - a whiskyt részesíti előnyben.
Hogy Orbán Viktor mikor követi Martonyit Brazíliába, azt még nem tudni, de a miniszterelnöknek szüksége van legalább a protokoll látványkonyháira, hogy nemzetközileg észrevétesse magát, s megmaradt híveivel elhitesse: van hely - ha nem is Európában -, ahol még őt is európainak nézik. Tárgyalhat majd ő is ott decemberi cseresznye-, januári kókuszimportról, ahogy egykor Torgyán József. Elvégre az egykori agrárminiszteri vizitek sem voltak sikertelenebbek, mint azok, amelyeket most a miniszterelnök szériában abszolvál.
Mindeközben, mint tudjuk, a Nyugat halódik. Mi sem mutatja ezt jobban, mint Németország agóniája, amellyel ugyan a magyar import-export kereken egynegyedét bonyolítjuk, ám az Indiába és Brazíliába látogató magyar politikusok számára ez egyre kevésbé mérvadó. Legyintettek, amikor hírül vették, hogy a Német-magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara válságtanácsot tartott az újonnan bevezetett adók miatt. Joachim Haas, a Deutsche Telekom alelnöke nagy nyilvánosság előtt kijelentette: a teljes magyar telekommunikációs piacot már rövid távon is tönkreteszi az új telefonadó. Számos német tulajdonú magyarországi cég vezetője pedig azért fontolgatja a kivonulást az országból, mert fokozatosan elveszítik nagy költséggel kiképzett dolgozóikat, akik egymás után mondanak fel és távoznak külföldre, elsősorban Németországba és Ausztriába. Ezeknél a vállalatoknál 15 százalékos az éves fluktuáció; az ekként felmondó munkavállalók 60 százaléka pedig külföldre megy.
Nemcsak a német politikusok és üzletemberek fogalmaznak egyre világosabban, de gyakorlatilag szinte mindenki, aki Magyarországgal kapcsolatban áll. Véleményük szerint a pénzügyi tranzakciós adó, a telefonadó, a "Robin Hood"-adók pont azokat a szektorokat sújtják a legjobban, amelyek már 2010-ben is padlóra kerültek az akkori különadók miatt. A kiskereskedelmet az idén év elején bevezetett 27 százalékos áfa lehetetlenítette el. Kérdés, hogy vajon a Fidesz politikusai azért mennek-e jó messzire, Brazíliától Indiáig, közbeiktatva egy-két pekingi és sanghaji utat is, mert mindezzel nincsenek tisztában, vagy pedig azért, mert nagyon is tisztában vannak vele? Nehéz eldönteni, melyik a kockázatosabb lehetőség.
Hogy persze nincs minden rendjén, azt alighanem ők is érzik - mindazonáltal az a reményük, hogy a valóság kozmetikázásával majdcsak helyére kerül minden, szellemi képességeik komoly hiányosságairól tanúskodik. Nem tudom, megvonták-e a februári németországi politikai roadshow-juk mérlegét, melynek a legmélyebb pontját még csak nem is Lázár János kiröhögése jelentette egy magas rangú gazdasági tényezők számára rendezett konferencián, s még csak nem is Balog Zoltán (immáron miniszter) felsülése a felszólalásának helyszínén osztogatott ostoba kormányröpcédula miatt, hanem az akció egész szellemisége, amely a maga balkáni egzotikumával lenyűgözte, kétségeiben pedig megerősítette a célközönséget.
Barack Obama őszi elnöki bukására spekulálva Orbán, Kövér és a többiek reménykedhetnek még abban, hogy egy republikánus kormányzat keblére öleli majd a Fideszt. Meglehet, ehhez Reagan és az "öreg" Bush szobra után talán az ifjabb Bushnak is szobrot kell majd állítani. És még több republikánus szakértőt, kampány- és PR-tanácsadót kell alkalmazni: olyanokat, mint amilyen Patrick Egan vagy a Rasky Baerlein Strategic Communication - természetesen közpénzből, amit csak ők, a többi párt viszont már nem tud majd megtenni.
