Hiába a nemzetközi médiafigyelem, az EU, az USA, a magyar szolgáltatók és a szakmabeliek tiltakozása, az internetadó elleni tüntetések eredmény helyett egyetlen dolgot mutattak meg: nem formálódhat kitartó ellenzéki – akár civil, akár parlamenti – erő biztos tiltakozási alap nélkül. Miután az ország az alaptörvényen át a stadionépítésekig, a médiatörvényen keresztül Paksig mindent eltűrt, abszurd módon egy hétszáz forintos adó tízezreket vitt az utcára. Utolsó csepp a pohárban? Nem.
| ||
Az Orbán-kormány most nem fog lemondani. Nem fog, amíg a miniszterelnök nulla kommunikációval is („a internetadót így nem lehet bevezetni”) képes kifogni a szelet a tüntetők vitorlájából. Hiába vonulnak rengetegen az utcára, ha a Fidesz-rezsimnek nem akad méltó ellenfele, nem lép fel választható politikai ellenerő. Szomorú igazság, hogy a négy fal közé vonuló, zárt ajtók mögött kormányzó hatalmat ritkán lehet az utcáról leváltani. Egy új politikai erő létrejöttéhez azonban polgári bázis kell, amely nem a rendszer rendelkezéseit bírálja, hanem egész természetét. Amely tisztában van azzal, hogy mi az az illiberális demokrácia, amit Orbán épít, miért nem működik a putyini elszigetelődés egy tízmilliós ország esetében, és miért nem szabad EU-ellenes szabadságharcot folytatni, ha a beruházások forrása 95 százalékban az unió. Amíg nincs ilyen bázis Magyarországon, a „Demokráciát!” csak üres szólam. Tömegek nyitották ki szemüket az elmúlt napokban, és ez felelősséget is jelent. Mégsem világított rá részletesen és alternatívát kínálva senki, hogy a rendszer teljes cseréjére van szükség. Az internetadó soha nem fog olyan esszenciális kérdéssé válni, hogy azon megbukjon a négy év alatt az ország nevét is beleértve mindent lecserélő kormány.
Magyarország még nem tanult meg demokráciában élni. Történelmünkön végigtekintve ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a formai demokrácia szűk időszakaiban – a fogalom legtágabb értelmezésében is legfeljebb a boldog békeidők és a bethleni konszolidáció időszakaira gondolhatunk – sem jött létre az, amit ma jogállamnak neveznénk. A rendszerváltást követő Magyarország máig nem teljesítette a nyugati demokráciák életben maradásának fő követelményét, hogy egy országot a magunkénak tekintsünk. A szocialista fejesek ejtőernyőzése a rendszerváltáskor, a gátlástalan korrupció ma – mind e hiány szüleménye. A korábban kormányzó, épp ellenzéki baloldalt rövidlátásáért szidhatjuk, hiszen megengedte, hogy teljesen elveszítve támogatottságát, a Fidesz mellett semmilyen alternatíva ne maradjon 2010 után. Ennek következtében ma a társadalom jelentős része nem talál olyan életképes pártot, amellyel szimpatizálhatna. Ugyanez a politikai rövidlátás engedte meg később, hogy bukott politikusok sántikáljanak vissza pártok élére, hogy a baloldal teljesen széttagozódjon, s a Fidesz lényegi kommunikáció nélkül is megnyerhessen három választást. Orbán Viktor politikájáról így már okkal mondhatjuk, hogy „történelmileg alakult így”. Vagy: nehéz ellenállni, ha politikai potenciálban monopolhelyzeted van. Orbán sem tud. De még mindig nincs alternatívája, államigazgatási egyensúly híján nem tehet keresztbe neki senki, és ki is használja ezt. Tudja, hogy félnie legfeljebb akkor kellene, ha a politikai hovatartozás nélkül tiltakozó tömeg végre pártot találna.
A mérleg egyik oldalán ez, a másikon néha csak annyi, hogy „Orbán, takarodj”. Ahogy a gyakorlatban kiderült, elég volt a többség elcsendesítéséhez az is, hogy a kormányfő a közrádió reggeli műsorában meglebegtette, talán mégsem kell hétszáz forintot fizetni januárban. A Fidesz olcsón megúszta a tüntetéseket, hiszen kétségtelen, hogy a netadóból származó potom húszmilliárdot könnyen pótolják máshonnan. De sem az ellenzéki pártok, sem a civil mozgolódások nem voltak képesek a problémák gyökeréig nyúlni: az EBESZ által is harminchat pontban kifogásolt választások nyomán egy illegitim országgyűlés vezeti az országot. Senki nem világított rá, hogy Magyarországon alapvetően a fékek és az egyensúlyok hiányoznak.
Kell a demokrácia, hogy önkényurat választhassunk – mondtam, de inkább így kéne mondanom: hiába a demokrácia, ha az illiberális. Az elmúlt napok eseményei nem hoztak létre semmilyen civil fórumot és erőt. A napnál is világosabb, hogy minden maradna a régiben egy előre hozott választáson, a kormány lemondása pedig nem esedékes. A tüntetések populáris szólamaitól eltérően a nemzeti konzultáció színtere nem az utca. Hanem egy olyan államszervezet, ahol van értelme a konszenzus fogalmának, ahol működik a fékek és ellensúlyok rendszere. Ahol a liberális demokráciát a polgárok annak elvi, univerzális értékei miatt védik. A kérdés csak az, hogy akad-e olyan új politikai (és nem civil) erő, amely képes morális elvek mentén kormányozni egy amorálissá tett rendszerben, és helyreállítani a sosemvolt parlamentáris demokráciát.
