[Elöljáróban arra kérem a tisztelt Olvasót, hogy csak akkor olvassa el ezt az írást, ha nem tart attól, hogy megsérti érzékenységét. Általában az olyan ember érzékenysége kerül más ember megnyilatkozásaitól veszélybe, aki értékrendjét vallásos vagy kvázi-vallásos pátosszal itatja át. Ez utóbbi kifejezéssel arra utalok, hogy világi, sőt ateista filozófiák is magukba szívhatnak efféle hevületet. Egy meggyőződéses náci minden bizonnyal szentségtörésnek tekintette Chaplin Hitler-filmjét, és a hívő kommunisták legszentebb érzelmeibe gázolt az a hős nyomdász, aki Sztálin halálakor a "megrendült gyásszal" kifejezést "megrendelt gyásszal"-ra cserélte fel. A jelenleg hazánkban időző Michael Jackson rajongói is istenkáromlásnak fognák fel, ha valaki szerencsétlen roncsnak tüntetné fel rajongásuk tárgyát. Az efféle világi bálványdöntögetések által kiváltott indulat strukturálisan nagyon hasonlít ahhoz a felháborodáshoz, amelyet nekem sikerült kiváltanom 1991-ben, amikor a pápa első magyarországi látogatásának idején gúnyverset publikáltam róla a Magyar Narancs cápa-számában (Lásd: Én és az Isten, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1994, 81. o.). Ebben "Wojtyla úr"-nak tituláltam őt, abból a meggondolásból kiindulva, hogy hetekkel korábban beleszólt az abortusz-törvény lengyelországi parlamenti vitájába. Ezt mint pápa - vagyis mint egy másik állam uralkodója - nem tehette volna meg; lengyel állampolgárként viszont megtehette, így hát erről a témáról írva polgári nevén kellett szólítanom. Ez az érv azonban nem juthatott el azok agyáig, akik már a vers első két szaván, vagyis a "Wojtyla úr"-on megsértődtek. Ha most egy másik gúnyverset írnék arról, hogy a katolikus egyház az emberi élet szentségére hivatkozva tiltja az abortuszon kívül az óvszerhasználatot is, és így elősegíti az AIDS terjedését, százezrek halálát - ha tehát ezt a gondolatsort fejezném ki frappáns, kihegyezett sorokban, akkor sem juthatna el okfejtésem azok agyáig, akik vallásukat és azok vezető személyiségeit sérülékeny érzelmi burokkal veszik körül.
Mármost én úgy vélem, hogy minden írás elsősorban szerzőjét minősíti, és csak azután a tárgyát, annyiban, amennyiben igazságot állít róla. Ezért érzékenységemet sohasem sérti meg, ha erkölcstelennek vagy romlottnak mondanak pusztán azért, mert nem hiszek istenben. Vannak persze olyan írások, amelyek engem is felháborítanak - például a faji vagy nemzeti uszítás dokumentumai -, de ilyenkor nem érzékenységem, hanem igazságérzetem és érdekeim sérülnek meg. Nem szeretnék újra olyan világban élni, ahol az uszítás áldozatokat szed, ahogy azt sem szeretem, hogy a diszkrimináció a hétköznapi életben a törvényhozói szándék ellenére is érvényesül. De ha feldühödöm is, ezt nem vallásos vagy kvázi-vallásos módon teszem, így hát felindulásom nem foszt meg attól a képességemtől, hogy végiggondoljam a számomra elfogadhatatlan szerző érvrendszerét.
Csak megvetéssel gondolhatok azokra, akik tudatosan rájátszanak az említett vallásos érzékenység naivitására. Így például jobboldali lapok időnként újraközlik említett versemet. E tényről - mely az ellenséges szándék ellenére is örömmel tölt el, hiszen művemet a nyilvánosságnak szántam - névtelen telefonok és levelek útján értesülök. "Köss a nyakadba egy nagy követ, és ugorj a latrinába! Ott a helyed!"-szerű jó tanácsok és "Szemen köplek, te rohadék!"-szerű fenyegetések jelzik, milyen magaslatokra ragadja a keresztényi szeretet a megbántottakat. (Felhasználom az alkalmat, és felszólítom ama lapok szerkesztőit, amelyek költeményemet 1991 óta teljes egészében publikálták, hogy szíveskedjenek tiszteletdíjamat valamelyik hajléktalan-alapítvány számlájára átutalni.) A Blikk egyik újságírója pedig felhívott, hogy megkérdezze: szándékozom-e a jelenlegi pápalátogatást is verssel köszönteni. Azt feleltem neki, hogy pápa-versem 1991-ben sem előzetes szándék eredménye volt - a verset indulataim szülték. Ha ismét felindulok, elképzelhető, hogy érzelmeim versben csapódnak le, de egyelőre nem érzek késztetést erre.
Nem tudom, milyen tálalásban és mit közölt nyilatkozatomból a Blikk, és azt sem tudom, hogy mit válaszolnék, ha most tenné fel nekem a kérdést. Érthetetlen ugyanis, hogy ezúttal miért cikket tervezek e hosszúra nyúló zárójeles bevezetés után, holott legalább két költői téma kínálkozna. A leghálásabb a pápalátogatással foglalkozó tévé- és rádióadások kifigurázása volna. Feltűnő volt, hogy a közvetítők mind fátyolos, fojtott hangon beszélnek. Már a versmondóknál is észrevettem (tisztelet a kivételnek), hogy a költészet iránt érzett odaadásukat főként hangjuk természetellenes tompításával fejezik ki, mintha nem is emberek által írott, információgazdag szöveget mondanának, hanem Égből diktált kinyilatkoztatást. De az efféle produkció többnyire csak néhány percig, legfeljebb egy félóráig tart. A pápai látogatás eseményeiről azonban végtelennek tetsző ideig tudósítottak ezen a módon. A Pannonhalmáról sugárzott adás idején még arra gondoltam, hogy talán azért ez a fojtott hang, hogy fel ne riasszák a magas vendéget, aki vörös karszékébe süppedve szemmel láthatólag szunyókálni készült. Az idő múltával azonban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy állandósul ez a hanghordozás, eszembe jutott, hogy a szovjet pártfőtitkárok magyarországi látogatásait kísérte hasonlóan zsolozsmázó dallamvonal. Csakhogy ez a beszédmód akkortájt kifejezte az ország tartós helyzetét, a Gazda iránt kötelességszerűen érzett odaadást. Mostani megismétlődése azonban - és ez lehetne az igazi téma - szigetszerű volt, és ennyiben még formálisabb, még képmutatóbb: se öt perccel a látogatás előtt, se öt perccel utána nem beszélt így senki. Brezsnyev - a pápával ellentétben - úgy távozott, hogy itt maradt. Szekularizált médiumaink hangvételükkel is jelezték, hogy valamiféle alattvalói beidegzettség hatására idegen szerepet vállaltak magukra.
Aztán költői megnyilatkozásra késztethetne a magyar és a vatikáni államfő beszélgetésének erkölcsi-politikai summázata is. Megállapították, hogy a rendszerváltozás folytán kialakuló piacgazdaság olyan problémákat vet fel, amelyekre a kommunizmus csaknem félszázados erkölcsi rombolása miatt a lakosság nincs felkészülve. Magam is azt vallom, hogy a piacgazdaság - magyarán: kapitalizmus - könyörtelenségére nem készültünk fel, és hogy eszme-kínálatának szűkösségét igényes embernek - akár hívő, akár hitetlen - nehéz elfogadnia. Nehéz továbbá rábólintani arra, hogy legfőbb működési elve - amely szerint mindig a legerősebb kutyáé legyen a kutyakisasszony - ésszerűsége folytán az emberiség utolsó szava marad. Költői témának azonban nem ezt a didaktikus okfejtést tekintem, hanem azt, hogy a két államférfi szerint a kommunizmus évtizedei előtt a keresztény egyházak magas erkölcsi példát kínáltak híveiknek. Ezzel szemben közhelyszerűen hajtogatott, mindazonáltal cáfolhatatlan tény, hogy két világháborúra adták áldásukat, és hogy XII. Piust még a koncentrációs táborok sem tántorították el attól a rokonszenvtől, amelyet a tengelyhatalmak iránt érzett. A magyar egyházak megszavazták a zsidótörvényeket, és aktívan támogatták, földtulajdonosként is, azt a rendszert, mely hárommillió földművest tartott koldusi sorban. A versnek persze nem volna szabad még ennyire sem részleteznie ezt, hanem a történelmi emlékezetkiesésen kellene derülnie, amely egyszerre támadta meg a két tiszteletreméltó férfiút.]
Ezek után jó lelkiismerettel nekivághatok a cikknek. Jó érzés, hogy elriasztottam mindazokat, akiket bántana. A címe már meg is van: Itt járt a pápa! Két óra alatt megírom. - Szent Isten! Ebben a pillanatban az órámra néztem. Kilenc múlt hét perccel. Hétfő este van, legkésőbb tízkor lapzárta. Ha nem érek be addig, akkor a Narancsnak ezen a héten nem lesz publicisztikája. Mit tegyek? Bármennyire sajnálom, a cikket nem írhatom már meg. Azzal vigasztalódom, hogy a bevezető megjegyzéssel elkészültem. Kérem a tisztelt Olvasókat, hogy tegyék el, míg meg nem jelenik a szöveg, amely elé odailleszthető.
