Olvasva az Ukrajna jövőjével foglalkozó legújabb – a Kremltől csöppnyi távolságtartást maguknak megengedő – orosz elemzéseket, és szembesítve ezeket a kormányzat aktuális Ukrajna-politikájával, alapvető változásokkal találkozunk. Mintha Moszkva lemondott volna a donyecki és luhanszki „népköztársaságok”, vagyis a szeparatista szervezetek támogatásáról, azaz nem tekinti a jövőben őket partnernek, és nem segíti őket, hogy az általuk megszállt területek teljes vagy részleges politikai, gazdasági, katonai függetlenséget vívjanak ki Kijevvel szemben. Már olyasmiket is hallani, hogy a Don-medencében működő speciális orosz egységek tulajdonképpeni feladata likvidálni azokat, akik továbbra is a Kijevvel szembeni hajthatatlanságot propagálják, nacionalista elvárásaikkal mintegy túszul tartva Moszkvát.
| ||
Ebből az is következik, hogy az oroszok belátták: Ukrajna számukra elveszett, így teljesen felesleges a korábbi konfrontatív politika fenntartása, s a konszolidáció majdhogynem kilátástalan feladatától – az azzal együtt járó politikai és főként gazdasági költségeket is számba véve – szeretnék távol tartani magukat, illetve rátolni azt az Egyesült Államokra. (A Kreml álláspontja szerint amúgy is egyedül Washington okolható a kialakult válságért. A Kremlben a megosztott Európával már nem számolnak.)
Orosz szempontból hogyan is kellene e konszolidációnak megvalósulnia? E stratégiai javaslatok még akkor is figyelemre méltóak, ha azok maximálisan csak orosz érdekeket vesznek tekintetbe.
1. Homogenizálni kell a hatalmat Ukrajnában, azaz politikailag és gazdaságilag felszámolni a megosztottságot és az eltérő, gyakran ellentétes célokat követő belső erők küzdelmét. Petro Porosenko elnök efelé már jelentős lépéseket tett, de a kijevi vezetés autoritása az országban – legyen szó a Donbaszról vagy Nyugat-Ukrajnáról – egyelőre felszínes és eseti jellegű, vagy nem teljes. Moszkva szerint egyelőre nincs hagyományos értelemben vett demokratikus megoldás, sőt még az úgynevezett „irányított demokrácia” – azaz a putyini rendszer – is egyelőre luxusnak számítana ott. A pártok közötti állandó – a politikán túlmutató – konfliktus szerintük komoly tehertétel a konszolidáción, ezért attól meg kell jó időre szabadulni; a Porosenko Blokkja által birtokolt legitimitásnak nincs és nem is lehet hosszabb időre alternatívája (az orosz stratégiák feltehetően ezt tekintik az Egységes Oroszország helyi megfelelőjének). Ennek az erőnek kell garantálnia:
(a) az IMF-fel együttműködve a külföldi kölcsönök folyósítási mechanizmusainak szabályozását, hogy azok a megfelelő kezekbe kerüljenek, és ne folyjanak szét a semmibe, mint eddig;
(b) fel kell számolni mindennemű „regionalitást”. A régiók lehet, hogy történeti, hagyománybeli vagy etnikai eredettel bírtak, de minden esetben könnyen és következetesen váltak az oligarchikus rendszert újrateremtő keretté;
(c) be kell indítani a veszteséges vagy már nem is működő ukrán ipar privatizációját, ami egyet jelent a volt szovjet „ipari maradványok” gyakorlatilag ingyenes átadásával olyan tőkeerős külföldi befektetőknek, amelyek azokkal kezdeni is tudnának valamit. Ilyesmire volt már példa számos balkáni államban, de Oroszországban is, ám különösen az utóbbiban e privatizáció zömét honi oligarchák hajtották végre. Egy ilyen fordulatot Ukrajnában a külföldi cégeknek való közvetlen kiprivatizálás akadályozná meg.
2. Konszolidálni kell az ukrán hadsereget. Nem annak érdekében, hogy felvegyék az oroszokkal a harcot Donyeckben vagy Luhanszkban, hanem hogy a bel- és külbiztonság egyaránt garantálva legyen, s a kijevi központi döntések érvényesüljenek, ne pedig alsóbb, ellenőrizhetetlen erőcsoportoké. Az Egyesült Államokra erőteljes belső politikai nyomás nehezedik, hogy fegyvereket szállítson, esetleg NATO-csapatokat küldjön Ukrajnába, ami Moszkva számára valódi kihívás, míg egy konszolidált ukrán hadsereg nyilvánvalóan nem az.
*
Az orosz szakértők által kidolgozott fenti elgondolások, ismétlem: egyrészt nagyon racionálisak, de másrészt tagadhatatlanul orosz érdekeket tükröznek még akkor is, ha megvalósulásuk nyugati szempontból sem lenne teljesen haszontalan vagy kontraproduktív.
Mindezzel kapcsolatban érdemes néhány szempontot alaposabban megvizsgálni.
Nehéz megmondani, mi motiválja az oroszokat egy putyini típusú ukrajnai rendszer ajánlgatásakor. Csak ezzel kapcsolatos pozitív tapasztalatokkal rendelkeznek? Vagy arra gondolnak, hogy két ennyire hasonló logikával bíró rendszer a jövőben könnyebben szót ért egymással, mint egy tényleges (nyugati) demokráciával? Az mindenesetre figyelemre méltó és újszerű, hogy tudomásul veszik: Ukrajnában jelenleg a Nyugat – s főként az Egyesült Államok – van „házon belül” mind a gazdaságban, mind a katonai megoldások tekintetében.
Az is érthető, hogy inkább látnának egy ismét magára találó, konszolidált ukrán hadsereget, mely nem lehet kihívás az orosz hadsereg számára, semmint hogy NATO-csapatokkal és fegyverekkel kelljen szembenézniük. Kérdés, hogy Ukrajnának lesz-e ereje erre, s hogy nem tartja-e majd fogva őket továbbra is az a gyanú, hogy az oroszok – ha fordul a helyzet – hibrid háborújukat épp ott folytatják majd, ahol abbahagyták. A bizalomnak ma még nyoma nincs, és ezzel maguk az oroszok is tisztában vannak.
A fentebb összefoglalt elgondolások egyértelműen azt tükrözik, hogy Moszkvában megváltozott az Ukrajnával kapcsolatos korábbi vélekedés, a jelek szerint felülvizsgálták azt az axiómájukat, hogy Ukrajna nélkül lehetetlen létrehozni a Kreml mai legnagyobb prioritását, az Eurázsiai Uniót. Már pedig ez vitális kérdés Putyin rendszere számára.
*
Nem lehet kétséges, hogy a hagyományos európai kereskedés a kőolajjal, gázzal továbbra is az orosz költségvetési jövedelmek egyik pillére marad, ám felemelkedőben egy, még ennél is többet ígérő opció: a Távol-Kelet. Vlagyimir Putyin a hetekben írta alá azt a törvényt, mely 70 évre szabad kikötővé teszi Vlagyivosztokot, így a csendes-óceáni partvidék, Kamcsatkát is beleértve, új és az eddigieknél is nagyobb kőolaj, gáz, kőszén és arany exportjának kapuja lehet. A vlagyivosztoki beruházásokhoz mellesleg az oroszok épp azokat a nyugati befektetőket várják, akikre a lepusztult ukrán iparnak is oly nagy szüksége lenne.
A szerző a DK elnökségi tagja.
