A szerk.

Legyen vagy ne legyen?

A szerk.

Először is azt a kérdést kell megválaszolnunk magunkban, hogy szeretnénk-e, hogy Iránnak legyen atombombája, vagy azt szeretnénk, hogy ne legyen. Nem mintha elvárható lenne, hogy bárki is önök közül ezzel a dilemmával keljen és feküdjön – de most épp erről beszélgetünk.

Vannak érvek amellett is, hogy hát, tulajdonképpen miért is ne. Az iráni büszke, nagy múltú, 90 milliós nemzet, jár neki nemcsak az atom békés felhasználásának a lehetősége, de a bomba is. Elvégre olyan nemzeteknek is van ilyenjük, akik feleennyien sincsenek, és például az Óperzsa avagy Akhaimenida Birodalom korában nemhogy írni-olvasni nem tudtak, de kőbaltával verték egymás fejét egy-egy jobb barlangi fekvőhelyért. Ez egyébként nem csak az iráni vezetés (és a lakosság meghatározhatatlan nagyságú részének) az ambíciója. Hallgatólagosan elfogadta az iráni atomalku (hivatalos nevén: Joint Comprehensive Plan of Action, JCPOA) 2015-ös aláírásakor az Egyesült Államok, valamint az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Kína és Oroszország kormánya is. Az Obama által tető alá hozott megállapodás ugyanis nem zárta ki azt, hogy Irán atomfegyvert barkácsolhasson magának, csak megnehezítette és elhalasztotta (volna) a folyamatot. A JCPOA, amely „kompromisszumként” lett eladva, valójában nem adresszálta ezt a problémát; vagy a legjobb esetben is csak annyiban, hogy a vitát róla 10–15 évvel kitolta az időben.

Lehet még azt is mondani, hogy igazából mindegy, hogy van-e Iránnak atomfegyvere, mert használni úgysem fogja. Végül is senki nem dobál atomot 1945 óta, miért pont Irán lenne a kivétel. A kölcsönös elrettentés Teheránt is éppúgy kordában tartaná, mint bárki mást. Itt még elő szokott kerülni az is, hogy Izrael ellen főként nem vetné be, és amúgy is, az csak belpolitikai használatra szánt szavajárása az iráni teokratikus diktatúrának, hogy Izraelt – megfogalmazásuk szerint a „kis Sátánt” – meg kell semmisíteni. Valójában nem gondolják komolyan. Azt is mondják, hogy a „nagy Sátánt”, vagyis Amerikát is meg kell semmisíteni, azt meg végképp nem gondolhatják komolyan. Néha ugyan elkövetnek egy-egy merényletet itt-ott amerikai érdekeltségek ellen – ezért is tartja az Egyesült Államok terrorista szervezetként nyilván a Forradalmi Gárdát –, de megsemmisíteni…?

Ha viszont minket kérdeznek, mi inkább arra szavaznánk, hogy Iránnak ne legyen atomfegyvere. Lehet, hogy tényleg nem használná, és Izrael ellen aztán végképp nem használná, de jobb nem kipróbálni. Izrael ellen speciel használ, illetve használna minden mást; és az az érzésünk, hogy itt nem pusztán a retorika játszik, hanem maga az iráni államrezon – vagy ahogy azt az iszlám fundamentalizmus a maga számára megfogalmazta.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.