George A. Romero Holtak-trilógiájának jót tettek a részek között eltelt nagyjából tízéves szünetek: az első darab a rasszizmust, a középső az érett kapitalizmust, a harmadik a hadviselés és a tudomány istentelen szövetségét kritizálta. Boyle és Garland felgyorsították Romero lomha élőhalottait és a fertőzés lefolyását (továbbá szándékosan nem zombiként azonosították fertőzöttjeiket), ami valami kaotikus és punkos lendületet adott a 28 nappal későbbnek (2002). Más tekintetben viszont hűek maradtak a hagyományokhoz. 28-as – immár – trilógiájukban (de az ígéretek szerint a filmfolyam tovább bővül majd) a múló idő újabb és újabb, kevéssé szofisztikált metaforákat hoz a felszínre. Az első darabot könnyű a 9/11-es terrortámadás utáni felfokozott katonai készenlét és az inváziós paranoia friss kivetüléseként olvasni. A 28 héttel később (2007) ennek logikus folytatása az Amerika vezette (fiktív) NATO-beavatkozással és a (valós) iraki megszállás párhuzamaival (ezért a részért Juan Carlos Fresnadillo felelt, de a történet illeszkedett a Boyle és Garland alkotta cselekményvilágba). 23 évvel a legelső rész után pedig túl vagyunk a valaha elképzelhetetlennek hitt Brexiten és egy igazi világjárványon. Boyle-nak és Garlandnak kétségtelenül van min rágódniuk.
Nem meglepő módon 28 évvel járunk a vérrel terjedő, veszettségjellegű járvány megjelenése után. Az Egyesült Királyságot letarolta a fertőzés, csupán a középkori körülmények közé visszasüllyedt civilizáció kis szigetei tartják magukat a területen. A szigetország körül nemzetközi katonai erők fenntartotta karantén biztosítja, hogy az európai szárazföld védett maradjon a kórtól. A tizenkét esztendős Spike (Alfie Williams) keménykötésű apjával (Aaron Taylor-Johnson) és mentálisan labilis, állandó ápolásra szoruló anyjával (Jodie Comer) él az önellátásra berendezkedett, a brit szárazföldtől elzárt Lindisfarne szigetén. A sziget közössége egy apály idején járható földnyelven merészkedik csak a partokra, hogy tűzifát és élelmet gyűjtsön. Őseikhez hasonlóan az egyszerű, piros-fehér Szent György-keresztes lobogó jelöli területük határát, és egészséges ellenérzésekkel viseltetnek a karantént buzgón érvényre juttató franciák iránt. „Pompás elszigeteltségüket” pogány rítusok és hagyományos szerepeket erősítő közösségi események mélyítik. A fiú életében először lép a szárazföldre, hogy megtanuljon gyilkolni, de egész más vágyakkal tér haza: kíváncsiság ébred benne és remény, hogy orvost találjon, aki talán segíthet a titokzatos kórtól gyötört anyján.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
