Hammer Ferenc: Agymosásnál kevesebb, propagandánál több (A kormányzat nyelvhasználatáról)

  • 2001. május 17.

Publicisztika

Miért nincsen jobboldali feminista? Miért nincsenek kék ételek? Miért gondolja a killahbabe.com (óriásplakát), hogy a gyerekpornó nekik meg van engedve?
Miért nincsen jobboldali feminista? Miért nincsenek kék ételek? Miért gondolja a killahbabe.com (óriásplakát), hogy a gyerekpornó nekik meg van engedve?

Nagyjából ezek a kérdések azok, amelyekről szívesen írnék szőrszálhasogató körmönfontságokat, ám a grammatikai tér egy sajátos pragmatikai jellegzetesség tekintetében megváltozott. E változás lényege nagyjából annyi, hogy veszélyben a haza. A sok közül nekem épp a legdrágább, a beszélt hazám romlik vészesen. A Fidesz konzervatív nyelvi fordulata ugyanis több holmi jobboldali szavazatok megszerzése érdekében bemutatott pragmatikus hókuszpókusznál. A kormány hangja bizonyos társadalomlélektani mechanizmusokat mozgósítva a bizonyosságok és a kétségek létrehozásának társas folyamatában a jogállamisággal és a jólét feltételeivel ellentétes normákat honosít meg.

H

Mielőtt ezt kifejteném, először arról kéne beszélni, hogy megállja-e a helyét az a közkeletű elképzelés, miszerint itt most a kádárizmus politikai kultúrájának újrafelfedezése történik.

H

Szó se róla, amikor a miniszterelnök azt mondja, hogy az emberek nem pártokra, hanem a jövőre szavaznak, akkor a rímképlet tekintetében nem teljesen hajánál fogva előrángatott példa az a Kádár-megjegyzés 1957-ből, miszerint: "A dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása. Véleményüket a pártról, a rendszerről nem politikai kérdések alapján, hanem a gazdasági vagy a kulturális eredmények alapján alakítják ki." Ám a helyzet ennél jobb, és ugyanakkor rosszabb is. Azért jobb, mert a Kádár-rendszer nem csupán sajátos társadalomlélektani, illetve uralmi formáció volt, hanem egy diktatórikus és expanzív nagyhatalom helyi lerakata is, amiben ráadásul a végén csak akkor tudtak normálisan megélni az emberek, ha sikerült a (gazdasági) rendszer valamilyen strukturális hiányosságát "privatizálni" (lásd a második gazdaság nem kapitalista jellegével kapcsolatos bölcs gondolatokat). Ez persze nem újdonság, ám amikor lekádáristázzuk a Fidesz-kormányt, akkor a helytelen összehasonlítás révén költői túlzássá áramvonalasítjuk, azaz kivonjuk a tárgyszerű érvelés érvénye alól azokat az elgondolásokat, amelyek (a kádározás révén megragadhatónak vélt) kulturális formaként kívánják értékelni a Fidesz-kormány egész pályás letámadásnak nevezett, a "kevesebb, mint rendszerváltás, több, mint kormányváltás" szlogenjével bevezetett kormányzási-kommunikációs stratégiáját. (A focianalógia persze akkor lenne igazán pontos, ha a focit tizenöt labdával játszanák egyszerre, ha a játékosok kimennének cselezgetni a nézőtérre, továbbá ha a partjelzőt az egyik csapatkapitány lecserélhetné a jobbhátvéddel, és ha a középcsatár még a meccs alatt új játékosok vásárlására költhetné a stadion aznapi bevételét.) A kormány mindenesetre a rá igen jellemző tervszerű rugalmasság és gyakorlatias érzéketlenség tekintetében alaposan túlteljesítette azokat az egyébként is borúlátó elvárásokat, amelyek 1998-ban pár százaléknyi választónak a "még négy év komenisták"-vízióval egyformán rémületes lehetőséggé avatták az esetleges Fidesz-győzelmet. Hogy magamról beszéljek, itt természetesen nem az olyan műbalhékra gondolok, mint hogy hol lakik a korona, vagy a Nemzeti Színház. Ezen eseteknél összehasonlíthatatlanul veszélyesebbnek tartom a rend és a gyarapodás furcsa összepárosításán alapuló kormányzati kulturális-kommunikációs stratégiát.

H

A mindennapi élet és a közélet jelentéseinek átgyúrásán munkálkodó kormányzati szándék azt a képzetet kívánja szimbolikus eszközök segítségével beleplántálni a választópolgár fejébe, hogy a(z elkövetkező) jólét és biztonság egyet jelent (a szó szoros értelmében) valamiféle méltóságteljes nyugalommal, mozdulatlan renddel, a dolgok határvonalainak egyértelműségével, a pluralitások szegényedésével. E pedagógiai-szocializációs stratégia egyik fele, hogy bizonyos intézményi döntések és a kommunikált imázsok révén a millennium, a korona, a Nemzeti Színház, a budai vár (a Sándor-palota), Szent István vagy Széchenyi mind a Fidesz logóivá váltak. (Kleine Fische gute Fische alapon persze ott vannak még az óriásplakátok, a zászlóadományozó road show-k vagy a kormánypárti sajtó.) E stratégia másik fele a kritikai attitűdöket különféle morális hiányosságokkal vagy pedig a "savanyú a szőlő" motívumával úgy párosítja, hogy a beszélőben az az érzés keletkezzen: panaszainak okát saját magában kell keresnie (annál is inkább, mert okvetetlenkedésével úgyis egyedül van). A kormány oldalán a jólét, a komolyság és a biztonság lakik, és mindenki, aki ezt kritizálja, az vesztes, morálisan gyanús és végső soron nevetséges. A kormány által kommunikált rendpártiság-jólét összefüggés jól festhet szorongó és csalódott társadalmi rétegek számára, ám itt a probléma az, hogy a rendetlenséget is magában foglaló szabadság nem csak az internetes pornót jelenti: hosszú távon nincsen nélküle jólét.

Az ugyanis masszív közgazdasági kérdés, hogy az emberek félnek-e az ismeretlentől, vagy hogy tudják-e tolerálni a különbözőséget. Gazdaságszociológusok a megmondhatói, hogy a vesztesek vagy a nyertesek társadalmi környezete az, amely dominánsan a tagok hasonlóságán alapszik. A zárt, "méltóságteljes" és "csendes" kultúra népszerűsítése cinikus felelőtlenség egy olyan átalakuló, kulturálisan inkonzisztens (és emiatt stresszelő) társadalomban, amelyben sokakat még mindig a mersz hiánya és a változástól való félelem akadályoz meg abban, hogy jobbítsanak életükön. A közélet ritualizálódását, különféle hallgatási spirálok létrejöttét eredményezik egyrészt az olyan manőverek, mint a politikai kritika műbalhék segítségével történő tudatos inflálása, az Országgyűlés nyilvánosságának megnyirbálása, a Széchenyi-terv kivétele a nyilvánosság kontrollja alól, a Lex Répássy, továbbá az olyan, a magánügyek és -szférák irányába tett expanzív jellegű stratégiák, mint a család politikai reklámfelületként történő kisajátítása vagy a vallásosság politikai cselekvéssé avatása - miközben a kormány és a kormány minden ideológusa tudatában van annak, hogy ahol nem védi tradíció a magánélet titkait és szabadságát, ott nincs átlátható közélet sem. És itt jegyezném meg azt is, hogy a közmédia megszállását nem szabad a nézettségi adatokra hivatkozva lefitymálni. A közmédia állapotát nem lehet azzal elintézni, hogy a közmédia kormánypárti, a kereskedelmi meg nem kormánypárti. A két médiatípus összehasonlítása szempontjából nem a kormánypárti vagy nem kormánypárti érvek és értékek vitája a lényeg, hanem az, hogy az elsősorban konfliktusokra és botrányokra összpontosító kereskedelmi televíziók értelmezési keretével kellene hogy szemben álljon a folyamatokra, háttérelemzésekre és kevésbé fotogén közéleti történésekre összpontosító objektív közmédia. Akármilyen kulisszahasogató propagandát csinál például A hét, azt az emberek nem a hozzávetőleges igazsággal, hanem a "limonádé" kereskedelmi híradókkal hasonlítják össze, mely kontextuális összevetés során részben elmosódnak a mondott műsor hibái és bűnei.

H

Aztán olvasom, hogy az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata "tárgyalásokat folytatott" a Puskin Filmpalotával, melynek eredményeképp az egyetemi ifjúság számára kétszer levetítik a Sacra Corona című filmet, ahol a film után lehetőség lesz "kötetlen beszélgetésre" (sic!) is az alkotókkal. (Hmm, azok aztán kemény tárgyalások lehettek. Összecsaptak a penge egyetemi cápák a vérprofi kultúramenedzserekkel. Na mindegy.)

Nézzük, mit jelent ez a fenti mondat. Először is egy ilyen poloskaszagú hírecskétől nyilván nem ugrik gombóc a torokba. Arra meg aztán igazán nem méltó, hogy a nagy romlás úgymond "kórtüneteként" legyen alapja a siránkozásnak. (Méltatlan összehasonlításként így fel sem merül a fejemben, hogy az alkotók ugyanezt meg tudták volna-e csinálni az István, a királlyal meg az akkori bölcsészekkel mondjuk 1987-ben.) Veszteget szót épeszű ember ilyesmire? Ugyan már. Csak a probléma itt az, hogy a HÖK és a Puskin Filmpalota egy beszédhelyzetbe (mondatba) került a Sacra Coronával. És miközben gyarapodnak a kormányhű filmek, sportesemények, civil szervezetek, építészeti alkotások és egyéb rituális tevékenységek, úgy csökken a politika intézményes jellege (beleértve annak megvitathatóságát is). Kétéves költségvetése van az országnak (kíváncsi vagyok, hogy mutatis mutandis belement volna-e az Ellenzéki Kerekasztal, ha Fejti et. előáll egy ilyen ötlettel), a televízióban résztvevőket toboroznak a miniszterelnökkel való személyes találkozóra, miközben ugyanő filmet és operát menedzsel. (A hírek szerint Eperjes Károlynak problémát okozott a döblingi vég dramaturgiai szerepe: szerintem úgy kéne befejezni, hogy Pepi gróf egy labdát vezetgetve-dekázgatva-fütyörészve eltűnik a napfelkeltében.)

Míg a "megölni" és a "miniszterelnök" szavak egy mondatban való szerepeltetése megtorlandó blaszfémiának minősül, addig azt, hogy mit csinál a kormány, lassan nem lehet megkülönböztetni attól, hogy mit mond arról a kormány. A megvitatható értékek számának csökkenését nem csak a kormány olyan lépései mutatják, mint a bevallottan a vagy-vagy logikáján alapuló etnikai elv alkalmazása, a szelektív antikommunizmus vagy a vallásosság támogatása. Ugyanezt a hatást érik el az olyan, puhább szimbólumok segítségével operáló mechanizmusok is, mint például a névelők elleni (első látásra egyszerű nyelvi manírnak tűnő) ösztönös kormányzati nekibuzdulás. Vegyük észre ugyanis, hogy (némi sarkítással) az a, az névelők a személytelenebb városi élet részei, míg a névelők elhagyása a személyességen alapuló predemokratikus közösségiség sajátja. (Predemokratikus abban az értelemben, hogy a demokráciát nem az egymás számára ismerősök, hanem az egymás számára idegenek ügyeinek intézésére találták ki.) Otthon azt mondjuk, "anya", másnak az mondjuk, "az anyám". Az első beszédhelyzet alapja a "mi", a másodiké az "én". A közösségiség képzetét keltő "névelőtlenítés" eredménye ismét csak a dolgok megvitathatóságának ellehetlenítése, amikor nem anyuról meg apuról beszélünk, hanem "miniszterelnök úrról" és "államtitkár úrról", amikor névelők nélkül és félszavakból áll össze konszenzuális duruzsolás. És ettől aztán úgy gombolyodik a jövő, olyan puhán, mint a karácsonyfa alatt a csomagolópapírból kibomló mohersál.

H

Egy évek óta itt, közöttünk élő amerikai barátom sehogyan sem tudja megemészteni azt, hogy a magyarok - megfigyelései szerint - szeretik a szabályokat (szelektíve) arra használni, hogy a sajátos kiválogatásukkal saját céljaikat érjék el. Amit nem szabad, de fontos, azt meglépik, amihez meg nincs kedvük, arra meg azt mondják, hogy nem lehet. A szabályokkal kapcsolatos általános normák tekintetében nem mellékes, hogy a Fidesz-kormány eredményesen folytatta a közügyeknek (az előző kormányok által már elkezdett) digitalizálását, amely a szívatok-szívatnak fogalmak szerinti binaritásokból álló szekvenciáikra igyekszik lebontani az ennél olykor mégiscsak bonyolultabb közügyeket. (Tényálladék viszont, hogy - akárcsak a komputereknél - ennek az eljárásnak a közügyek, a politika értelmezésekor van előnye is: a gyorsaság, az egyértelműség, az alkatrészek szabványosítása: a párthierarchia fogaskerekei sportosan zümmögnek.) A fájdalmas ebben a kormányzati stílussá avatott normában, hogy a brutalitás ragadós, és előbb-utóbb mindenki talál valakit, akin önkényeskedhet: hiszen ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. E taktika eleme a dupla fenekű kommunikáció, azaz a latens modortalanságokkal való játék is: ha neked holokauszt, nekem kommunizmus áldozatai. És az ilyen szubliminális üzengetésbe aztán bele lehet vonni a szélsőjobboldali hiedelmeket, a cigányellenességet, ami szavazatmaximalizálás szempontjából hasznos lehet, ám bűnös tevékenység. És ez a "polgári kormányzat" rendies kulturális expanziójának a legaggasztóbb vonása.

A szerző szociológus.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.