Publicisztika

A dolog egy ideje terítéken van (nálunk is: Csont András: Mi, muzsikus lelkek, Magyar Narancs, 2003. március 6.). Úgy kezdődött, hogy egy koncertügynökség vásárolt egy tizenhatodnyi hirdetési felületet egy Népszabadság-oldalon, ahol aztán zenekritikusaival elítélt egy másik zenekritikust, aki a kánonból kicsit kilógva nem pusztán szuperlatívuszokban nyilatkozott a koncertmenedzser éppen aktuális pártfogoltjáról. Egyfelől (a koncertügynök felől) ez rendben is van, mindenki azt vesz magának, amire fussa: hirdetési felületet, ötér´ libatöpörtyűt. Másfelől (a zenekritikusok felől) szégyen és gyalázat - a sajtószabadság, a nyilvánosság, a kollegialitás szemen köpése, egy pótszékre szóló zsugáért.

A szerző az MTA Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense.

Deutsch Tamást megvezették megint: a volt sportminiszterrel valaki elhitette, hogy olimpiai sportág lesz az aszfaltozás. Erre Deutsch a hétvégén pályaedzést tartott: piros mezt húzott, és saját kezűleg töltött meg aszfalttal egy kátyút, majd szakszerűen huzigálva sportszerét, a kézi úthengert, elplanérozta azt. A tréning végén a riportereknek lelkesen magyarázta, hogy azt a 29 milliárd (miért pont annyi?) forintot, amit a Nemzeti Bank a forint elleni spekuláción megspórolt a költségvetésnek, a szakág fejlesztésére kellene fordítani.

A tény, hogy hazánk bírja Európa egyik legelbaszottabb médiatörvényét, immáron évek óta nyílt titok. Ez a törvény a napi szintű pártpolitikai csatározások dühöngőjévé teszi a közmédiumokat és azok vezetőségét. Büszkén jelenthetjük: immáron az is része haladó hagyományainknak, hogy a demokrácia játékszabályait állítólag (valójában hírből se) ismerő pártjaink a médiatestületek vezetőinek, delegáltjainak ki- és beszavazása kapcsán intézik el egymás között hosszú és rövid lejáratú vendettáikat. Jól tudjuk persze, hogy a Fidesz - MPP beszopatása és a hétfői fejlemények csak azt bizonyítják: a kreatív jogértelmezés, melyet pont a Fidesz honosított meg az előző ciklusban, előbb-utóbb annak fejére hullik vissza, aki kitalálta. Emlékszünk még mindannyian, miként cseszett ki az akkori ellenzékkel a vezető polgári erő - hű szövetségese, az azóta részben már felszalámizott MIÉP lelkes segítségével. Tudjuk, hogyan minősültek hirtelen bősz ellenzékieknek KDNP-s és antallista kurátorok - alkalmanként szándékuk és akaratuk ellenére. Most azután kamatostul kapták vissza mindezt, kacaghat a polgár, de a jogosnak tűnő káröröm sem feledtetheti, hogy a bosszú ismét csak kisstílű politikai játszmák következménye, s az új helyzet megint oly tisztátalan és gusztustalan, mint majdnem minden, amit a honi közélet médiafronton eddig előállítani bírt. Mondhatnánk persze, hogy a Fidesz és az MDF pitiáner rivalizálása és a kölcsönös kisstílű arcoskodás az ő sajátos magánügyük - legfeljebb a polgári oldalra tartozna, az meg már úgyis a közelgő március 15-i zombijárásra készül. Ám látni kell: a kormányoldal pusztán azzal, hogy elfogadta a jelenlegi helyzetet, nevezetesen azt, hogy egy kicsi, majdnem virtuális párt, mely csak a Fidesz hátán jutott be a parlamentbe, kisajátíthassa a köztévé kuratóriumi helyeinek felét s a jobboldal teljes kontingensét, visszafelé teszi hiteltelenné mindazt, amit a koalíciós pártok, akkor még ellenzékiként e témában összehordtak. A kreatív jogszabály-értelmezésen alapuló rogánizmus persze ismét kart karba öltve jár a klasszikus, régi vágású kamarillapolitikával, melynek taktikai-stratégiai elemei (az egyszerre szellemes és innovatív "oszd meg, és uralkodj!") egyben hagyományos építőkövei is a progresszív magyar nyilvánosságpolitikai hagyománynak (Aczél). És ha valakinek még kétségei volnának afelől, mily elvszerűen, minden mocskos hátsó szándék nélkül dőlnek el nálunk a médiapolitika nagy kérdései, annak ajánlhatjuk figyelmébe Hajdu István, az egykori megbízható káder, majd több rezsimet is kiszolgáló rádióvezető beemelését Körmendy-Ékes megüresedett ORTT-elnöki székébe - ezúttal Fidesz-MSZP-összefogással (az SZDSZ ellenszavazatával). A Hajdu ellen felhozott ellenérvek közismertek (a Vasárnapi újság ámokfutásának és Orbán intenzív médiajelenlétének eltűrése csak a két leghangsúlyosabb), s kirajzolódik belőlük az a határozott karakter, mely egyszerre két vezető honi politikai párt szerint is alkalmassá teszi Hajdut az ORTT-elnöki posztra. Ez pedig a mindenkori politikai vezetés igényei iránt mutatott szenzitivitás. Ugyanezt kevésbé finom megfogalmazás szerint seggnyalásnak szokták nevezni.

Rekapituláljuk az eseményeket! Február 11-én Schiff András eljátszotta Bach összes angol szvitjét a Zeneakadémia nagytermében. Fáy Miklós a Népszabadságban kritikát írt a koncertről. Írása oly mértékben felháborította a honi zenekritikusok egy csoportját, hogy nyílt levélben - mely fizetett hirdetésként jelent meg a Népszabadságban - kértek bocsánatot Schiff Andrástól, és határolták el magukat Fáytól és az általa képviselt kritikai irálytól.

Orbán Viktor döntése, miszerint enged a hozzá lecsatlakozott széles néptömegek kapacitálásának, és jelölteti magát Fidesz-elnöknek, mivelhogy a Fidesz elnöksége aláírta a nagy jelentőségű egyetértési nyilatkozatot a Fidesz néppárttá alakításáról és tagozatosításáról, igazából csekély politikai tartalommal bír. Amúgy bizonyára nehéz döntés lehetett, minden szinten, képzeljük, ahogy Orbán otthon, betegágyában tépelődik, elfogadják-e vagy nem-e, és hát az elnökségi tagoknak sem lehetett könnyű, hetek óta avval kelni és feküdni, hogy az anyja köcsögit, döntsem már el végre, egy európai stílusú, a német CDU mintájára szervezett széles néppártban gondolkodom-e, és ha igen, melyik tagozatban, vagy mégis egy ilyen választási programpárt jár a fejemben? És melyik esetben tudom nagyobb eséllyel elkerülni azt, hogy adott esetben kibelezzenek?

A Kiss-féle botrány napjaiban a kormány tagjai fényes javaslatokkal rukkoltak elő a hazánkban tomboló korrupció megfékezésére.

Legyünk realisták. Az iraki válság napról napra egyre kevésbé szól Irakról. A fő tétje immár az Egyesült Államok mozgástere az egypólusú világrend keretei között. A kérdés magyarán az, hogy az Egyesült Államok vajon megteheti-e mindazt, amire képes, és amit saját civilizációs küldetéstudata okán meg akar tenni, vagy a nemzetközi közösség valóban tud-e legalább látszatellenőrzést gyakorolni az amerikai törekvések felett. A jelenlegi helyzet egyik szomorú tanulságaképpen bebizonyosodott, hogy még a nemzetközi közösség egésze sem lenne elég ahhoz, hogy akaratát rákényszerítse az Egyesült Államokra (azaz Amerika voltaképpen azt tesz a világban, amit akar), másfelől ennek a valóban képtelen helyzetnek az ellenzői igazuk bizonyítására egy olyan ügy mellé szegődtek, amely mindennek tekinthető, csak épp tiszteletre méltónak nem. Szaddám Huszein rendszerének épeszű ember nem kelhet a védelmére.

Pokorni Zoltán, a Fidesz képviselője a múlt hét közepe óta "korrupciós ügyek láncolatáról" szónokol, amelyek főszereplője a Medgyessy-kormány eddigi szürke eminenciása, a nevében és megjelenésében is tömény unalmat sugárzó dr. Kiss Elemér volt kancelláriaminiszter lenne. Nem kétséges, hogy ez a retorika immár velünk marad a ciklus végéig: dr. Kiss neve a következő három évben negatív referencia lesz, a kormányzati korrupció szinonimája, az ellenzék pofozógépe, Medgyessy Tocsikja, a szocialista párt Austerlitze. Annál is inkább, mivel a miniszter a botrány kirobbanása után két-három nappal lemondott, vagy inkább kitessékelték állásából, és ez felér egy beismeréssel.

Amúlt szombaton úgy tűnt, hogy a Kossuth térre felvonult Vér és Becsület keretlegényei valamivel kulturáltabban bírnak viselkedni, mint a délutáni pacifista békemenet viráglelkű résztvevőinek egyike-másika. Előbbiek beérték az ellenük (nagyon helyesen) az utcára vonult Mazsihisz-szimpatizánsok szidalmazásával, a béke és szeretet nevében felvonult aktivisták viszont tettleg léptek föl a tüntetésüket saját céljaikra használó "szélsőjobboldali provokátorokkal" (a szervezők másnapi közleményének szóhasználata) szemben. Az üzenet világos: a toleranciának is van határa, téved, aki azt hiszi, hogy mindenféle jöttment jobboldali bunkó beállhat a világszerte a béke nemes ügyéért utcára vonult aktivisták közé, még a végén összekeveredik nekünk a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes hazai jobboldal a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes virággyermekekkel.

Hátborzongató látványt nyújtott az a mintegy kétszáz fekete ruhás, többségében 18-20 év körüli bajtárs, aki a II. világháborúban a budai Vár védelmében elesett német és magyar katonákról emlékezett meg február 15-én a Néprajzi Múzeum előtt. A megemlékezést Rehovszky Attila, a Hungarian Skins és a Véres Kard nevű két csoport egyik közös vezetője celebrálta; a tagok példás fegyelemmel vágták vigyázzba magukat, ha arra parancsot kaptak, s kiáltották a "vagyunk" szót meghökkentően egyszerre, ha ennek jött el az ideje. Rehovszky bajtárs elöljáróban felhívta az egybegyűltek figyelmét a rendezvény katonai jellegére: volt díszszakasz, jobbra át, balra át. A szónokoknak többnyire sikerült elkerülniük a büntetőjogilag problémás kifejezéseket: a túlnyomórészt történelmiesre hangszerelt előadásokba csak ritkán csúsztak olyan kitételek, mint a "fehér faj védelme".

Ha nem is a rendszerváltozás hajnalán, de viszonylag hamar, a kilencvenes évek elején a magyar külpolitika prioritása lett a NATO-tagság. Ám 1999 márciusa - Magyarország felvétele - óta a pártok úgy tesznek, mintha e téren az égvilágon semmi dolguk nem volna. Hogy mást ne mondjunk: immár négy éve képtelen rá az Országgyűlés, hogy törvényeinket és a teljes jogú tagsággal együtt járó, a Magyarország által is elfogadott nemzetközi szerződés egyes pontjait egymásnak megfeleltesse. Pedig nem ártana: például elkerülhető lenne az olyan, leginkább a Svejk Dub hadnagyát idéző eset, amilyet a múlt hét végén, e hét elején a honi hivatalosságok produkáltak a Törökországnak nyújtandó segítségről szóló NATO-kérés kézhezvétele után. Hogy akkor most mi a bánat is ez? Tartalma vajh´ általánosságban vagy csupán a maga konkrétságában mozog? Mert ha így, akkor dönthet a kormány is, ha úgy, akkor csak a parlament, de az is lehet, hogy fordítva van az egész. E hezitálás értékelhető akár pozitívumként is: a kormány mindenképp a törvényesség talaján akar maradni. De ha ennyire többértelműek a dolgok, akkor a törvények minőségével, azok összhangjával van valami gond. NATO-ügyben egyébként éppen négy éve - úgyhogy ezen ideje volna változtatni, tessék a cuccot végre rendbe tenni, tisztelt képviselők, ezért kapják a fizetésüket.

A hét végén a Terror Háza előtti placcon - a kommunizmus áldozatainak emléknapján - megint tízezrek fogják ünnepelni miniszterelnöküket, Orbán Viktort és védeni a békét, illetőleg szidalmazni Medgyessy Pétert (de genere Visszarionovics), akinek amúgy - a Demokrata című újság egy minden képzeletet meghaladóan undorító gúnyrajza szerint - szőrös a talpa és bocskort visel, valamint a mostani kormány nyakába varrni: az ötvenes éveket, a kommunizmus X tízmillió áldozatát, a nemzet fogyását/pusztulását/elárulását/kiárusítását/általános míszét, esetleg a második világháború elvesztését (melegít: Trianon). Erre elég hamar rá lehet unni, a volt miniszterelnök egy ideje önmagát ismétli, hívei tüntetnek, hazamennek, kisvártatva megint tüntetnek, de aztán megint hazamennek, elvannak. Az az intellektuális tér, amely, mint az anyaméh meleg, puha sötétsége, ilyenkor körülöleli őket, tökéletesen zárt, elemei megnyugtatóan összefüggenek egymással, minden véglegesen meg van benne magyarázva, mindenki mindenkivel össze van esküdve, és minden kérdésre megvan a válasz ("a komcsik"); ebbe belebeszélni lehetetlenség, és igazából nem is akar senki, sem ők, sem mások ("a komcsik"). Hiszen ahogy például egy bolgárul nem tudó egyént - még a legmesszebb menő jó szándéka mellett is - hiába próbálnánk rávenni, hogy mondjon pár mondatot bolgárul, akár csak annyit, hogy "ég a napmelegtől a kopár szik sarja, ideje behordani a hagymát a hombárba", úgy egy nagyon buta embert is fölösleges győzködni, hogy András, neked is sokkal jobb lenne, ha nem lennél ilyen végletesen, reménytelenül, észveszejtően buta.