Ötkarikás Tamás

  • 2003. március 13.

Publicisztika

Deutsch Tamást megvezették megint: a volt sportminiszterrel valaki elhitette, hogy olimpiai sportág lesz az aszfaltozás. Erre Deutsch a hétvégén pályaedzést tartott: piros mezt húzott, és saját kezűleg töltött meg aszfalttal egy kátyút, majd szakszerűen huzigálva sportszerét, a kézi úthengert, elplanérozta azt. A tréning végén a riportereknek lelkesen magyarázta, hogy azt a 29 milliárd (miért pont annyi?) forintot, amit a Nemzeti Bank a forint elleni spekuláción megspórolt a költségvetésnek, a szakág fejlesztésére kellene fordítani.

n Deutsch Tamást megvezették megint: a volt sportminiszterrel valaki elhitette, hogy olimpiai sportág lesz az aszfaltozás. Erre Deutsch a hétvégén pályaedzést tartott: piros mezt húzott, és saját kezűleg töltött meg aszfalttal egy kátyút, majd szakszerűen huzigálva sportszerét, a kézi úthengert, elplanérozta azt. A tréning végén a riportereknek lelkesen magyarázta, hogy azt a 29 milliárd (miért pont annyi?) forintot, amit a Nemzeti Bank a forint elleni spekuláción megspórolt a költségvetésnek, a szakág fejlesztésére kellene fordítani.

Deutsch nem véletlenül érezte, hogy a hétvégén valami látványos, lelkesítő akcióval kell felsorakoztatnia maga mögé az ország közvéleményét és mozgósítania a kommunista propagandagépezet hazugságaiba csöndesen belefásuló lakosságot. (És az olimpiai eszménél lelkesítőbb gondolatot kevesebbet ismer a képzelet.) A kormányzat a múlt héten nyilvánosságra hozta azt a szerződést, amit Deutsch a kormány nevében a Budapest Sportaréna kivitelezőjével, a Bouygues francia óriáscéggel kötött. E szerződés értelmében a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy ha épít is hasonló csarnokot 2013. január 1-jéig, az ezen reménybeli létesítményekben tartandó sportversenyek és mindenféle egyéb rendezvények után "a minisztérium kártérítést fizet az üzemeltetőnek az üzemeltető által a jelen szerződés aláírásától 2013 januárjáig az ilyen létesítmény üzemelése következtében elszenvedett veszteségekért". A kivételt az olimpiai események jelentik - az Orbán-kormány valahogy kiravaszkodta, hogy az olimpián a nem a Bouygues-csarnokban tartandó versenyek miatt ne kelljen bánatpénzt fizetni a franciáknak.

Mindez persze akár röhejes is lehetne: ahogy a Bouygues komoly arccal alkudozik, majd a végén nagyvonalúan belemegy, hogy üsse kő, egy soha be nem következő eseményből fakadó, nem létező kárait ne térítse meg a magyar kormány. És e szerződésben még csak nem is az a gázos, hogy az Orbán-kormány minden skrupulus nélkül aláírt egy, a piaci versenyt nemhogy korlátozó, de egyenesen kizáró monopolszerződést egy nagy nyugati konszernnel. Hiszen ettől még akár előnyös is lehetne e tranzakció - elvégre ki a franc gondolná azt ebben az országban, hogy a következő tíz évben Budapesten az államnak még egy hasonló nagyságú sportcsarnokot kellene építeni. Ép ésszel senki.

No, ez az. Az a szerződés aláírásakor, azaz 2001. nyár végén nyilvánvaló kellett hogy legyen mindkét fél, így az akkori magyar kormány számára is, hogy ha lesz 2012-ben Magyarországon olimpia, akkor az arra felépítendő, 7000 főnél nagyobb befogadóképességű sportcsarnokok és a bennük 2013-ig tartandó rendezvények után jól fog járni a Bouygues is - ebben az esetben a gazdasági patriotizmus kormánya mint a franciák pénzfelhajtója szerepel a tranzakcióban. Valószínűbb azonban a másik verzió, miszerint nemcsak a Bouygues tudta, hogy nem lesz olimpia (mit érdekelte őket), de az első perctől tisztában volt ezzel az Orbán-kormány is. Ennek ellenére használta fel az olimpia megrendezésének "gondolatát" a választási kampányban. Hazudjunk valami emberfelettit: sokan elhiszik majd, köztük jó szándékú emberek is, sokan meg nem; de nem baj, ez utóbbiak lesznek a nemzet örömének elrontói, a hazaárulók - sőt ha nem lesz, hát miattuk nem lesz olimpia. Az viszont már nem csak az ő szégyenük, hogy az aláírásgyűjtő ívet még a rivális miniszterelnök-jelölt is aláírta, és hogy sem akkor, sem azóta nem mondta ki jószerivel senki - az SZDSZ kivételével - jól érthetően, hangosan azt, hogy Magyarország nem alkalmas az olimpia megrendezésére, és nincs is rá szüksége. Lassan itt lenne az ideje ennek is. Hiszen ha az olimpiai felhorgadásnak van tanulsága, akkor az ennyi: rég rossz, ha a kormányzati munka a hazugságok szakszerű menedzselésében merül ki.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.