n A dolog egy ideje terítéken van (nálunk is: Csont András: Mi, muzsikus lelkek, Magyar Narancs, 2003. március 6.). Úgy kezdődött, hogy egy koncertügynökség vásárolt egy tizenhatodnyi hirdetési felületet egy Népszabadság-oldalon, ahol aztán zenekritikusaival elítélt egy másik zenekritikust, aki a kánonból kicsit kilógva nem pusztán szuperlatívuszokban nyilatkozott a koncertmenedzser éppen aktuális pártfogoltjáról. Egyfelől (a koncertügynök felől) ez rendben is van, mindenki azt vesz magának, amire fussa: hirdetési felületet, ötér´ libatöpörtyűt. Másfelől (a zenekritikusok felől) szégyen és gyalázat - a sajtószabadság, a nyilvánosság, a kollegialitás szemen köpése, egy pótszékre szóló zsugáért.
De az a kilenc, orráig sem (csak szájáig) látó ítész voltaképpen kispályás ahhoz a hetvenkilenc zenészhez képest, akik most álltak sorompóba e tárgyban, ugyancsak nyílt levél vonalon (pénteki Népszabadság, múlt heti ÉS). Ez már valami, nem viccelnek: cenzúrát követelnek, meg - valami zavaros módon - a törvény védelmét a műkritika tárgyának a műkritika írójával szemben, hard coreba vissza a Lex Répássyt. Répa Robi, gyere vissza, minden meg van bocsátva.
Ugyanakkor van mindkét levél logikájában valami, amit mi is megszívelhetünk. Azt mondják: ne írhasson zenekritikát az, aki törvényhatóságilag nem bír pártitúrát olvasni. Jóvan, vaze. De miért kell itt megállni? Szerintünk, aki nem tud zenélni, ne is hallgasson zenét. Telepítsünk új beengedő rendszert a Zeneakadémiára. Aki nem játssza el séróból a Parasztkantátát vagy nem vágja ki helyben (óvodások kartonpapírból) a magas cét, az kinn marad. Olvassa el másnap az újságban a műbírálatot.
Így legyen. Aki nem tud arabusul, ne bombázhassa Irakot.
És ha már teljesen így lesz, arra is figyeljünk oda, hogy koncertszervezők ne írathassanak újságot.
