n A tény, hogy hazánk bírja Európa egyik legelbaszottabb médiatörvényét, immáron évek óta nyílt titok. Ez a törvény a napi szintű pártpolitikai csatározások dühöngőjévé teszi a közmédiumokat és azok vezetőségét. Büszkén jelenthetjük: immáron az is része haladó hagyományainknak, hogy a demokrácia játékszabályait állítólag (valójában hírből se) ismerő pártjaink a médiatestületek vezetőinek, delegáltjainak ki- és beszavazása kapcsán intézik el egymás között hosszú és rövid lejáratú vendettáikat. Jól tudjuk persze, hogy a Fidesz - MPP beszopatása és a hétfői fejlemények csak azt bizonyítják: a kreatív jogértelmezés, melyet pont a Fidesz honosított meg az előző ciklusban, előbb-utóbb annak fejére hullik vissza, aki kitalálta. Emlékszünk még mindannyian, miként cseszett ki az akkori ellenzékkel a vezető polgári erő - hű szövetségese, az azóta részben már felszalámizott MIÉP lelkes segítségével. Tudjuk, hogyan minősültek hirtelen bősz ellenzékieknek KDNP-s és antallista kurátorok - alkalmanként szándékuk és akaratuk ellenére. Most azután kamatostul kapták vissza mindezt, kacaghat a polgár, de a jogosnak tűnő káröröm sem feledtetheti, hogy a bosszú ismét csak kisstílű politikai játszmák következménye, s az új helyzet megint oly tisztátalan és gusztustalan, mint majdnem minden, amit a honi közélet médiafronton eddig előállítani bírt. Mondhatnánk persze, hogy a Fidesz és az MDF pitiáner rivalizálása és a kölcsönös kisstílű arcoskodás az ő sajátos magánügyük - legfeljebb a polgári oldalra tartozna, az meg már úgyis a közelgő március 15-i zombijárásra készül. Ám látni kell: a kormányoldal pusztán azzal, hogy elfogadta a jelenlegi helyzetet, nevezetesen azt, hogy egy kicsi, majdnem virtuális párt, mely csak a Fidesz hátán jutott be a parlamentbe, kisajátíthassa a köztévé kuratóriumi helyeinek felét s a jobboldal teljes kontingensét, visszafelé teszi hiteltelenné mindazt, amit a koalíciós pártok, akkor még ellenzékiként e témában összehordtak. A kreatív jogszabály-értelmezésen alapuló rogánizmus persze ismét kart karba öltve jár a klasszikus, régi vágású kamarillapolitikával, melynek taktikai-stratégiai elemei (az egyszerre szellemes és innovatív "oszd meg, és uralkodj!") egyben hagyományos építőkövei is a progresszív magyar nyilvánosságpolitikai hagyománynak (Aczél). És ha valakinek még kétségei volnának afelől, mily elvszerűen, minden mocskos hátsó szándék nélkül dőlnek el nálunk a médiapolitika nagy kérdései, annak ajánlhatjuk figyelmébe Hajdu István, az egykori megbízható káder, majd több rezsimet is kiszolgáló rádióvezető beemelését Körmendy-Ékes megüresedett ORTT-elnöki székébe - ezúttal Fidesz-MSZP-összefogással (az SZDSZ ellenszavazatával). A Hajdu ellen felhozott ellenérvek közismertek (a Vasárnapi újság ámokfutásának és Orbán intenzív médiajelenlétének eltűrése csak a két leghangsúlyosabb), s kirajzolódik belőlük az a határozott karakter, mely egyszerre két vezető honi politikai párt szerint is alkalmassá teszi Hajdut az ORTT-elnöki posztra. Ez pedig a mindenkori politikai vezetés igényei iránt mutatott szenzitivitás. Ugyanezt kevésbé finom megfogalmazás szerint seggnyalásnak szokták nevezni.
Kölcsönkenyér
A tény, hogy hazánk bírja Európa egyik legelbaszottabb médiatörvényét, immáron évek óta nyílt titok. Ez a törvény a napi szintű pártpolitikai csatározások dühöngőjévé teszi a közmédiumokat és azok vezetőségét. Büszkén jelenthetjük: immáron az is része haladó hagyományainknak, hogy a demokrácia játékszabályait állítólag (valójában hírből se) ismerő pártjaink a médiatestületek vezetőinek, delegáltjainak ki- és beszavazása kapcsán intézik el egymás között hosszú és rövid lejáratú vendettáikat. Jól tudjuk persze, hogy a Fidesz - MPP beszopatása és a hétfői fejlemények csak azt bizonyítják: a kreatív jogértelmezés, melyet pont a Fidesz honosított meg az előző ciklusban, előbb-utóbb annak fejére hullik vissza, aki kitalálta. Emlékszünk még mindannyian, miként cseszett ki az akkori ellenzékkel a vezető polgári erő - hű szövetségese, az azóta részben már felszalámizott MIÉP lelkes segítségével. Tudjuk, hogyan minősültek hirtelen bősz ellenzékieknek KDNP-s és antallista kurátorok - alkalmanként szándékuk és akaratuk ellenére. Most azután kamatostul kapták vissza mindezt, kacaghat a polgár, de a jogosnak tűnő káröröm sem feledtetheti, hogy a bosszú ismét csak kisstílű politikai játszmák következménye, s az új helyzet megint oly tisztátalan és gusztustalan, mint majdnem minden, amit a honi közélet médiafronton eddig előállítani bírt. Mondhatnánk persze, hogy a Fidesz és az MDF pitiáner rivalizálása és a kölcsönös kisstílű arcoskodás az ő sajátos magánügyük - legfeljebb a polgári oldalra tartozna, az meg már úgyis a közelgő március 15-i zombijárásra készül. Ám látni kell: a kormányoldal pusztán azzal, hogy elfogadta a jelenlegi helyzetet, nevezetesen azt, hogy egy kicsi, majdnem virtuális párt, mely csak a Fidesz hátán jutott be a parlamentbe, kisajátíthassa a köztévé kuratóriumi helyeinek felét s a jobboldal teljes kontingensét, visszafelé teszi hiteltelenné mindazt, amit a koalíciós pártok, akkor még ellenzékiként e témában összehordtak. A kreatív jogszabály-értelmezésen alapuló rogánizmus persze ismét kart karba öltve jár a klasszikus, régi vágású kamarillapolitikával, melynek taktikai-stratégiai elemei (az egyszerre szellemes és innovatív "oszd meg, és uralkodj!") egyben hagyományos építőkövei is a progresszív magyar nyilvánosságpolitikai hagyománynak (Aczél). És ha valakinek még kétségei volnának afelől, mily elvszerűen, minden mocskos hátsó szándék nélkül dőlnek el nálunk a médiapolitika nagy kérdései, annak ajánlhatjuk figyelmébe Hajdu István, az egykori megbízható káder, majd több rezsimet is kiszolgáló rádióvezető beemelését Körmendy-Ékes megüresedett ORTT-elnöki székébe - ezúttal Fidesz-MSZP-összefogással (az SZDSZ ellenszavazatával). A Hajdu ellen felhozott ellenérvek közismertek (a Vasárnapi újság ámokfutásának és Orbán intenzív médiajelenlétének eltűrése csak a két leghangsúlyosabb), s kirajzolódik belőlük az a határozott karakter, mely egyszerre két vezető honi politikai párt szerint is alkalmassá teszi Hajdut az ORTT-elnöki posztra. Ez pedig a mindenkori politikai vezetés igényei iránt mutatott szenzitivitás. Ugyanezt kevésbé finom megfogalmazás szerint seggnyalásnak szokták nevezni.
