A történet legfeljebb tragikomikus lenne és nem túlzottan érdekes, ha nem tükröződne benne szinte az összes anomália, mely a mai magyar zenekritikát jellemzi. Tragikomikus, mert ugyan hogyan is lehetne egy pár soros levélkében megfogalmazni a kritikaírás normáit, elemi követelményrendszerét, melyekről nyilván maguknak az egyes aláíróknak is eltérő a véleménye. Kritikát nem fizetett hirdetésben kell vitatni, innen nézve az aláírók szereptévesztése ismét tragikomikusnak mondható. Meg aztán hogyan sértődhettek meg Schiff András helyett, ráadásul a látszat szerint egyforma mértékben, hisz a nyílt levél műfajából adódóan mindegyikük aláírása egyenlő súlyú és jelentésű?! Mi más ez, ha nem tragikomédia? (És ezt csak folytatta a Népszabadság, mely a nyílt levélre adott burkolt válaszában hajmeresztő módon forgatta ki az aláírók szándékát. A külföldi lapokból hozott tendenciózus idézetek pedig nem bizonyítanak semmit, és nem használhatók komoly érvként sem Fáy mellett, sem az aláírók ellen.)
Két tábor feszül most szembe egymással, két csapat néz egymással engesztelhetetlenül farkasszemet. Az egyik tábor tagjai - nevezzük őket a céheseknek -, akik persze jóval többen vannak, mint az aláírók, úgy érzik, eljött a pillanat, úgy vélik, ütött a nagy leszámolás órája. Azt gondolják, ez így nem mehet tovább, eljött az idő, mikor szólni kell: álljon meg a menet, itt valaki túlment a határon! Állítsátok meg Fáy Miklóst! Céhes nyelven fogalmazva: Fáy egy kontár, aki nem kaphat mesterlevelet, a céh ügyeibe tehát nem szólhat bele, kívülállóknak kívül tágasabb. A szakma egy része most megmondta, hogy mi az, ami megengedhetetlen. És a nyílt levél bizonyos értelemben a közönséghez is szólt, azokhoz, akik hétről hétre figyelemmel kísérik Fáy zenekritikusi tevékenységét. A céh most kinyilvánította, hogy Fáy egy kontár, tehát rosszul teszi az olvasó, ha odafülel arra, mit fülelt ki Fáy egy koncerten. Ránk figyeljetek, mondja burkoltan a céhes nyílt levél, mi tudjuk, hogy mi a nagy vagy kis teljesítmény a zenében, a mi véleményünk a mértékadó. A valódi muzsikus lelkek mi vagyunk.
A másik tábor tagjai (akik persze jóval többen vannak, mint az egy szem Fáy Miklós, csakhogy többnyire azonosíthatatlanok) olyasmire hivatkozhatnak, hogy a kritika határai meglehetősen cseppfolyósak; amíg nincs szó személyes sértésről (és mondjanak bármit is a nyílt levél aláírói, az ominózus Fáy-cikkben - óralánc ide vagy oda - ilyen kétségkívül nem lelhető fel), addig minden artikuláltan megfogalmazott vélemény elfogadható, vagy legalábbis figyelembe vehető. És vitatható is természetesen, mint minden vélemény, de a vita helye nem a fizetett hirdetések rovatában lelhető fel. E tábor tagjai felhozhatják továbbá, hogy nincsenek támadhatatlan, bírálhatatlan személyek a művészet egyetlen területén sem, magyarán nincsenek szent tehenek, mert az ilyesmi előbb-utóbb a kritikai élet elsorvadásához, a kritikai szellem kiégéséhez vezet. És rámutathatnak arra, hogy a kritikusi rangot nem egyetemi diplomával, nem valami hivatalos okmánnyal szerzi meg az ember; a kritikus hitelét, kompetenciáját egyedül írásai biztosítják. Konkretizálhatják továbbá akként a dolgot, miszerint Fáy Miklós sosem állította magáról, hogy tagja a céhnek, írásaiból világosan kitűnik, hogy voltaképpen újságírónak tekinti magát, kritikái nem zenetudományos fórumokon, hanem legelsősorban a zsurnalizmus területén tartanak igényt valamiféle érvényességre. És e képzeletbeli érvelők hivatkozhatnak az olvasóra is, a publikum józan ítéletére - érvelésük szerint ez a legfelsőbb fórum, ahol a kérdések eldőlnek: az olvasó felnőtt, majd eldönti, kinek higgyen, a céh tagjainak vagy a céhen kívüli kontárnak.
E képzeletbeli és e cikk kedvéért meglehetősen absztrakt táborok tagjai sosem fogják meggyőzni vagy megérteni egymást. És mindkét csoport érvrendszere támadható. A céhesek érvei részben megalapozottak, hiszen aligha vitatható, hogy a zenekritika (szemben az irodalomkritikával) pontosan olyan diszciplína, melynek gyakorlásához bizonyos szakmai követelmények elengedhetetlenül szükségesek. De hogyan lehetne bizonyítani, hogy Fáy nem rendelkezik ezek egy részével? A diploma hiánya nyilván nem bizonyíték. Ám tegyük fel, hogy még egy apró részecskéjével sem rendelkezik. Mindamellett az sem bizonyítható, hogy minden ítélete téves, vagy ha mégis, nem vagy nem föltétlenül azért, mert ismeretei hiányosak. Hát a tudós céhesek ítéletei minden esetben helytállóak? Ha erre azt állítja a céh, hogy Fáy voltaképpen szépírói hajlamait éli ki kritika címén, akkor jöhet a viszontválasz: Fáy cikkei a régi értelemben vett tárcák halmazába tartoznak, a nyugati világban ma is viruló feuilleton rovat részei; nem szakkritikák, hanem élménybeszámolók, melyek persze azért tartalmaznak némi szakmaiságot is, vagy rendelkezni óhajtanak ezzel a látszattal. És akkor előránthatják Péterfy Jenő nevét, aki kétségkívül zenei diploma nélkül kétségkívül remek zenei tárcákat írt a 19. században a Pester Lloyd meg az Egyetértés hasábjain. Erre a céh: de azok az idők már elmúltak, és egyébként is Fáy személyében sértette meg Schiff Andrást. Mire a válasz: nem, ő csak értelmezte öltözéke egy darabját, az óraláncot ama polgári kultúra részének látta, melynek szerinte maga Schiff is láttatni szerette volna e kronométert. Látjuk, ily módon nem jutunk sehova.
Próbáljunk máshonnan elindulni. Feltehető a kérdés: hogyan juthattak idáig a dolgok? Hogyan lehetséges, hogy épeszű országban nyílt levélben kell megkövetni, továbbá megvédeni egy kritikustól a jelenkor egyik legünnepeltebb zongoraművészét? Hogyan vált lehetségessé, hogy egy céhen kívüli, sok tekintetben vitathatatlanul felkészületlen szerző a zenekritika terén ma híresebb, kompetensebb - a közönség által sokkal olvasottabb és elfogadottabb - személy, mint a legfelkészültebb, ördögien szolmizáló muzikológus? És akkor tovább is kérdezhetünk: bizonyos, hogy minden rendben van a céh körül? Nyugodt a lelkiismerete? Nyugodtan alhat? Mindent megtett ebben az ügyben, a napi zenekritika ügyében jelesül? Nem mulasztott el netán valamit? Vajon betölti-e, betöltötte-e nemes hivatását az elmúlt években, évtizedekben, mely talán abban állna, hogy a szakmai tudása latba vetésével pontosan és megbízhatóan tájékoztassa a közönséget az éppen aktuális zenei ügyekről, legyenek azok koncertek, lemezek, művek, életművek, mozgalmak, törekvések, irányzatok, problémák? Magyarán: nem lehetséges-e, hogy éppenséggel a céh tevékenységének égbekiáltó slampossága miatt vált Fáy Miklós azzá, aki: tekintélyes, sokat foglalkoztatott és a közönség nagy részének szemében kompetens zenekritikussá. Nem lehetséges-e, hogy tevékenysége hiányt pótolt, éppen a zenetudósok lustasága okozta hiányt? Nem lehetséges, hogy neki egyszerűen jobb a munkamorálja, mint a céh képviselőinek? Hiszen ő kétségtelenül roppant szorgalommal és munkakedvvel (és még ellenzői szerint is jó stílusban) írja hétről hétre cikkeit az ország messze legnagyobb és legtekintélyesebb napilapjában, míg a muzikológus hölgyek és urak ki tudja, hányadik téli álmukra hajtják rest fejüket. Szemben az irodalommal, az egész magyar zenetudomány lustult el az elmúlt évtizedekben. Míg manapság a legtökéletesebb nímand regényeiről/verseiről/esszéiről is kritikák tucatjait, netán egész monográfiákat olvashat az irodalom iránt érdeklődő, addig nincs magyar nyelven írt monográfia Ligeti György művészetéről, miként (Halász Péter régi és mellbevágóan kurta kötetén kívül) nincs komoly könyv Kurtágról vagy a hatvanas-hetvenes években oly lényeges Új Zenei Stúdió működéséről sem - hogy csak a legégbekiáltóbb botrányokat említsük. A zenetudomány teljesítményét átnézve aligha tudhatunk meg bármit is arról, mi történt az elmúlt évtizedekben a magyar zenei világban: nagy életművek teljes ignorálása, fontos jelenségek tökéletes negligálása - ezek a legfőbb jellemzők. Ha a muzsikustársadalom - nagyrészt persze a muzikológiát az irodalomnál jobban fojtó, mert működését, törekvéseit szinte teljesen ignoráló Aczél-szisztéma eredményes ténykedése miatt - a saját tudományos témája terén sem tette rendesen a dolgát, magyarán nem tette kultúrát formáló tényezővé a magyar zene jelenségeit, meg sem kísérelte belökni azokat a művészeti centrumba, akkor mit várhatunk a napi kritikától. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy jelentős magyar koncertek, bemutatók százai maradtak recenzió nélkül az elmúlt évtizedekben. Hajdanában-danában, a ma már prehistorikusnak tűnő hatvanas-hetvenes években még egy komoly zenetudós, Pernye András publikálta roppant szellemes és olykor a Fáy-írásoknál sokkal vitriolosabb kritikáit a Magyar Nemzetben; tisztét Pándi Marianne vette át, ő unalmasabban írt, megengedőbb modorban, de szolid zenetudományos ismereteit aligha vitathatta épeszű ember. Aztán ő is abbahagyta. Kihalt a zenekritika a napilapokból, hetilapokból, és Fáy Miklós - akarva-akaratlanul - ezt a hiányt pótolta. Ha mindez részben igaz, akkor most ekként érvelhetnek a céhen kívüli tábor zenebarát tagjai: kedves zenetudósok, iskolázott partitúraolvasók, nem csináltatok semmit, nem dolgoztatok, nem ostromoltátok cikkeitekkel a lapokat. Szemben az irodalmi élet szereplőivel, ti nem tettétek létkérdéssé a magyar zenei élet ügyeit. Hát akkor mit akartok?! Jött egy szenvedélyes zenerajongó fiatalember, aki megcsinálta helyettetek a zenekritikát. Kétségtelen, hogy nem diplomázott a számozott basszusból, de hát ti, kiképzett generálbasszisták meg se nyikkantatok, amikor elemezni-értékelni kellett volna roppantul jelentős hangversenyeket. Fáy Miklós tehát részben a kissé impotens magyar zenésztársadalom teremtménye. A muzsikus lelkek csak azt kapták, amit megérdemeltek.
Most nagy a felzúdulás, mivel Fáy nem ájult el Schiff András utolsó koncertjétől. Hogy, úgymond, felkészületlenül nyúlt a kritikai húrok pengetésihez. És akkor még azt is megkérdhetném, miért pont most, miért éppen Schiff miatt horgadt fel a céh, amikor az elmúlt években számtalan egyéb és nyomósabb oka is lehetett volna erre?! Nem tudom a választ, de megkockáztatom, talán azért, mert Schiff sokakkal, például egyik nagy magyar pályatársával, Kocsis Zoltánnal ellentétben nem megosztja, hanem egységesíti a mértékadó zenei köröket. Folyamatos vendégeskedésével Schiff külföldiként, díszmagyarként is integráló tényező lett a magyar zeneéletben; Szvjatoszlav Richter után most ő az, aki mindenkinek tetszik, vagy legalábbis ez a látszat alakult ki. Schiff ellen szólni olyan kissé, mint mondjuk Nádas Péter művészetét bírálni: nem szalonképes dolog. Aki pedig mégis másként gondolja, az nem comme il faut, ergo vagy rosszindulatú, személyeskedő, feltűnési viszketegségben, netán nagyzási hóbortban szenvedő barom, vagy felkészületlen hülye. (És persze tudjuk, a szakértők körében hányan nem kedvelik Schiffet, de hallgatnak, mert ne szólj szám, nem fáj fejem.) Fáy ráadásul aligha tudja megvédeni önmagát, nem hivatkozhat az ízlésére, netán a puszta fülére, hisz nincs zenetudományos végzettsége, és a céh kétségbe vonja, hogy egyáltalán rendelkezik zenetudományosan használható hallószervekkel - és ezzel megint a kiindulóponton állunk.
Kétségkívül jobb lenne, ha manapság nem Fáy Miklós jelentené a magyar zenekritika Csomolungmáját. De ezért a céhnek is tennie kellene valamit. A nyílt levél nem felelet.
