Víg Mihály

Karantén − avagy valami van a levegőben

Járványnapló

  • Víg Mihály
  • 2020. június 7.

Publicisztika

„Önmagunk nézői vagyunk. Önmagunk közönsége. Furcsa előadás.” (E. P.) „Az összes majom közül az emberben a legalacsonyabb az agressziószint.” (Cs. V.)

Meglepő ez a nyugodt szabálykövetés, amire akár büszkék is lehetünk. (Azok vagyunk. Ebben teljes konszenzus van.) Le kell ülnöd! Ez jelenthet jót is, rosszat is. Olyan, mint a „paraszt”. Nyerstermékeket előállító nép vagy impertinens, tenyérbemászó alak. Nyugodj, szívem. „De én itt maradok, nem megyek… Itthon maradok.” Leülni. Békeidőben ez a baljós összetett szó a „szabadságvesztést” jelentette. Ma önként vállalt erkölcsös cselekedet.

 

„Ref”. Ki emlékszik erre a furcsa szóra? Rendőrségi felügyelet. Aki „ref”-en volt, nem járhatott moziba, presszóba, nem találkozhatott a barátaival, sokszor csupán (vélt) politikai nézetei miatt. (Végre eltűntek ezek a személyes önrendelkezést arcátlanul sárba tipró arcátlan jogtalanságok a történelem süllyesztőjében.) Ezeket a szigorú szabályokat ma minden ésszel és lelkiismerettel bíró, dolgozó állampolgár önként vállalja.

De mi lenne, ha elkezdene fájni a fogam? És a fél éve várt sérvműtét, melyre mostanában kellett volna sort keríteni. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha tejelek? Magyar egészségügy. Valószínűleg.

 

Le kell ülnöm, van időm leülni. Nyugton maradni.

Nyugodtan ülni – majdnem meditálás. Közel van a „gondolkozáshoz”. Az ember arra gondol, ami eszébe jut. Jellemző. (Az illetőre.) És kire gondol mindig mindenki? Kivel van tele a sajtó? Szerinted? „Mindegy, hogy mit írnak, csak írjanak rólad.” (G. Zs.)

 

A lecsendesített elme egyszer csak (és ilyesmi bárkivel előfordulhat) gondolkodni kezd, töprengés közben az alaktalan gondolatfoszlányok szavakká állnak össze, mert az ember szavakkal gondolkodik. Ám előfordul, hogy gondolkodás közben rájön, úgy érzi (érezheti), hogy a szavak nem képesek kifejezni semmit, ami fontos. Vagyok és nézek. A szemlélés felfoghatatlan öröme. A lét belülről sugárzó gyönyöre. Az élet álom. Jóság, igazság, szeretet. Milyen csodálatos a világ. Ez jut hirtelen az eszembe. Persze ettől ma már a legzabolátlanabb elme is megriadna. Hátrébb az agarakkal! Vissza a földre.

 

Lehet, hogy mégis van globalizáció? A Föld minden lakója küzd a láthatatlan ellenséggel. Ami persze nem zárja ki az ezzel párhuzamos nacionalizmust, sőt: ha mindenki otthon maradt volna, nem tartana itt ez a világ. Mondják, hogy a világ sok országában tüntetések vannak, mert a nép szerint a politikusok politikai haszonszerzésre akarják fordítani az egészségügyi válság okozta helyzetet. Na ja. Mi másra? Ezzel szemben áll a népi felhatalmazás, a népakarat közvetlen érvényesítése. Élni kell. Milyen hihetően hangzik most ez a sokféle cselekedetet felmentő közismert magyarázkodás. Mindenki mindig élni akart, és ez teljesen méltányolható óhaj. Ezt mondták ötvenhét után, ha beléptek a pártba. Élni kell. A pártba (amiből csak egy volt) belépni akkoriban bizonyos előnyökkel járt. Olyan munkát is el tudott végezni a kiválasztott elvtárs, amihez nem értett.

 

Akinek az Isten hatalmat ád, ád hozzá észt is.

„De miből fogunk addig megélni?” (Kr. L.)

„Nézzétek az ég madarait.” (?)

„Azoknak is élni kell, akik ezt idáig is egyik napról a másikra tették?” (Közmunkatanács)

„A nemcselekvés több, mint a szorgalom?”

„Nem vagyok ideges, fő a nyugalom.” (Öcsike)

„Nem kell dolgozni.” „Létminimum standard.” (St.Auby)

 

A hangyák hordják a szerves hulladékot egyik helyről a másikra. (Weöres Sándor a felesleges nyüzsgésről) Pedig ma már tudjuk, hogy ez a nyüzsgés létezésünk egyik legfontosabb feltétele.

 

Igaz, hogy a kvantumfizika törvényei lehetségessé teszik, hogy ez az asztal, amin írok, a levegőbe emelkedjen. (E. P. szíves közlése.) Lehet, hogy csak álmodjuk egymást?

 

Végre most tényleg nem tud senki semmit. Mindenkinek igaza van, vagy (később) bárkinek igaza lehet. Vagy senkinek sincs igaza? (Valahol a kettő között lehet. Mindkettő egyszerre.) Kifürkészhetetlen utak.

(„Az épületes abban a gondolatban, hogy Istennel szemben nincs, és nem is lehet igazunk”. S. K.)

Személyre szabott istencsapása. Kibírja, nem bírja ki.

Nemcsak nem lehet a földekre sietni a parasztoknak a karantén miatt, de nem is érdemes, mert pont nagy a szárazság is. „Add már Uram az esőt.” Régen erre a dalra megeredtek az ég csatornái. Most volna a legnagyobb szükség könnyűzenészekre.

 

Most lenne a legnagyobb szükség élelmiszert szállítani azoknak, akik nem tudnak kimenni a házukból, hogy a napi betevőt meg tudják szerezni. Ahol a legnagyobb a szükség, ott a legközelebb a segítség. A betegeknek van szükségük orvosra. „A hatalomvágynak nincs biológiai határa, mint az éhségnek a jóllakás.” (Cs. V.)

Feljön a Nap. Megint. A mai. Mindegy, melyik. Majdnem.

Várunk. „Soha ilyen hatalmasra nem nőtt még várás.” (Ady után. Szabadon.) Most aztán tényleg – majd meglátjuk.

 

Idáig láttam, de nem hittem el, most – hittem, és most látom. Nem erről beszéltünk? Nem azt próbáltuk valahogy érzékeltetni, hogy „valahol”, a mélyben, szemmel nem láthatón (csak a vak nem látja), valami nagy baj van. Olyan félelmetes, hogy az ember felfogni nem meri, elrejti maga elől, száműzi a kollektív tudatalattiba.

Kelet-európai tájékozott optimista azt képzeli. Miért ne? Milyen tapasztalás engedi remélni, hogy a rossz után nem a még rosszabb jön?

„Meddig tart még ez iszonyú világ, miért nem jössz, te rontó égitest.” Nem az a kérdés, hogy jön-e, hanem csak az: mikor? És a vírusok. Nem az a kérdés, lesz e nagy járvány, hanem csak az: mikor? Szorgalmasak, mint a gyermekek, akik fáradhatatlanul játszanak, újrapróbálkoznak. Mint a hackerek, akik csak azt figyelik, hol törhetnek be a rendszerbe. (Vannak, akik a vírussal vannak? Rossz dolog azt akarni, hogy száz év múlva ne legyen magyar. Nem helyes, hogy erre irányuló rossz szándékkal feni a tollat az exportra dolgozó literátorok maroknyi, de kicsiny csoportja. Ha tíz éve nem lennénk, már nem is lenne magyar.)

A személyes érdek természetesen felmentést ad az erkölcsi kifogások alól. Miért bűn a nemzeti burzsoázia építése? Ki fogja felvonni a magasba a hazát? Az igazság (nem kérdés) a mi oldalunkon van.

A jövőt még soha senki nem találta el. (Ezért lehet mindenkinek igaza. Később.)

 

Van e néplélek, s ha igen – milyen?

Belőle nőttem én, mint fának gyenge ága. Ha a nyelvében élő nemzet a fa, én vagyok a fának virága. Ha a világ isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. Erre mit lehet mondani? Megint fenekedik (mégis huncut) a német? „Mindig ugyanúgy.” („Elfeledem majd, hogy komisz a világ.”)

 

Karanténban többet olvasnak az emberek? Remélem. Van egy sokszor újraolvasott könyvem: Mereskovszkijtól a Napóleon, az ember. „Így esküdött fel az alkotmányra, melyet el akart törölni.” (Marmont tábornok) „Oltalmazó isten, akit hazám megmentésére hívok, várok, zsarnok, csak aztán lángész legyen.” (Saulot – korabeli pamfletszerző, 1792) „Magas ormok orma, a legszélső pont, ahol csakugyan »elhajlik a világ«, az egyetemes nehézkedés középpontja eltolódik.” „Új korszak kezdődik. Egy ember uralma.” „Nézd, a nehéz teher alatt mint hajlik el a világ.” „Maga nem volt hívő, de tudta, hogy hit nélkül nem élhetnek az emberek.” A szavaktól is be lehet rúgni. Hiedelmekkel narkotizálni a tömegeket. Ismételgesd sokat, majd elhiszik. Nem kell velük finoman bánnod, ha eltompítod az érzékeit, ha másra tereled a figyelmét.

A javulás útja nehéz, nehéz a változtatás, hosszú és persze kanyargós (McCartney), amíg a jó emberekből egyszerre lehet rossz ember. Könnyen, fáradság nélkül (habár az út tövisekkel szegélyezett).

Büszke vagyok? Mire? Én vagyok a falu rossza? (Egyedül?)

Kétszer nem léphetek be ugyanabba a pártba. (Egyszer se lépek be egyikbe sem.) Ők nem ebbe a pártba léptek be. Nem léptek be, de megbánták. Volnának még ezek a pártatlan, „párttalan” lúzerek. Hiába vannak sokan. N. SZ. P. Nem Szavazók Pártja. Minden választást megnyertek volna, de nem szavaznak.

Világosodik lassacskán az elmém. Lassan, de nem nagyon.

Semmit se változtathatsz meg a világon, csak benne magadat. Buddhista nem idegesíti magát olyas dolgokon, melyek nem állnak hatalmában. Tíz koncertem elmaradt. Eddig. Ősszel jön a második hullám. Talán jövőre majd megint játszom. Valamit. Majd kiderül.

Addig „itthon maradok”.

 

(Portréfotó: Legát Tibor)

Figyelmébe ajánljuk