Azt olvasom valahol, hogy ennek csak akkor van értelme, ha legalább negyven másodpercig tart. Bizonyságképpen mellékelnek egy frappáns animációt. A filmecskében a vírusok a harmincötödik szekundumban úgy hullanak le a kézről, mint ruha másról a boldog szerelemben. Kinyitom a csapot, szappanozok, behunyt szemmel próbálom megsaccolni az időt. Ám kiderül, hogy az érzékeim cserben hagynak. Szerencsére másnap jön az újabb tanács. Egy valamirevaló kézmosás közben legalább kétszer el kell tudni énekelni a „happy birthday to you”-t. A becslés képtelenül hosszúnak tűnik, ezért danolni kezdek, lemérem stopperrel, stimmel. Mostantól a szappanos dörzsölést összekapcsolom a dalocska dúdolásával. Mintha ünnep lenne…
Mosom a kezem.
A szájmaszk megmenti az életedet, tanácsolják bizonyos bölcsek. Más bölcsek erre csak legyintenek. Óvatos duhaj lévén végigböngészem az ajánlatokat. Némelyik olyan áron kínálja a több szűrővel ellátott, horrorfilmbe illő maskaráját, mintha egy aukció ritka, értékes, első világháborús gázálarcára akarnék licitálni. Végül egy KN felségjelű maszk mellett döntök, ennek darabja éppen annyiba kerül, mint kilenc kiló kenyér. Kis hezitálás után megrendelem, ép ésszel belátható, hogy halottként semmit sem kezdhetnék kilenc kiló kenyérrel. Még az sem tántorít el, hogy a tíz maszk szállítását leghamarabb két hét múlva vállalják, a nagy érdeklődésre való tekintettel.
Mosom a kezem.
Az unokáim látni akarnak, elbicikliznek hozzám. Letámasztják kerékpárjaikat az udvaron, felkiabálnak. Két emeletet kell áthangoskodni, csevejünket a két oldalsó, valamint az alattunk lakók már izgalommal várják. Szintén fogságra ítélt létüknek csekélyke örömforrás unokáim látogatása, megértem kíváncsiságukat. Eleinte érdektelen témákról fecsegünk, azaz üvöltünk, időjárás, táplálkozás, ilyesmi. A problémák az intimebb ügyeknél kezdődnek. Megkísérlem, hogy legyőzzem a természetes szeméremérzetet, az erkélyükön pókerarccal kikönyöklő közönség előtt ordítva beszéljük meg a bizalmasabb témákat is. Bizony mondom, színház az egész világ.
Mosom a kezem.
Napi ötven perc séta, ez a nap fénypontja, ha törik, ha szakad. Egy bizonyos nyomvonalon haladunk, de az irányt kétnaponta felcseréljük, hogy ne pistuljunk bele. Egy végtelenbe szaladó lépcsősor jelenti a kihívást, a harmadik alkalommal megszámolom a fokokat, száznegyvenkettő. Itt én előresietek, mélyeket fújtatva diadalmasan lesek vissza a tetőpontról: a feleségem még csak a lépcsősor felénél tart. Apró örömök.
Tegnap elhúzott mellettünk egy futó. Középkorú férfi, túlsúlyos, kapkodva veszi a levegőt. Nincs rajta maszk. Előbb megrémülök, rögtön utána elfog egy méltatlan felháborodás. Megfertőzött! Teleköpködte vírussal a levegőt! Kell néhány perc, amíg a szégyen elborít. Megbolondultam volna? Ez már a kezdődő paranoia lenne? Beugrik Saul Bellow egyik aforizmája, mely szerint az álló emberek titokban megrémítik az ülőket. Ez a gondolat ugyan nem ad felmentést, de legalább magyarázza az előbb támadt gyűlöletet. Ülők és állók, fiatalok és öregek, már fertőzöttek és még nem fertőzöttek, szegények és jómódúak. A világ két részre hasadt, elég egy szikra…
Mosom a kezem.
Százhetven évvel ezelőtt egy magyar orvos is mosta, halálba is kergették érte. Fél éve ásom bele magam Semmelweis életébe, hátborzongató, hogy most, hirtelen mennyire aktuálissá vált. A klórmész, döbbent rá Semmelweis a 19. század közepén, eltünteti az orvos kezéről a hullamérget. (Akárcsak a negyven másodperces, „happy birthday to you”-val spékelt szappanos víz a koronavírust.) A kórházban szülő nők között aratott a halál, miközben a világ vezető tudós orvosai tobzódtak a magyarázatokban. Csupa lenyűgöző teória. A tejelválasztás rendellenességei, a nyákos anyagok felhalmozódása, a méh lobosodása, a terhesek vérében nagy mennyiségben előforduló rostonya, a meghűlés, a sápkór, a vörheny, a miasma. Ezekhez a tudományos spekulációkhoz képest Semmelweis felfedezése bántóan hétköznapi volt: fertőtlenítsd a kezed. Nem hittek neki. Kiebrudalták a zsenik közül.
Én mindenesetre mosom a kezem.
Két egyetemi csoportot tanítok, természetesen átállunk a távoktatásra, némi vacillálás után a Skype mellett döntünk. A tanterven nem változtatok. Sokáig nem értem: mégis, miért ennyire más? Egyszer csak rádöbbenek. Az arcok! Soha nem láttam a diákjaimat ennyire közelről. A tanteremben megtartjuk a diszkrét, háromméteres távolságot. Most harminc centiről nézem az arcukat a képernyőn, le nem veszem róluk a tekintetemet, nem jövünk ettől zavarba, se ők, se én. Nyilván ők is így bámulnak engem. Ez a szemérmetlen nézés új dimenziókat nyit. Nem tudok vele kibékülni.
Mosom a kezem.
Esténként filmcsatornákra kapcsolunk. Két-három éjszaka alatt falunk be két-három évig készült sorozatokat. Habzsoljuk őket. Az életünket jobb-rosszabb amerikai színészek sorsán keresztül éljük, teljes, riasztó azonosulás. Annyi minőségi film nincs a világon, amennyire rákényszerít a vírus. Egyre pocsékabb filmeket nézünk, egyre apadó lelkesedéssel.
És aztán hajnalig olvasok. Fogyóban a kedvem új művekhez, inkább a már kétszer, háromszor elolvasott könyveket bújom újra. Mintha a befogadás vágya arányosan csökkenne a bezártság idejének növekedésével.
Mosom a kezem.
Napjában tucatszor, szárad, repedezik a bőr, főként az ujjperceknél. Meddig lehet ezt csinálni? Ezentúl így kell élnünk, énekelve, szappanozva, mintha tizenkét születésnapra lennék hivatalos a hét minden átkozott napján? Rossini azt mondja gonoszul Wagner zenéjéről, hogy szép pillanatai vannak, de rossz negyedórái. Ilyen lesz a világunk? Végtelen, unalmas negyedórák jönnek?
Mosom a kezem.
(Portréfotó: Máté Péter)
