Gárdos Péter

Szobafogság

Járványnapló

  • Gárdos Péter
  • 2020. június 7.

Publicisztika

Mosom a kezem.

Azt olvasom valahol, hogy ennek csak akkor van értelme, ha legalább negyven másodpercig tart. Bizonyságképpen mellékelnek egy frappáns animációt. A filmecskében a vírusok a harmincötödik szekundumban úgy hullanak le a kézről, mint ruha másról a boldog szerelemben. Kinyitom a csapot, szappanozok, behunyt szemmel próbálom megsaccolni az időt. Ám kiderül, hogy az érzékeim cserben hagynak. Szerencsére másnap jön az újabb tanács. Egy valamirevaló kézmosás közben legalább kétszer el kell tudni énekelni a „happy birthday to you”-t. A becslés képtelenül hosszúnak tűnik, ezért danolni kezdek, lemérem stopperrel, stimmel. Mostantól a szappanos dörzsölést összekapcsolom a dalocska dúdolásával. Mintha ünnep lenne…

Mosom a kezem.

A szájmaszk megmenti az élete­det, tanácsolják bizonyos bölcsek. Más bölcsek erre csak legyintenek. Óvatos duhaj lévén végigböngészem az ajánlatokat. Némelyik olyan áron kínálja a több szűrővel ellátott, horrorfilmbe illő maskaráját, mintha egy aukció ritka, értékes, első világháborús gázálarcára akarnék licitálni. Végül egy KN felségjelű maszk mellett döntök, ennek darabja éppen annyiba kerül, mint kilenc kiló kenyér. Kis hezitálás után megrendelem, ép ésszel belátható, hogy halottként semmit sem kezdhetnék kilenc kiló kenyérrel. Még az sem tántorít el, hogy a tíz maszk szállítását leghamarabb két hét múlva vállalják, a nagy érdeklődésre való tekintettel.

Mosom a kezem.

Az unokáim látni akarnak, elbicikliznek hozzám. Letámasztják kerékpárjaikat az udvaron, felkiabálnak. Két emeletet kell áthangoskodni, csevejünket a két oldalsó, valamint az alattunk lakók már izgalommal várják. Szintén fogságra ítélt létüknek csekélyke örömforrás unokáim látogatása, megértem kíváncsiságukat. Eleinte érdektelen témákról fecsegünk, azaz üvöltünk, időjárás, táplálkozás, ilyesmi. A problémák az intimebb ügyeknél kezdődnek. Megkísérlem, hogy legyőzzem a természetes szeméremérzetet, az erkélyükön póker­arccal kikönyöklő közönség előtt ordítva beszéljük meg a bizalmasabb témákat is. Bizony mondom, színház az egész világ.

Mosom a kezem.

Napi ötven perc séta, ez a nap fénypontja, ha törik, ha szakad. Egy bizonyos nyomvonalon haladunk, de az irányt kétnaponta felcseréljük, hogy ne pistuljunk bele. Egy végtelenbe szaladó lépcsősor jelenti a kihívást, a harmadik alkalommal megszámolom a fokokat, száznegyvenkettő. Itt én előresietek, mélyeket fújtatva diadalmasan lesek vissza a tetőpontról: a feleségem még csak a lépcsősor felénél tart. Apró örömök.

Tegnap elhúzott mellettünk egy futó. Középkorú férfi, túlsúlyos, kapkodva veszi a levegőt. Nincs rajta maszk. Előbb megrémülök, rögtön utána elfog egy méltatlan felháborodás. Megfertőzött! Teleköpködte vírussal a levegőt! Kell néhány perc, amíg a szégyen elborít. Megbolondultam volna? Ez már a kezdődő paranoia lenne? Beugrik Saul Bellow egyik aforizmája, mely szerint az álló emberek titokban megrémítik az ülőket. Ez a gondolat ugyan nem ad felmentést, de legalább magyarázza az előbb támadt gyűlöletet. Ülők és állók, fiatalok és öregek, már fertőzöttek és még nem fertőzöttek, szegények és jómódúak. A világ két részre hasadt, elég egy szikra…

Mosom a kezem.

Százhetven évvel ezelőtt egy magyar orvos is mosta, halálba is kergették érte. Fél éve ásom bele magam Semmelweis életébe, hátborzongató, hogy most, hirtelen mennyire aktuálissá vált. A klórmész, döbbent rá Semmelweis a 19. század közepén, eltünteti az orvos kezéről a hullamérget. (Akárcsak a negyven másodperces, „happy birthday to you”-val spékelt szappanos víz a koronavírust.) A kórházban szülő nők között aratott a halál, miközben a világ vezető tudós orvosai tobzódtak a magyarázatokban. Csupa lenyűgöző teória. A tejelválasztás rendellenességei, a nyákos anyagok felhalmozódása, a méh lobosodása, a terhesek vérében nagy mennyiségben előforduló rostonya, a meghűlés, a sápkór, a vörheny, a miasma. Ezekhez a tudományos spekulációkhoz képest Semmelweis felfedezése bántóan hétköznapi volt: fertőtlenítsd a kezed. Nem hittek neki. Kiebrudalták a zsenik közül.

Én mindenesetre mosom a kezem.

Két egyetemi csoportot tanítok, természetesen átállunk a távoktatásra, némi vacillálás után a Skype mellett döntünk. A tanterven nem változtatok. Sokáig nem értem: mégis, miért ennyire más? Egyszer csak rádöbbenek. Az arcok! Soha nem láttam a diákjaimat ennyire közelről. A tanteremben megtartjuk a diszkrét, háromméteres távolságot. Most harminc centiről nézem az arcukat a képernyőn, le nem veszem róluk a tekintetemet, nem jövünk ettől zavarba, se ők, se én. Nyilván ők is így bámulnak engem. Ez a szemérmetlen nézés új dimenziókat nyit. Nem tudok vele kibékülni.

Mosom a kezem.

Esténként filmcsatornákra kapcsolunk. Két-három éjszaka alatt falunk be két-három évig készült sorozatokat. Habzsoljuk őket. Az éle­tünket jobb-rosszabb amerikai színészek sorsán keresztül éljük, teljes, riasztó azonosulás. Annyi minőségi film nincs a világon, amennyire rákényszerít a vírus. Egyre pocsékabb filmeket nézünk, egyre apadó lelkesedéssel.

És aztán hajnalig olvasok. Fogyóban a kedvem új művekhez, inkább a már kétszer, háromszor elolvasott könyveket bújom újra. Mintha a befogadás vágya arányosan csökkenne a bezártság idejének növekedésével.

Mosom a kezem.

Napjában tucatszor, szárad, repedezik a bőr, főként az ujjperceknél. Meddig lehet ezt csinálni? Ezentúl így kell élnünk, énekelve, szappanozva, mintha tizenkét születésnapra lennék hivatalos a hét minden átkozott napján? Rossini azt mondja gonoszul Wagner zenéjéről, hogy szép pillanatai vannak, de rossz negyedórái. Ilyen lesz a világunk? Végtelen, unalmas negyedórák jönnek?

Mosom a kezem.

 

(Portréfotó: Máté Péter)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.