Publicisztika

Jeszenszky Géza volt külügyminiszternek van egy jó tulajdonsága. Nem bír hazudni. Néha próbálkozik vele, de annyira karakán férfiú, hogy az, amit tényleg gondol és csinál, valahogy mindig kiderül. Így volt ez 1990 őszén, amikor a parlamentben azt mondta: rajta és pártján kívül nemigen képviseli senki hitelesen "a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget". Próbálta titkolni, de kikívánkozott. És hiába igyekezett hazudni néhány hónappal később is, amikor a rádióban azt nyilatkozta, hogy a magyar kormány nem szállított fegyvereket Horvátországnak, miközben a fegyverekkel tán már lőttek is. A miniszterből idén nyáron az bukott ki, hogy a romákat mihaszna népségnek tartja, akiket a magyar állam a tenyerén hordozna, de ők folyton beleharapnak e jóságos kézbe, lopnak, csalnak, bűnöznek.

Az utóbbi évek legnagyobb botrányai közé tartozik a négy éven keresztül egész Németországban bemutatott és nemrégiben ideiglenesen bezárt vándorkiállítás, mely a Wehrmacht háborús bűntetteiről szólt. A kiállítás alulnézetből, az egyszerű katonák által készített, olykor haza is küldött, olykor az elesésük után a ruházatukban megtalált fotográfiák segítségével sokkolta nézőit.

A "megfigyelési ügyben" végre elvált a szar a májtól: immár nemcsak az MSZP, hanem az MDF is azt indítványozza, hogy abba kéne fejezni a dolgot, mert Orbán Viktor tavaly augusztusi bejelentése a "törvénytelenül, titkosan, közpénzeken folytatott" adatgyűjtésekről nem igazolható. A döntő fordulatot Keleti György bizottsági alelnök (MSZP) ügyészségen tett feljelentése hozta - innentől kezdve már a halmozottan hátrányos IQ-helyzetű Kosztolányi Dénes bizottsági elnök (Fidesz) megannyi baromsága sem terelheti el a figyelmet arról, hogy Orbán Viktor blöffölt. (Ezzel együtt azért az kiderült: Pokorni Zoltánt egy szocikompatibilis vállalkozónő megfigyeltette, meg hogy titkosszolgák maszekolnak ráérő idejükben; és bár az orbáni bejelentés nem ezekre vonatkozott, ne tegyünk úgy, mintha ez rendjén lenne.)

Oroszország Anyácska ´rző-védő Kft.

Az 1999-es évről minden bizonnyal megemlékeznek majd az emberiség krónikájában, ha a továbbiakban is lesz még emberiség, és lesz még képessége és/vagy kedve hozzá, hogy krónikát írjon önmagáról, de azt valószínűleg nem említik majd, hogy 1999 a tízéves évfordulók éve volt. A kelet-európai rendszerváltozásoké, értelemszerűen -és ebből az alkalomból azé a küzdelemé, amit a közvélemény és formálója az esemény elközhelyesítése érdekében folytat. A nemzetközi média a berlini fal leomlásának képeivel igyekszik kedveskedni a nézőnek. Nincs nap, hogy valahol le ne adnának róla egy emlékműsort. Láthatjuk az egykori híradófelvételeket, amelyeken számtalan kedélyes berlini -feje felett a kivételes történelmi pillanat okozta vagányság glóriájával, kezében pajszerrel, ami önmagában is sokat elárul a korabeli német háztartások felszereltségéről: pajszere mindenkinek volt - szorgoskodik a falon, akárcsak egy későbbi kor magyar főadószedője a szomszédja kerítésén, egy, később talán legalább annyira rendszerváltó jelentőségűnek becsült, egyelőre azonban alábecsült pillanatban.

A polgár leült hétfő este a tévé elé, és azt látta, hogy egy nagymamakorú hölgy a munkaügyi bíróság jogerős határozatára hivatkozva, ismét dolgozni akart a volt munkahelyén, de a kormány embere ezt nem engedte. Sőt kormányfő-kompatibilis mosollyal a szája szegletében lényegében azt mondta, sebaj, az idős hölgyet tavaly szakszerűtlenül rúgtuk ki, idén már szakszerűen tesszük ugyanezt, abba kössön majd bele a bíróság. Az annak idején jogtalanul elbocsátott hölgy széttárta kezét, ő mindent megtett a törvényesség helyreállításáért, a bírósági ítélet alapján joga lenne azonnal felvenni a munkát, de ennek erőltetése, mindenki láthatja, a jelenlegi helyzetben nem elegáns, még volt irodájába sem engedik be, és hát okos enged.

Már az idén is jó, de jövőre még jobb lesz, főleg ha fiatal házasok vagyunk, és ebbéli állapotunkat gyermekáldással kívánjuk tetézni, mert jövőre, ha bizonyos sanda valakik meg nem akadályozzák ebben a kormányt, akár milliókat is kaszálhatunk hitelbe az új kormányzati lakáskoncepció nyomán. Elemzők szerint várható a házasodási kedv felhorgadása, valamint úgyszólván bizonyosak lehetünk afelől is, hogy ami a népszaporulatot illeti, a továbbiakban a kiniglinyulak hozzánk, magyarokhoz képest megint nem lesznek sehol, és azért ez az egész vitathatatlanul szívderítő. Persze nyilván lesznek majd, akik megpróbálnak ebbe is belekötni, olyanokkal érvelve, hogy ez a zsarolás egy enyhébb változata, meg azzal, hogy a gyerekek tekintélyes hányada, amióta világ a világ, úgymaradás útján fogan, és ha ezt elkezdik jövedelmezővé tenni, akkor ugyan egy darabig kétségkívül kevesebb csecsemőgyilkosságot regisztrálnak majd a statisztikák, de hogy akkor mi lesz, ha majd felnő megint egy kényszerszülte házasságokból hitelre szült generáció, arra gondolni se jó, mint ahogyan arra sem, hogy a kormány tervezetéből nem derül ki egészen világosan, hogy miből is akarják finanszírozni ezt az egész akciót.

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy elolvashattam mintegy kéttucatnyi másodéves bölcsész rövid írását a romák kulturális reprezentációjának kérdéseiről. A dolgozatok közel negyede kimondva vagy utalásszerűen tartalmazza a többségi társadalom leggyakoribb megjegyzését a romákkal kapcsolatban, miszerint "ahhoz, hogy a többségi társadalom leszámoljon korábbi előítéleteivel, a romáknak is tenniük kell valamit".

Pár hete egy volt békési rendőr beszélni kezdett arról, miért lett néhány kollégája öngyilkos; azután előlépett egy volt rendőrségi ügynök, majd elővette papírjait egy volt megyei főügyész; történeteik milliárdos hasznot hozó illegális olaj-vállalkozásokról és az ezeket lehetővé tevő megvesztegetett állami alkalmazottakról szólnak.

"vatosan járjunk-keljünk, ha a kormánynegyeden át visz az utunk: hullanak a fejek, akár augusztusban a csillagok. Legutóbb a nyögvenyelős privatizációjú Malévtól repült Szenes László utasforgalmi igazgató és Czinege Levente gravitációügyi főelőadó, és bár a hírek szerint daliás termetű végkielégítés is követi röptüket, azért az ilyesmi mégis némi magyarázatot igényel.

Magyarország lakosságának és főként ideológiai döntéseket kikerülni nem tudó értelmiségi közszereplőinek elemi érdekük, hogy történelmi mentségekkel ruházzák fel a meztelen királyt. Ha ugyanis Kádárt árulónak és tömeggyilkosnak tekintenék, akkor közülük csak kevesen hozhatnák összhangba saját régebbi életvitelüket a rendszerváltozás után kialakult erkölcsi normákkal. (Természetesen csak azokról beszélek, akiknek szükségük van ilyen normákra; a párttitkárokból, munkásőrökből, hivatásos pártállami hazudozókból szélsőjobboldali uszítókká átlényegült söpredék erkölcsi mérlegelése önellentmondás, fából vaskarika.)

Mindenkinek van egy családi komcsija. Még Kövér Lászlónak is. Ha pedig neki is van, akkor hamarost utolsó bunkó lesz az a Fidesz közeli polgár, akinek nincs otthon komcsija. Suttyó, aki nem tudja, mi a divat. Aki ad magára, komcsit tart.

Mint arról beljebb is harangozunk, van ez az öncélú problematikum, miszerint az erőszak és egyebek ábrázolása akkor gáz, ha valaki azt mondja rá, hogy öncélú.

A "zsidókérdésről" tudniillik mondanivalóm túl kevésnek tűnik. Úgy 1988-ban betévedtem a bácstopolyai könyvtár alkalmi antikváriumába, ahol szert tettem két, az első világháború alatt íródott katolikus brosúrára, mely nem mást leplezett le, mint hogy az egész világháború a zsidók meg a szabadkőművesek csinálmánya. Akkortájt gőzöm sem volt e két populáció mibenlétéről, s az egyházi jellegű propaganda ocsmánysága annyira megdöbbentett, hogy direkt átálltam a "másik oldalra", azóta meggyőződéses anti-antiszemita vagyok, és ezzel a magam részéről lezártam az ügyet.