Vad Lajos: Az arcképcsarnok maradandóságáról

publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az 1999-es évről minden bizonnyal megemlékeznek majd az emberiség krónikájában, ha a továbbiakban is lesz még emberiség, és lesz még képessége és/vagy kedve hozzá, hogy krónikát írjon önmagáról, de azt valószínűleg nem említik majd, hogy 1999 a tízéves évfordulók éve volt. A kelet-európai rendszerváltozásoké, értelemszerűen -és ebből az alkalomból azé a küzdelemé, amit a közvélemény és formálója az esemény elközhelyesítése érdekében folytat. A nemzetközi média a berlini fal leomlásának képeivel igyekszik kedveskedni a nézőnek. Nincs nap, hogy valahol le ne adnának róla egy emlékműsort. Láthatjuk az egykori híradófelvételeket, amelyeken számtalan kedélyes berlini -feje felett a kivételes történelmi pillanat okozta vagányság glóriájával, kezében pajszerrel, ami önmagában is sokat elárul a korabeli német háztartások felszereltségéről: pajszere mindenkinek volt - szorgoskodik a falon, akárcsak egy későbbi kor magyar főadószedője a szomszédja kerítésén, egy, később talán legalább annyira rendszerváltó jelentőségűnek becsült, egyelőre azonban alábecsült pillanatban.

Az 1999-es évről minden bizonnyal megemlékeznek majd az emberiség krónikájában, ha a továbbiakban is lesz még emberiség, és lesz még képessége és/vagy kedve hozzá, hogy krónikát írjon önmagáról, de azt valószínűleg nem említik majd, hogy 1999 a tízéves évfordulók éve volt. A kelet-európai rendszerváltozásoké, értelemszerűen -és ebből az alkalomból azé a küzdelemé, amit a közvélemény és formálója az esemény elközhelyesítése érdekében folytat. A nemzetközi média a berlini fal leomlásának képeivel igyekszik kedveskedni a nézőnek. Nincs nap, hogy valahol le ne adnának róla egy emlékműsort. Láthatjuk az egykori híradófelvételeket, amelyeken számtalan kedélyes berlini -feje felett a kivételes történelmi pillanat okozta vagányság glóriájával, kezében pajszerrel, ami önmagában is sokat elárul a korabeli német háztartások felszereltségéről: pajszere mindenkinek volt - szorgoskodik a falon, akárcsak egy későbbi kor magyar főadószedője a szomszédja kerítésén, egy, később talán legalább annyira rendszerváltó jelentőségűnek becsült, egyelőre azonban alábecsült pillanatban.

Persze nem marad el az eseményeket értékelő kommentár a személyesen érintettek szájából. Az évfordulós év elején még komolyabb, legalábbis közismert illetők értékeltek, politikusoktól slágerlista-éllovasokig, később hígult a mezőny, ma már zwickaui szövőnők, neu-brandenburgi tömbbizalmik véleményét is megismerhetjük, mondhatni ritkaságszámba megy az olyan exendékás, aki még ne fejtette volna ki mondandóját a történtekkel és tanulságaikkal kapcsolatban.

Megszólalnak olykor, jobbára szintén híradófelvételeken, az akkori események akkori főszereplői is. Ilyenkor ma már muzeális illetők sejlenek fel a képernyőn, akik azóta eltűntek, ahogy abban a szakmában, a politikusiban mármint, szokás. Nyilván elvannak valahol, emlékiratokat fogalmaznak, a vérmesebb nyugdíjasok összeesküvéseket fontolgatnak, igazgatótanácsok fantáziáját tüzelgetik alkalmanként, kivéve persze azokat, akiknek mindez csak posztumusz jutott ki, az örök világosság fényeskedjék nekik, ha ráér.

Magyarországon viszont, nem tudom, megfigyelte-e valaki, ugyanazok vannak, és nem jött helyettük senki. Nincsenek trónkövetelők, még ellen-miniszterelnökjelöltet is csak azok közül lehetett állítani, akik parkolópályára állították magukat a kezdeti idők zűrzavara után; és nincsenek utódok. Nem csak a Fideszeseknek nincsenek, akik egyrészt hol vannak még az utódállítástól, és akiknek lehetséges másodvonala a közértekben randalírozóktól a particédulákból fegyvert kovácsolókig terjed, és egy lépéssel se tovább: a többieknek sincsenek. A szocialisták Benjáminja változatlanul Kiss Péter - de ha sikerült volna, amit radikális nemzedékváltás címén lanszíroztak egy ideig, akkor most Schmuck Andor volna -, a liberálisok ifjúsági tagozatot szerveznek a semmiből, a konzervatívok (eltekintve attól a helyettes államtitkártól, aki a Nitsch-kiállításkor a kultúra területére bitangolt, és ott el is vérzett szegény legott) végképp bedermedtek, és vélhetően így is maradnak, amíg a népi gondolat utolsó saját halottja le nem oltja maga mögött a villanyt.

Természetesen túlzás volna mindezt a jelenleg uralkodó gárdára kenni, bármilyen kézenfekvőnek tetszene is ez a megoldás. A jelenleg uralkodó gárda sokkal kézzelfoghatóbb célokra hajt, mint amilyen a demokrácia lakhatóvá tételének elszabotálása, és teszi ezt a hatályos törvények által sokkal körülírhatóbb módon, mint amilyenek a hosszú távú stratégiák lenni bírnak. Lehet, hogy ha a preromantikus allegóriakészlet népszerű figurája, a Lelkiismeret megszólítaná őket, értetlenül vonogatnák a vállukat: pedig nem volna pusztán absztrakt marháskodás, amire rákérdezne. És nem volna teljesen független attól az egyelőre még legfeljebb ha boszantó apróságtól, hogy Magyarországon, szemben a többi kelet-európai rendszerváltott államképződménnyel, máig ugyanazok néznek vissza az emberre a képernyőről, csak a halottak iktatódtak ki meg a tévémaci, isten nyugosztalja.

A Fidesz, azzal, hogy elárulta önmagát, hogy feladta azokat a még csak nem is elveket, hanem gyakorlatokat, viselkedést, kultúrát, amivel belopta magát a választói szívekbe, hosszú távon irtózatos stratégiai hibát követett el, és még csak ideje se lesz megbánni, legalábbis személyesen nem. Mire a Fidesz önátdefiniálása által megalapozott válság szárba szökken, addigra hol lesznek ők: még ha valami elképesztő módon megúsznák is jogi következmények - tehát életfogytiglani kurtavas - nélkül mindazt, amit az ember orra előtt művelnek, akkor is szederjes arccal fognak egymással üvöltözni az irodáik mélyén, míg a hátuk mögött kiröhögik őket a szeretőik és a testőreik, és olyan életük lesz, hogy a kóma ahhoz képest extrémsport. De nemcsak ezért volt hiba, amit tettek, hanem azért is, mert hosszú évtizedekre előre mindenbe belerondítottak, ami miatt érdemes lenne bármi másnak lenni, mint vagy szkeptikus kívülállónak, vagy cinkostársnak. Az indulásuknál valóban azokból az emberekből csináltak választót, azokat szocializálták politikailag, akik a szívükkel szavaztak, azaz nagyjából mindegy volt nekik, hogy mi az üzenet, a program: a lényeg a hogyan volt. A politikai életvitelbe bevihető irónia képe, az emberarcú államé, bármilyen patetikusan hangozzék is mindez. (A pátoszt egyébként tévedés volna végérvényesen kiiktatni a politikai eszköztárból, hiszen nyilván megérdemelten van annyira jó piaca.)

Hiba volt továbbá, és szerepe van a politikum, a közszereplés devalválódásában, az értelmiség felmorzsolódásában - és ennek következtében a közvélemény radikális neoprimitivizálásában - az is, hogy a Fidesz értelmiségi, kulturális szerepvállalása egyszerűen elmaradt. Ezek egész egyszerűen nem akarnak semmit, ez bennük talán a legijesztőbb, a gazdasági és sportélet terén kifejtett hőzöngésük ehhez képest kiscsoportos mumus-invokáció, Halloween II. A konzervatívok legalább jelen voltak, és kétbalkezes ostobaságaikkal nagyban hozzájárultak a rendszerváltás után felnőtté váló generáció kulturális identitásának kialakulásához: a liberálisoknak legalább volt valamiféle koncepciójuk ez ügyben, még ha az ez ügyben sem volt egyéb hosszú orrnál, melynél fogva szocialista partnereik vezethették őket: a mostaniak viszont egyszerűen büdös bunkók, kultúrpolitikai kavarásaik a kereskedelmi tévék környékén folynak, vasár- és ünnepnapokon gödröket ásnak a Belvárosban.

Azzal, hogy beáldozták az elvként is értelmezhető gyakorlatot, kilúgozták a Fideszből mint antipárt pártból a radikális-liberális-alternatív hármas mindhárom tagját: mégiscsak hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar politikai osztályt pontosan ugyanazok az arcok alkotják ma is, mint a rendszerváltáskor. Lehet, hogy az átlagembert, aki egyébként is pusztán fikció, valóban nem érdeklik a rendszerváltás azon eredményei, amelyeket általában elvont fogalmak segítségével szokás leírni, úgymint szabadság, törvényesség, szabad verseny, mert ezeket nem érti: és ebből a szempontból elfogadható lehet az a gondolatmenet, hogy az átlagembert, a polgárt, meg lehet mindettől fosztani, mert észre se veszi, ha cserébe ezért egy viszonylagos biztonság illúzióját kapja meg. Lehet, bár nem biztos, hogy tényleg ez az őrző-védő kft. volna az az államforma, amivel a rendszerváltás kecsegtetett.

Jelenleg ugyanis ez a maximum, amit az érvényben lévő társadalmi szerződés ki tud eszközölni: hogy a jókat megvédik a rosszaktól, hogy ott lesznek minden drótkerítés mellett, együtt vijjognak minden riasztóval, az ő szavuk szól a területvédő eb vakkantásából. És végül is alighanem éppen emiatt halt ki, vagy helyezte magát össznemzeti parkolópályára az az embertípus, amelyik a rendszerváltást kierőszakolta, majd levezényelte: a homo politicus. Nem mintha rögtön hiányozni is kezdene bárkinek, sőt a politikai osztály elhúzódó ivaréretlensége, képtelensége az utódnemzésre akár kedélyes, némiképp malac tréfák kiapadhatatlan forrásának is tűnhet a magát ősereje teljében érző civil társadalom részéről -tíz-egynéhány év múlva azonban valószínűleg érezhetővé válik az utódok hiánya. Ott fogunk állni egy maximum adminisztratív alapfunkciók és kisöblű panamák levezénylésére képes állammal, aminek egyetlen ereje abban mutatkozik majd meg, hogy a civil élet minden területére megpróbál kiterjedni, és amíg telik neki az erőszakszerveiből, meg is teszi. Nem lesznek politikai akaratok, társadalomformáló szándékok, jogalkotó konszenzusok, csak ad hoc kapkodás, szürkegazdaság és peremkultúra, és mindez azért - persze nem csak azért -, mert a jelenleg uralkodó garnitúra nemcsak hogy kiracionalizálta magából az induláshoz használatos ideológiáját, de még hozzá is fazonírozta magát az áruláshoz, becsapva ezzel mindazokat, akik a tartalmi kérdéseket nem igazán értik, nem is igazán érdekli őket, de a formára annak idején felfigyeltek, és ostoba fejjel reménykedni kezdtek, aztán lenyúlták a reményt az orruk elől, nem számolva vagy éppenséggel számolva azzal, hogy egy egész generáció kedvét veszik el a demokráciától, a jogállamtól, a polgárosodásról - vagy éppenséggel számolva mindevvel, de ügyet sem vetve rá. Nekik biztosan mindegy, hogy nem lesznek utódaik, sőt az ellenzéküknek sem, talán ellenzékük sem lesz, legalábbis érdemben nem, hiszen a lényeges kérdéseket a politikai életen kívül lesz kénytelen kezelni, a stukkertől a kivándorlásig terjedő eszköztár segítségével, uralkodni pedig néhány gyomor-, ideg- és kedélybeteg elsenkisedett senki fog, lehetne majd jókat röhögni rajtuk, ha akkor még érdekelne valakit valami velük kapcsolatban. De ez nem valószínű: végül is magukat nullázták le, azt érték el, azt kapják majd, amit megérdemeltek.

publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk