Magyarország lakosságának és főként ideológiai döntéseket kikerülni nem tudó értelmiségi közszereplőinek elemi érdekük, hogy történelmi mentségekkel ruházzák fel a meztelen királyt. Ha ugyanis Kádárt árulónak és tömeggyilkosnak tekintenék, akkor közülük csak kevesen hozhatnák összhangba saját régebbi életvitelüket a rendszerváltozás után kialakult erkölcsi normákkal. (Természetesen csak azokról beszélek, akiknek szükségük van ilyen normákra; a párttitkárokból, munkásőrökből, hivatásos pártállami hazudozókból szélsőjobboldali uszítókká átlényegült söpredék erkölcsi mérlegelése önellentmondás, fából vaskarika.)
1956. november 4-én teremtődött egy szerep, amelyet valakinek mindenképpen el kellett játszani. Az efféle történelmi szerep a leginkább a commedia dell´arte szerepeihez hasonlítható. Vagyis rengeteg lehetőséget nyújt a színésznek személyisége kibontakoztatására, de csak azon a körön belül, melyet alkata és a többi szereplőhöz fűződő viszonya határoz meg. A bohóc például kövérségével és ösztövérségével, kopaszságával és túl bozontos üstökével is kacajt fakaszthat, de nem lehet ötlettelen. A csábító hideg ésszel és tomboló szenvedéllyel egyaránt elérheti célját, de herélt benyomását semmiképp sem keltheti.
A mondott napon a hazaáruló szerepe várt eljátszójára. Minthogy a játszó személy első feladata a rendcsinálás volt, tennivalói közé eleve bekódolták a tömeggyilkosságot, mint hazafias és internacionalista kötelességet. Ismerünk ilyen iszonyatos szerepeket a világtörténelemből. Jézusnak például, az ótestamentumi hagyomány parancsára, árulóra volt szüksége ahhoz, hogy megválthassa az emberiséget. Júdás kötélnek állt, majd megölte magát, és örök kárhozat várta. Vagy huszonöt évvel ezelőtt egyik darabomban áldozatnak tüntettem fel árulását. Feladatomat megkönnyítette, hogy árulása formális volt csak: azt jelölte meg csókjával, akit a környéken ismert mindenki az ő csókja nélkül is.
1956 decemberétől kezdve három és háromnegyed évig börtönben időztem, olyan közegben, amelyben Kádárról csak a legmélyebb megvetés és a legizzóbb düh hangján illett beszélni. Nekem ez csöppet sem esett nehezemre - a hátam borsódzik még ma is, amikor arra a júniusi pillanatra gondolok, amikor a rabújságot a Nagy Imréék kivégzéséről szóló közleménnyel beadták a zárkánkba. A gyűlöletre külön okom is volt. Barátom, Angyal István egyebek közt azért végezte bitón, mert vallomásaiban megírta és a tárgyaláson elmondta, hogy Kádárral kitűnően megértette magát a forradalom alatt, és hogy Kádár megígérte: december elsején formálisan átveszi tőle a Tűzoltó utcai felkelőcsoport parancsnokságát. Folyton-folyvást megidéztette (persze eredmény nélkül) tanúnak, így hát el kellett hallgattatni.
Szabadulásom után döbbenten tapasztaltam, hogy az értelmiség köreiben megértés kezd zsendülni Kádár iránt. Szerepében, melyet minden bizonnyal nem jószántából vállalt el, egyre többen fedezték fel az áldozatvállalást mint kényszer szülte titkos indítékot. A mérleg egyik serpenyőjében a megöltek és egyéb kárvallottak szenvedése - a másikban pedig egyre növekedett azok virtuális kínja, akik csak azért úszták meg, mert nem Rákosi valamelyik követője, hanem Kádár vállalta a felkínált szerepet. Mivel szükségszerű volt, hogy valaki eljátssza ezt, és a szükségszerűség, mint a görög sorstragédiákból tudjuk, mindent legyőz, önigazolásra sóvárgó elmék az erkölcsi megítélés egyetlen támpontjának azt tekintették, hogy a lehetséges változatok közül melyiket választtja a hős. Borzalmas tettei ellenére, sőt éppen ezek segítségével, ugyebár, Kádár a legjobb változatot realizálta, erkölcsi elmarasztalása tehát üres, történelmietlen moralizálás.
Erre a felfogásra csaknem mindenki hajlott. Az értelmiség kiválóságai azért, mert a hatalom elismeréséért cserébe mintegy két évtizeden át anyagi és szellemi ellenszolgáltatásban részesültek, például a legnagyobb szabadság-porcióban, amelyet a mi geopolitikai zónánkban osztogattak. A funkcionáriusok pedig azért, mert többnyire pehelysúlyú figurájuk a főhős háta mögé bújhatott. Közülük a legprominensebb, Aczél György portrévázlatokat készített Kádárról ennek halála után. Révész Sándor a befejezetlen kéziratok közül mintegy tizenöt lapnyi, tematikusan elrendezett feljegyzést közölt a Beszélő októberi számában. Előszavában nem hallgatta el, hogy Aczél mélyen érdekelt volt egy kedvező Kádár-kép kialakításában: "Aczél csak Kádár mellett lehetett Aczél, joggal gondolhatta, hogy saját életművének értéke, saját életének értelme a kádári életmű értékének és a kádári élet értelmének a függvénye."
Érdekes, hogy e felismerés ellenére ez a különben izgalmas közlemény milyen kevéssé távolodott el a Kádár-korszakban kialakult érzelmi sablonoktól. "Micsoda terror lett volna, ha én nem csinálom" - idézi főnökét Aczél, és ez az idézet hibátlanul épül rá arra a korábbi kitételre, mely szerint az NDK vezetői húszezer kivégzést követeltek volna. Ezek alapján akár azt a kérdést is felvethetjük, hogy ötszáz ember gyilkosának tekintsük-e Kádárt és apparátusát vagy tizenkilencezer-ötszáz ember megmentőjének? Ez a lappangó, szégyenletes dilemma áthatotta az egész korszak erkölcsi atmoszféráját. Pedig - szükségszerűség ide, szükségszerűség oda - a történelmi korok színvonalát alternatíváinak a színvonala jellemzi; és minden korszak pontosan olyan hősöket termel ki magának, amilyenekre szükség van. A Petőfi végzetén merengő Arany János sóhaja, az "´ nem közénk való" az önkényuralomnak, sőt az ezt követő kiegyezésnek a lehetséges alternatíváit és hőseit is pontosan jellemzi.
Aczél feljegyzései sok érdekes és hitelesnek tűnő eseményen kívül megismétlik a Kádárral kapcsolatos hazug sztereotípiákat, sőt ezeket számos új hazugsággal szaporítják. "Kádárban szinte nem volt hatalomvágy" - közli Aczél, én pedig azon álmélkodom, hogy szegényke miként viselte el akkor az abszolút hatalmat három évtizedig. Másutt azt állítja, hogy a gazdasági és politikai döntések meghozatalában pártszerűen járt el, vagyis nem érvényesítette hatalmát, de "egyre hatalmasabbá és nyomasztóbbá váló tekintélye miatt a döntő szó akaratlanul is az övé maradt". Ez az "akaratlanul" valóságos gyöngyszem. Nemcsak nem vágyott a hatalomra, hanem még álláspontját is szándéktalanul érvényesítette. Egyszer azt írja Aczél, hogy "...arra törekedett: a magyar nép jobban éljen, életszínvonala állandóan emelkedjen, polgárosodjon, mindenkinek legyen háza, lakása, telke, kocsija és utazhasson", másszor pedig azt, hogy "nem örült a hatvanas években újra feltámadt szerzési vágynak, a fridzsider, a hétvégi telek, a nyaraló, a személygépkocsi áhításának, mert az anyagi javakon túli értékeket pártolta". Amikor pedig Rákosi megbízásából Kádár és Farkas megpróbálta a letartóztatott és megkínzott Rajkot rábeszélni arra, hogy ismerje el bűnösségét, akkor csak Farkas kiabált, adott utasításokat, Kádár "abszolút passzív volt". Aczél halála után egy évvel Hajdú Tibor közreadta e beszélgetés hátborzongató szövegét, így hát tudhatjuk, hogy Kádárnak sikerült aljasságában még Farkast is unterolnia. Vagy mit szóljunk ehhez a kitételhez: "Végignézte Rajk kivégzését. Döbbenten hallgatta utolsó - pártot éltető szavait. Elment Rákosihoz és elmondta neki, hogy ezek után nem hiszi el, hogy Rajk és társai bűnösök lettek volna, s kérte felmentését belügyminiszteri tiszte alól." Révész Sándor ez utóbb idézett feljegyzéshez ezt a megjegyzést fűzi: "Kádár Rajk kivégzése után még kilenc hónapig belügyminiszter, és csak azután kéri fölmentését." Nem kell túlzott korismeret ahhoz, hogy tudjuk: ha közvetlenül Rajk kivégzése után azt mondta volna Rákosinak, amit Aczél a szájára adott, akkor nem kilenc hónap múlva mentik fel, és nem két év múlva tartóztatják le.
Előszavában Révész Sándor leszögezi, hogy a lábjegyzetekben a tényeket szükség esetén szembesítette ugyan az idézett szöveggel, de "nem éreztük feladatunknak a szövegben szereplő ellentmondások feloldását". Csakhogy erre a szembesítésre gyakran nem került sor. Másrészt miért nem óhajtotta feltárni a szöveg ellentmondásait? Így akarta meghálálni az örökösöknek, hogy rendelkezésére bocsátották a kéziratokat? Vagy ízléstelennek vélte, hogy kockázat nélkül, utólag leplezze le egy letűnt kor hivatalból nyakra-főre szidalmazott nagyjait? Vagy esetleg olyan írástudói ambíció munkál benne, mely empátiára tör, és ha lehet, elkerüli az ítélkezést? Az empátia persze pompás képesség, amíg csupán a szereplők belső indítékait tárja fel. De buktatója is lehet: ha a megértés búvópatakja a megbocsátás felé kanyarodik észrevétlenül. Kádár és Aczél esetében a kortársak többségének jól jön az efféle kanyar, mert egykori vezetőikkel együtt önmagukat is megértő megbocsátással szemlélhetik. Ráadásul olyasvalakinek a jóvoltából, akinek empátiáját nem befolyásolja a múltszépítő személyes érdek.
