A polgár leült hétfő este a tévé elé, és azt látta, hogy egy nagymamakorú hölgy a munkaügyi bíróság jogerős határozatára hivatkozva, ismét dolgozni akart a volt munkahelyén, de a kormány embere ezt nem engedte. Sőt kormányfő-kompatibilis mosollyal a szája szegletében lényegében azt mondta, sebaj, az idős hölgyet tavaly szakszerűtlenül rúgtuk ki, idén már szakszerűen tesszük ugyanezt, abba kössön majd bele a bíróság. Az annak idején jogtalanul elbocsátott hölgy széttárta kezét, ő mindent megtett a törvényesség helyreállításáért, a bírósági ítélet alapján joga lenne azonnal felvenni a munkát, de ennek erőltetése, mindenki láthatja, a jelenlegi helyzetben nem elegáns, még volt irodájába sem engedik be, és hát okos enged.
Ezek azok a sztorik, amik lejönnek a polgárnak mindenféle háttérismeret nélkül: ha a polgár nem tudná, hogy Cser Ágnesről, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár tavaly felmentett főigazgatójáról van szó, a szituáció akkor is világos: a kormány fittyet hány a törvényességre, képviselője - Frajna Imre, a társadalombiztosítási alapokat felügyelő pénzügyminisztériumi államtitkár, aki amúgy jóravaló ember, de per pillanat ez is mellékes - pedig cinikusan beszél az elkövetett hiba, vagyis a trehány módon eszközölt kirúgás kijavíthatóságáról.
Egyszerű történet ez, történelmi távlatok nélküli, szó sincs ármánykodó kommunistákról meg a polgári kormánnyal visszazökkent idő mítoszáról, nem matatott kidolgozásán külön stáb, többet árt mégis a kormánynak, mint megannyi ellenzéki felszólalás a parlamenti tévéközvetítés ideje alatt. Kövér hazaárulózását a kormányzati píár-csapat megpróbálhatta még kozmetikázni, de Cser Ágnessel aligha tud mit kezdeni. A hivatásos arculattervezők legfeljebb álmodhatnak olyan lehetőségről, mint ami a volt főigazgatónak most megadatott: a bíróságon egyedül, önmagát védve harcolta ki igazát a hatalommal szemben, amely tehetetlenségében ismét a nyers erőhöz kénytelen folyamodni.
Innentől pedig már ez a Cser Ágnes-sztori; nem lehet ezzel szembeállítani semmiféle elmarasztaló számvevőszéki jelentést, s hiába is próbálnák tényekkel bizonygatni, hogy Cser Ágnesnek mennie kellett. Ezt épp a Fidesz tudhatja a legjobban, hiszen valami ostoba meggondolás alapján egész létüket erre építik pár éve: hogy el kell magukat adni, mint a mosóport, meg hogy nem a valóság, hanem a valóságról sugallt katekizmusszerű ún. üzenet az, ami egyedül számít.
És most megszívták, már megint. De, fájdalom, a buktában most sincs heroizmus, most sem sejlik föl a vörös árnyékhatalom elleni gigászi küzdelem pátosza, csak a butaság és a hétköznapiság az, ami van.
