Szerbhorváth György
Dolgozatom témája a magyar- egyéb együttélés.
A "zsidókérdésről" tudniillik mondanivalóm túl kevésnek tűnik. Úgy 1988-ban betévedtem a bácstopolyai könyvtár alkalmi antikváriumába, ahol szert tettem két, az első világháború alatt íródott katolikus brosúrára, mely nem mást leplezett le, mint hogy az egész világháború a zsidók meg a szabadkőművesek csinálmánya. Akkortájt gőzöm sem volt e két populáció mibenlétéről, s az egyházi jellegű propaganda ocsmánysága annyira megdöbbentett, hogy direkt átálltam a "másik oldalra", azóta meggyőződéses anti-antiszemita vagyok, és ezzel a magam részéről lezártam az ügyet.
Persze ez túlzás, de akkor is. Vannak más, súlyosb "kérdések" is. Kovács András - aki tán a legjobb magyarországi antiszemitizmus-kutató - egyik, 1995-ös felméréséből például az derült ki, hogy a magyarság legeslegjobban a szerbeket és a románokat tartja nagyon ellenszenveseknek (de őket aztán hajszálpontosan ugyanannyira), aztán jönnek az arabok, a négerek, a kínaiak, végül pedig a zsidók. Ebből persze sok minden következik és sok minden nem, de elgondolkodtató, hogy amíg nemzettársaink nem kis hányada éppen a szerbekkel meg a románokkal él együtt, de legalábbis egymás mellett, addig a honi alakzatok igencsak ráfeküsznek mások utálatára, mintegy a nemzetépítés kulcselemévé téve az idegenek nem-szeretemségét. Ehhez azt is tudni kell, hogy Árpád népe xenofóbia terén is érmes olimpikon, és erősen azon vannak, hogy a bevándorlók miatt nő a bűnözés (ezen csak a bolgárok tesznek túl rajtunk - avagy rajtatok, hogy is fogalmazzak).
Hogy a címbéli kérdésre rögtön választ is adjak: nem, nem szabad nekem apám régi Zastavájával Horgos felől Röszke határállomás irányában betörnöm magyar felségvizekre. Mert a menekülők elveszik a munkahelyeket, rontják a közbiztonságot, szexuálisan aberráltak, és nem utolsósorban megisszák a fogyóban lévő állami sörtartalékot.
De félre az egyéni szocproblémákkal. És ne is legfelülről közelítsünk az ügyhöz, ne a bányabirodalmak aknáiban kavarjuk fel a pocsolyavizet, ne is azon mélázzunk el, miért nem tud értelmes vitát folytatni Stumpf miniszter és Kéri privát politológus, a két egykori jó barát, ki elbeszél egymás mellett, ha a Dunán hajózik. Nem lényegtelen ugyan, hogy a miniszterelnök családja meggazdagszik, de mit is várnánk el tőlük, amikor a családok biztonsága és a munka becsülete (nagy vagyon + a bányaipar felfuttatása) kormányprogramilag prioritás, továbbá a vitakultúra is olyan errefelé, hogy még én is azt kapom egy magánlevélben, hogy "még a nyelvedet is traktorral kell kihúzni a liberálisok seggéből" (amúgy ez egy elmés mondolat).
Engem inkább az foglalkoztat, hogyan van az, hogy a Kovács Attila nevezetű ex-MLSZ-elnök és exnagyvállalkozó miként menthette ki magát az APEH-behívó alól, tisztázandó elmaradt (vagy mit csinált) adó-, áfa-(stb.)-hátralékának ügyét.
Hát úgy, hogy ügyvéde orvosi igazolást vitt be a cégbe kuncsaftja gyengélkedéséről.
Miközben előző nap saját szememmel láttam, hogy Kovács úr ott virított a médiahajón, kiemelkedő politikusok és közszereplők társaságában. Talán nem a felszolgált töltött káposztától lett oly rosszul? Ezt valószínűsíthetjük, hiszen vasárnap már az MLSZ-elnökválasztáson rajtolt a második kockából.
Szóval nem azt mondom én, hogy Kovács bűnös, mert nem prejudikálunk, csak azt kérdezem, hogy van az, hogy egyes kiemelkedő középszintű figurák markukba röhögve játszhatnak ki egy oly rettenetes állami hivatalt, mint az APEH. És hogy sérül-e ekkor az állam- és a közérdek? S hogy mit mond erre a magyar nyilvánosság?
Nem mond az semmit, mert az APEH-nek sincs tisztelete, ezért aztán ez nem valamifajta erkölcsi "kérdés", hanem a magyar valóság mindennapja. Mert az világos, hogy Kováccsal együtt él a magyar társadalom (vö. a mi kutyánk kölyke, ő is csak egy közülünk, alulról indult, akár Stadler). Mert akit a focitársadalom nem lök ki magából, azt nem löki ki a nagyközösség sem.
Ahogyan visszamászott az ablakon Császár Előd popénekes is, aki vígan danolássza mostanság, hogy "Boldog névnapot". Előd ugye csak azt csinálta, hogy valaminő kémiai csoda folytán áttért az út másik oldalára, belerohant egy másik autóba, melynek vezetője - egy fiatal rendőrtiszt - szörnyethalt. Hogy nyomozásilag, ügyészségileg, bíróságilag hol áll az ügy, nem tudjuk, de az biztosnak tűnik, hogy Előd nem ült le semmiféle büntetést, és az is biztos, hogy Előd ismét reflektorfénybe került, láthatjuk őt szinte egy napon a Mai Napban is (a Spandau Ballet együttes egyik tagjával zenélget most) meg a Hócipőben is, midőn az RTL Klub egyik rendezvényén Kokóval, Koós Jánossal és Bochkor Gáborral tivornyázik. Persze nem azt mondom én, hogy exkommunikáljuk őt, mert bűn szárad a lelkén, csupán azt kérdezem mély tisztelettel, hogy hova az ökörnyálba úszott el az igazságosság oly szent elve, s hogy miképpen van az, hogy akinek minimum a lelkiismerete, de a közvélekedés előtt is el kellene számolnia tettével, az ma újra közkedvenccé válhatik a sajtó szíves közreműködésével, s ha úgy adódik, ártatlanságáról szólhat lépten-nyomon? És ismétlem, nem azt mondom, hogy az Előd mondjon búcsút a színpadnak, vonuljon kolostorba, és a börtönben pengesse gitárján új idők új dalait (annál inkább sem mondhatom, mert börtönben is született már pár irodalmi remekmű), csak azt szeretném, ha a magyarok pengetnének más húrokat.
Mert ha ennyire elfogadott, hogy Kovács A. úgy szarozzon munkaügyileg, ahogyan akar, és Császár E. is viháncoljon médiasztári szerepében, akkor itt valami nagyon el van szabva.
De mi is?
Az, hogy nem egyforma arsinnal mér sem a nép, sem a média. A média persze részben éppen azt csinálja, amit a nép kíván. Mert ha a nép nem akar idegent, zsidót, cigányt, eleve bűnözőnek láttatott nem magyar állampolgárt, akkor mégiscsak akar valami mást, és ha a nép mondjuk nem akar "zsidókérdést" sem (mert azon gondolkodni is kéne tán), akkor mégiscsak kell neki pontosan ennek az ellentétje: magyar fociguru, magyar énekes, magyar akármi. Mert a magyar akkor is szép, ha áfát csal vagy embert (azaz rendőrt, aki nem is ember) gázol, ha duplán árulja ugyanazt a bóvlit, mint a kínai, vagy ha ugyanúgy olajszőkít, olajcsempészik, mint az ukrán vagy a szerb. Régről ismerős probléma ez persze, nyitott ajtókat döngetek, erről alkalmasint a romák (= bűnözők) sokat mesélhetnének.
Az azonban hótbiztos, hogy a társadalmi integráció ezen típusa mindenfelé vezet, éppen csak az EU felé legkevésbé. Jó, Nyugaton is akkora az idegengyűlölet, hogy csak no, viszont (egyfelől-másfelől) a népség jelentősebb hányada mégiscsak megtanult együtt élni a koszos vendégmunkásokkal, volt gyarmatokról érkező bevándorlókkal és mindenféle eleve gyanús másként kinézőkkel, és -ami talán még fontosabb is - kevésbé akar együtt élni cikkem hőseinek ottani hasonmásaival, azaz Kovács és Császár ott labdába vagy dobpedálba sem rúghatna.
A társadalmi integráció jelen alagútjának - ahol az alagút végi fény voltaképp a szembejövő vonat fénye, csak ezt még nem tudjuk - van egy másik titkos kijárata is. Mint az az egyik legújabb botrányból kiderült a kárvallott jóvoltából, APEH- és rendőrségi elemek egy volt polgármestert másfél évig a Karibi-szigeteken nyaraltattak (miközben mi azt hittük, lelépett a csalója, s noha tudjuk, hol lébecol, sehogy se, hogy elkapja az Interpol és tsaik), havi másfél milkót kapott azért, hogy ne jöjjön haza, mert ha hazajön, kinyírják rögvest ugyanazok, akik kinn strandoltatják. És ezt mi értjük is meg nem is. A pasas hazajött, kipakolt, és most volt munkatársai könyöradományaiból próbál talpra állni, ami jelzi, hogy a szolidaritás - ha ezt ennek nevezzük - nagyon is szinten van még. De leginkább ha arról van szó, hogy kellemetlen embereket Karibban nyaraltassanak havi másfélért, nehogy már itt rontsa a jó magyar levegőt.
Ezért vélem úgy, hogy itt valami fordulópontra lenne szükség, s a magam részéről, ha mások is úgy vélekednek, havi másfélért bárhová elhúzok, és a Zastavát (ami eleve fikció) is itt hagynám. Ahogyan ki lehetne vásárolni azokat is, akik szintúgy nem illenek bele az összmagyar képletbe, és akik dettó úgy gondolják, hogy Attila, Előd és a többiek helyett mindenféle Dávidokkal, Mircseákkal, Milánokkal és Kolompárokkal is együtt tudnak élni.
