Szívesen írnám, hogy ha ráismernek az önök vagy gyermekük iskolájára, az a véletlen műve, hogy mindez a képzelet szüleménye, de sajnos ez a rögvaló.
Tanulságos volt a félévösszegző tantestületi értekezletünk. Megerősített abban, hogy nemcsak nem fogok portfóliót feltölteni, hanem elhagyom a pedagóguspályát, amilyen gyorsan lehet.
Az igazgatónk először is a személyi feltételeket ecsetelte, amit úgy összegezhetnék, hogy nagy a jövés-menés. Nagyon igaza van Nagy Emíliának, a november 17-i tüntetés leginkább épkézláb szónokának, aki úgy érzi, ezzel az új rendszerrel a kisebb iskolák családias, ismerős, baráti jellege is megszűnt, hiszen a jól ismert takarítók, gondnokok helyén mindig újabb és újabb arcok váltják egymást – köszönhetően a közmunkaprogramnak. A minősítőnek, szaktanácsadónak beálló, csökkentett óraszámmal üzemelő, nagyobb jövedelmet felvevő tanárok helyett újabb és újabb arcok jelennek meg a tantestületekben. Már nem is ismerem vagy öt kollégámat, és nagyon nem is töröm magam a megismerésükben, hisz hónapok kérdése, és ők is eltűnnek.
Aztán következett a pénzügyi helyzetünk bemutatása. A régi – gaz, liberális – rendszerben az intézmény – akár önkormányzati, akár megyei fenntartású volt – sok önállóságot élvezett pénzügyileg. A jó igazgató jó menedzserként vállalkozói támogatások megszerzésével, pályázatokkal erősíthette az iskolát. A mi iskolánk így fejlődött jól felszerelt, modern informatikai iskolává, a teljes tanári karunk a technikai dolgozókkal együtt így jutott el az Egyesült Államokba, Angliába és sok más országba tanulmányi kirándulásra.
Most az igazgató azt panaszolta, hogy egymás után lyukadnak ki a radiátoraink. Ez nem feltétlen a NER bűne. Elöregedtek, és kész. A pótlásuk viszont nagyon lassú, mert idő, míg engedélyért írnak a Kliknek, idő, míg a Klik elbírálja, és idő, míg ki is fizeti. A szerelvényboltban halomban állnak az iskolánk számára félretett, kifizetésre váró radiátorok, a papírboltban a táblásfilcek. Úgy kértek a suliból pár tollat hitelbe, hogy majd csak fizet a Klik, és addig is tudjon a tanár írni a táblára. A kéményünk életveszélyessé vált, tehát idő kérdése, hogy leállítsák a fűtést az iskolában.
Aztán ott a tantárgyi, tárgyi tartalmi szervezések kérdése. A gazdasági tárgyakat tanító kolléga sopánkodott, hogy az új tanterv szerint az egyenletekkel teli tizenegy-tizenkettedikes anyagot kell most a kilencedikes diák fejébe nyomni valahogy. Miközben sem számukra, sem az informatikai szakmai tárgyakhoz nem készült könyv. Mikor az infós kollégát kérdik a diákok, hogy miből tanuljanak, behoz nekik egy nagy rakás könyvet, és elmondja, hogy ő is nyolc könyvből mixeli össze óráról órára az anyagot.
A felsőbb osztályokból a diák nem bukhat vissza a NER-félébe (a nemzeti tantervbéli és a 2011-es törvény változásai miatt), hisz nem koherensek a tárgyai, maga a megtanulandó tananyag a másik osztályéval. Megbukni tehát még nagyobb gáz innentől.
Míg a nyelvtanárok száma csökken, a testnevelőké nő. Utóbbiak egyre nagyobb pánikban vannak, mert a feljövő rendszerben heti öt tesit nyomó diákok egyre magasabb óraszáma miatt már nincs hely hol bukfencezni. A kreatívak kitalálják, hogy az ebédlő helyén legyen egy mini tornaterem. Ennek a mini tornateremnek a megteremtése is a vízfej kegyétől függ többek közt.
A tesisek további panasza, hogy a diákok erőnléti mérése rengeteg időt elvesz, minden egyes diáknál vagy hét szegmenst vizsgálnak. A BMI-jüket (testtömegindexüket) is ki kell számolniuk, sőt a hashájat összecsípve (!) centiméterrel mérik az úszógumi vastagságát. (Hogy mindez hogyan hat egy akár picit is túlsúlyos, énképében sebezhető tini lelkére, azt talán jobb, ha nem firtatjuk. Esetleg még rá kellene jönni, hogy ez is ártalmas.)
Eddig lehetett tanári kézikönyveket rendelni egy iskolának. A mostani direktíva szerint úgy rendeljen egy intézmény könyvet a tanároknak, hogy akkor a diáknak nem marad kölcsönözhető könyvtári példány.
De ez még nem minden.
Még szó sem esett a tizenhat évesek utcára lökési lehetőségéről, az iskolarendőrökről, a szekularizációt helyenként szembeköpő közösségi szolgálatról (leánykori nevén önkéntes munkáról), ahol az állami iskolák diákjainak egyházi ténykedést is kínálnak, nem szóltam arról, hogy heti harmincöt órája van egy tizenegyedikes diáknak, ehhez jön az emelt szakmai tárgy, és ha még mást is szeretne, akkor máris harminchét tanítási óránál tart. Beleértve a délutáni tornaórákat, így sokszor négykor vonszolja haza magát a suliból.
A kisvárosi iskola pedagógusai az értekezlet során egyik irracionális, hülye feltételt, elvárást hallva a másik után nagy szemeket meresztenek, hitetlenkednek, és morognak-poénkodnak. Erre telik tőlük. Nem veszik észre tanult kollégáim, hogy az ő és a diákjaik, gyerekeik bőrére megy mindez? Számukra az a fontos, hogy lépkedjenek előre a megalázó, egész eddigi munkánkat megkérdőjelező életpályán, és szorgosan töltögetik fel a portfóliót. Elengedik a fülük mellett a Mendrey-féle PDSZ sztrájkra való felhívását, igyekeznek jól besimulni a rendszerbe, és mélyen hallgatnak arról, hogy hosszú távon nagy bajok lesznek. Úgy érzem, maguk a sztrájkot emlegetők szoronganak a legjobban, nehogy kiderüljön a rögvaló: a pedagógusok kilencven százaléka nem is akar hallani a sztrájkról.
Sokan áltatják magukat azzal, hogy ők azért nem hagyják el a pályát, mert a maguk helyén megteszik, amit tudnak, hogy mindez normálisabb legyen. A múltkor jött az ukáz, hogy a tanári karok üljenek össze, és alkossanak a Kliknek jövőképet. Két pedagógus akadt az országban, aki határozottan megmondta, hogy erre nem hajlandó, legalábbis rajtuk kívül más határozott ellenállásról e sorok írója nem tud. Egyikük ellen igazgatói feljegyzés is készült ennek örömére. A pedagógusok zöme, még ha morgott vagy kínjában röhögött is, szépen megcsinálta a Klik-jövőképet, még azok is, akik fennen hangoztatják, hogy ők azért maradnak, hogy belülről alakítsanak.
Mit is?
