Publicisztika

Tegyük most félre minden erkölcsi aggályunkat a "békepárti", tehát szükségszerűen Milosevic-párti, balodali állásfoglalásokkal szemben, és ne kérdezzük meg azt, hogy a NATO-bombázások leállítását követelő "békepárti" szövegek közreadói szerint vajon a II. világháborúban hiba volt-e a németországi hadiipar és a civil célpontok szövetséges bombázása; és ne kérdezzük meg az állami szuverenitás eme újsütetű bajnokait arról, hogy szerintük akkor Hitlerrel is csak az volt-e a baj, hogy nem németországi zsidókat is kiirtott; és ne firtassuk azt sem, hogy e humanisták szerint vajon bármely szabad és többpárti választásokon megválasztott diktátor a saját szent és területileg sérthetetlen és szuverén szemétdombján úgy pusztíthat-e el tömegeket, ahogy neki tetszik, anélkül, hogy ebben őt bárki megzavarhatná; ne menjünk bele tehát ebbe a gyomorforgató vitába, amelynek hátterén kétmillió albán danse macabre-ja bontakozik ki.

Nem csoda, mégis meglepő, hogy a Belgrádra hulló bombák látványát eléggé vegyes érzelmekkel fogadja a közvélemény. Egy német anya gyalogmenettel protestál a magyar-szerb határon, mert NATO-katona fiát kósza golyók kockázatának teszi ki a berlini kormány. Arról valahogy megfeledkezik szólni az asszony, hogy önkéntes katona fia a kiemelt cirka 3000-4000 dolláros havi NATO-fizetés felvételekor valahogy soha nem szokott protestálni. Miként maga a kedves mama sem.

A boszniai háború előtt és alatt is sok szó esett arról, hogy a három nemzethez, a szerbhez, a bosnyákhoz és a horváthoz tartozó emberek a hétköznapi élet világában milyen hosszú ideig és milyen példás módon, egymás hagyományait tiszteletben tartva éltek együtt, egymás mellett és egymással. Ez Bosznia egyes vidékein igaz volt, más vidékein kevésbé; de 1992 és 1995 között az együttélés még azokon a vidékeken is illuzorikussá vált, ahol a hagyományai valóban évszázadokra nyúltak vissza.

Az elnökválasztás, a népszavazás és az alkotmány

Senki sem tudja megmondani, volt-e, és ha igen, mekkora volt a csalás a múlt heti algériai elnökválasztáson. Volt-e egyáltalán érvényes választás. De értelemszerûen azt sem lehet most megmondani, hogy nagy baj-e, ami történt, vagy esetleg még valami jó is kisülhet netán a történtekbõl. Korszakhatárról mindenesetre túlzás volna beszélni.

Az iszlám vallás szerint Allah mindentudó. Ám a törökországi belpolitika elmúlt évtizedét valószínûleg még neki is nehezére esett nyomon követni. A múlt vasárnap azonban, amikor Törökország lakossága a szavazóurnák elé járult, elérkezett az igazság pillanata. Azon, hogy a jelenlegi miniszterelnök, Bülent Ecevit vezette Demokratikus Balpárt (DSP) csekély százalékkal a legtöbb szavazatot kapó párt lett, nem csodálkozott senki. Annál sokkolóbb volt viszont, hogy a második helyre 17 százalékkal futott be a Nemzeti Akciópárt (MHP), a Szürke Farkasok korábban jelentéktelen politikai szervezete. És még az sem kizárt, hogy övék lesz a legnagyobb parlamenti frakció.

A tökéletes áldozat

A Fradi-Újpest mérkõzés elõtt a szurkolók összecsaptak a rendõrökkel, akik - valami furcsa elõérzet vezethette õket - lóval, pajzzsal és gumibotokkal vonultak ki a rangadóra, ahol - egyébként meglepõen sikeresen - izolálták a két csapat drukkereit. A csürhe erre ellenük fordult, tizennyolc letartóztatás, egy lábtörés a rendõrök részérõl (Direkt nevû lova maga alá temette az egyik intézkedõt), egy másik a játékosok részérõl (Schultz Levenetét letarolták a meccsen), három kiállítás, füstbombák, értelmetlen és nívótlan tahóság tombolt a pálya környékén, de ha kell, szépítjük a tényeket: elszabadultak az indulatok.

A faluban, ahol kiskoromban laktam, csuda érdekes dolgok estek, csuda érdekes emberek mászkáltak az utcán. A szamaras ember volt az egyik kedvencem. Úgy is hívta mindenki, a Szamaras. Kicsi kordéja volt neki, elé fogva a névadója, a nagyfülû, õt Szellõnek hívták, barna volt, dacolva mintegy a buta világgal, mely a szamarak állandósult jelzõjeként a szürke szót használja máig is. Az embert mégsem Szellõsnek hívták, pedig jó lett volna, mert felette büdös személy volt. Valahogy mindig akkor ment a boltba kevertért, amikor engem is oda küldtek. Noha nevezett italféleség (császárkörte, rummal hígítva) élvezete kifinomult ízlésre vallott (a faluban virágzott a pálinkafõzés), mégsem nagyon lehetett megmaradni egy légtérben az idõsnek látszó, penetráns férfival. De én a szamara miatt megbocsátottam neki, és a boltban elõször egy nagy levegõt vettem, végignéztem, ahogy vásárol, kivártam, míg a boltos kinyitja utána az ablakot, s csak ezek után kértem nagyapám szokásos negróját (valamiért nem tudta a torok kéményseprõje nélkül meginni az almapálinkát).

Kettõs leléptetés

Jöjjön hozzánk háborúzni!

Bíró Gáspár

Alig egy hónapja léptek életbe a büntetõtörvénykönyv új, a kábítószerekkel foglalkozó passzusai, de már most érezni áldásos hatásukat. Az elmúlt napokban tucatnyi fõvárosi középiskolából legalább ennyi névtelen hang búgta bele a rendõrségi telefonvonalba, hogy alapos a gyanú: az intézményben bizonyos tanulók tiltott szereket - például marihuánát - fogyasztanak. Bizonyára sokat tipródtak magukban ezek a bejelentõk (tanárok? szülõk? pedellusok? a bordásfal?), mielõtt felemelték a kagylót, talán még az is megfordult fejükben, hogy bemutatkoznak és rövid, tömör mondatokban ismertetik motivációikat. Lehet az is, hogy befogott orral, esetleg taknyos zsebkendõt a szájukhoz szorítva, alig kivehetõ mondatokban közölték a hatósággal, hogy igen szemet szúrt nekik mostanában néhány rosszarcú a harmadik bébõl, meg egy festett hajú is a negyedik ából, de többet most nem mondhatnak, értse meg a biztos úr, a reputáció forog kockán, csak szólni akartak, mert nagy a baj, jöjjenek gyorsan.

Vörös és fekete 2.