Választás Törökországban
Törökországban a választásokat halálosan komolyan veszik: aki nem megy el szavazni, arra ötmillió török líra (kb. 13 dollár) pénzbüntetés vár. A játékból kimaradni nem lehet, a mintegy kétmillió vendégmunkás is hazatért. Mindösszesen több mint 37 millió választópolgárt vártak az urnák elé. A választás nem volt mentes az incidensektõl. Elõször az országot korábban a Tansu ‚iller vezette Helyes Út Pártjával (DYP) koalícióban kormányzó Jólétpárt utódját, a Recai Kutan vezette Erénypártot (Fazilet Partisi) vádolták választási csalással. Nagyobb felháborodást váltott ki az az eset is, amikor a DYP és a török politikai élet jobb szélén álló és nem túl befolyásos Nagy Egységpárt (BBP) aktivisái mellbe lõtték egy jelentéktelen baloldali párt, az SIP (Szocialista Munkáspárt) egyik aktivistáját, Hüseyin Dumant, aki belehalt sérüléseibe. A választások összesen négy halálos áldozatot kívántak.
Ingatag viszonyok
Az 1998 nyarán kitört gazdasági válság következtében mintegy hétmilliárd dollárnyi tõke menekült ki az országból; az idén visszafizetendõ belföldi államadósság eléri a 24 milliárd dollárt. Ennek ellenére az infláció némiképpen lelassult, és a gazdaság végül csekély növekedést is mutatott, aminek az lett az egyik örvendetes következénye, hogy a kamatlábak sok év után idén januárban váltak elõször két számjegyûvé Törökországban. Az ország viszont alapvetõ gazdasági reformokra szorul, amit az IMF idén év elején külön is aláhúzott.
Idén februárban ugyan valódi sikerélményt jelentett Abdullah Öcalan PKK-vezér elfogása és török bíróság elé állítása, de ez csak a tüneti kezelés szerepét töltheti be. Különösen hogy a PKK fenyegetõzése, miszerint hadszíntérré teszi egész Törökországot, a balkáni válsággal együtt összeomlással fenyegeti a török turistaipart. Bár Osman Öcalan, az elfogott gerillavezér öccse, aki most a még úgy-ahogy létezõ PKK vezérének számít, kijelentette ugyan, hogy a turistákat nem tekintik célpontnak, bizonyos, hogy a tavalyi nyolcszázezer német turistának csak egy töredéke fogja felkeresni Törökországot. A jugoszláviai tranzitútvonalak lezárulása miatt pedig nemcsak a kispénzû kelet-európai turisták maradnak el, de az ország tranzitforgalma is megbénul. A Törökországot Nyugat-Európával összekötõ legfontosabb szárazföldi út ugyanis Jugoszlávián át vezetett, s ezt bajosan pótolhatja a két elkerülõ útvonal Románián - illetve Izmirbõl komppal - Olaszországon át.
Törökország és a háború
Törökország mindezek ellenére szívvel-lélekkel a háború mellett van. Ebben nincs különbség a jelenleg kormányzó polgári erõk és az iszlamisták között. Ennek magyarázata kettõs. Egyrészt Törökország érzelmileg nagyon erõsen kötõdik a Balkánhoz, amelynek elvesztése körülbelül úgy érintette, mint Kosovóé fogja a szerbeket. A hírekben kevésbé tûnik fel, de a térségben jelentõs török kisebbség is él. A kapcsolatokat ébren tartja az is, hogy Tito Jugoszláviájából több százezer albán emigrált Törökországba - lényegesen többen, mint a törökök. A hatvanas évek enyhülését követõen és fõként a hetvenes-nyolcvanas években az egykori Jugoszlávia déli területei, különösen Kosovo, Sandzak és Macedónia muzulmánjai virágzó kapcsolatokat építettek ki Törökországgal. A háborúpártiság másik oka az, hogy Törökország éppen a saját fontosságának igazolását látja mindabban, ami Kosovo körül történik. A török légierõ F-14-esei aktívan részt vesznek a kosovói hadmûveletekben. Minthogy Görögország gyakorlatilag különutas politikát folytat a térségben, s inkább a szerbek, mint a NATO oldalán áll, Törökország joggal hivatkozhat arra, hogy az idáig favorizált Athén perfiditásával szemben éppen a "rossz fiú" szerepét játszó Ankara vált a Nyugat igaz szövetségesévé. Fontosságát pedig csak növelik a Moszkva-Minszk-tengely felõl egyre hidegebben fújó szelek is.
A jó szolgálat ára
Szolgálataiért Törökország nyilvánvalóan nagy árat ír majd a defterbe. E tételek közül a szabad kezet a kurdkérdésben Öcalan kiadatásával lényegében már megkapta. Nem kétséges, hogy az egyébként minden politikai számításból leírt kurd gerillavezér fejét éppen a kosovói beavatkozás elõjátékaként kapta meg a török kormány. Az sem kérdéses, hogy a törökök megkísérelnek majd a lehetõ legjobban profitálni a balkáni újjáépítésbõl, illetve tartós pozíciókat szerezni a balkáni gazdaságban. Valószínûleg erre is rábólint majd mindenki. Görögország leszerepelt, Olaszország pedig legfeljebb csak Albániában lesz érdekelt. Igazi ellenfele - vagy üzlettársa - a térségben éppen Magyarország lehetne, és úgy tûnik, lesz is. A defter harmadik tételét a törökök által is oly hõn áhított EU-csatlakozás jelenti majd, bár bizonyosra vehetjük, hogy errõl szó sem lehet majd. A számla igazán súlyos tételét azonban Ciprus jelentheti. Egyfelõl a jelenlegi helyzetben egy esetleges görög-(dél-)ciprusi-orosz háromszög púpként kell a Nyugat hátára. De Ankara immár teljes joggal hivatkozhat arra is, hogy a népakarat fontosabb, mint a területi integritás elve.
A dráma szereplõi
A török választási rendszer meglehetõsen szigorú: az a párt, amelyik parlamenti helyekre pályázik, legalább tíz százalékot kell hogy szerezzen, jelen esetben 2 338 842 szavazatot. Mivel a szavazatokat területi listákra adták le, az sem mindegy, hogy hol gyûltek össze. A törökországi választások legnagyobb nyertese egyértelmûen az a Nemzeti Akciópárt (MHP), amely 1995-ben még a parlamentbe sem tudott bekerülni, és az idei választások elõtt is legfeljebb a bejutásban reménykedhetett. Most 17 százalékkal a második helyen végzett, s valószínûleg nagyobb frakciója lesz, mint a hat százalékkal erõsebb DSP-nek. Ennek az az oka, hogy amíg az DSP fõként nyugaton tarolt, addig az MHP-t országosan egyenletes arányban támogatták a választók. Nemcsak a szavazni visszatérõ vendégmunkások körében lett a legnagyobb párt, de számos szavazót hódított el az iszlamista Erénypárttól is. Ez utóbbi Necmettin Erbakan volt miniszterelnök bukásával erõsen visszaesett, és csak a szavazatok 15,12 százalékát vitte el. Még jobban visszaesett a Mesut Yilmaz vezette Haza Pártja (ANAP), amely csak a voksok 13,59 százalékára volt jó. A Tansu ‚iller vezette Helyes Út Pártja (DYP) pedig 12,75 százalékkal éppen csak hogy bejutott a parlamentbe. A választások nagy vesztese a magát Kemal Atatürktõl származtató Köztársasági Néppárt (CHP), amely 8,46 százalékkal hoppon maradt, és várakozáson alul teljesített a legális kurd párt, a HADEP is (4 százalék). A kurd választópolgárok nem mutattak fogékonyságot az etnikai politikára - a parlamenti limitet jelentõ voksok elõteremtése ugyanis nem lett volna nehéz. (A kurdok lakta vidéken az emberek jobbára a DYP-re szavaztak.) Nem szerepelt jobban a HADEP a parlamenti választásokkal egy idõben tartott helyhatósági választásokon sem, ahol csak 25 polgármesteri széket sikerült elhódítania.
Mit hoz a jövõ?
Hétfõn este hatkor Ecevit miniszterelnök benyújtotta lemondását. A tõzsde viszont, amely a hírekre a választások utáni nap reggelén még 6,58 százalékos eséssel reagált, hétfõ délutánra összeszedte magát. Annyi bizonyos, hogy a jelenlegi szavazás egyértelmûen az ország radikális kettészakadásáról tanúskodik. A nyugaton taroló DSP-vel szemben a "vidéki Törökország" egyértelmûen a jobboldali, populista és vallásos pártokat támogatja. Azt, hogy ki lesz az elkövetkezendõ évek török miniszterelnöke, jelenleg nem lehet megjósolni. Legalább négyféle megoldás képzelhetõ el. Érdemes azonban azon elgondolkodnunk, hogyan jutott idáig az ország. A PKK és az Abdullah Öcalan kiadatása körüli huzavonák és a nyomában járó törökellenes hisztéria nyilvánvalóan csak az utolsó csepp lehetett a pohárban. Az is jól követhetõ, legalábbis utólag, hogy a kurdok bevándorlása és a PKK agresszív akciói jó alapot nyújtottak arra, hogy a kurd bevándorlók által elözönlött határvidéki városokban újjászervezõdjenek a nyolcvanas évek folyamán teljesen eltûnt Szürke Farkasok. Félkatonai szervezeteik már a kilencvenes évek közepe óta nyakig merültek a török politika piszkos levében. Arra azonban, hogy a politikai felszín ilyen magasába emelkedjenek, senki sem számított.
A radikális pártok törökországi megerõsödése mindenesetre azt sugallja, hogy az euroatlanti világrend perifériáján tenyészõ etnikai és egyéb válságokra nemcsak akkor kell odafigyelni, amikor már gennyes sebként fakadnak fel. És legalább ennyire fontos lenne végiggondolni Törökország és a nyugati világ viszonyát. Ha ugyanis az elõbbi meg akarja tartani az utóbbit a saját szövetségi rendszerében, akkor ezért neki magának is tennie kell valamit.
Dobrovits Mihály
