Ha valakinek esetleg még volna kedve kételkedni bármiben is, az most megnyugodhat: Kunos Péter mehet vissza a börtönbe, a magyar jogszolgáltatás ismét rendíthetetlennek bizonyult, továbbá be lett bizonyítva, hogy ebben az országban nem lacafacáznak a delinkvensekkel, és akirõl egyszer bebizonyosodott valami, arról az a valami be lesz bizonyosodva egyszer és mindenkorra, még akkor is, ha menet közben kiderül a bizonyítékról, hogy marhaság, és hogy a vád egész konstrukciója (a vesztegetõk nélküli vesztegetés) nem csak jogi, de formállogikai nonszensz is. Kunos Péterrõl például menet közben kiderült, hogy nem követett el bûncselekményt, továbbá nem károsított meg senkit, sõt, épp ellenkezõleg: az általa menedzselt hitelek segítségével néhány életképes ötletbõl virágzó vállalkozás lett. Kunos ugyanazt mûvelte, mint amiket más bankárok mûvelni szoktak, ha értik a dolgukat; legfeljebb õ nem a megfelelõ politikusokat vásárolta meg, ami viszont kétségtelenül elemi hiba egy bankár részérõl. Kunos Péteren így aztán el akarta verni a port az elõzõ kormány is, és el akarta verni ez az új is, és mind a kettõ többé-kevésbé ugyanazért. Kunos a rendszerváltás elõtti utolsó pillanatban, a Németh-kormány idején vezetõ beosztású hivatalnok volt a pénzügyminisztériumban; aztán magánvállalkozó lett, aki az állam által nyújtott hiteleket helyezte ki. A tranzakciók részletei e ponton érdektelenné is válnak. Kunos bármit tehet, akkor is õ lesz a volt nomenklaturista, aki régi kapcsolatait felhasználva gyanús üzleteken zsírosodik. A magyar társadalmat mételyezõ korrupció emblematikus figurája, a rendszerváltásnak nevezett szabad rablás haszonélvezõje, a fehérgalléros bûnözõ, a bankárszármazású bankár, aki a legjobban bilincsbe vert kézzel mutat a híradókban. A fantom, amit a gyûlölet hív elõ, a megalázottak, az önhibájukból vagy önhibájukon kívül lecsúszók, a vesztesek gyûlölete a gazdagok iránt, és amit tévedhetetlenül és ösztönös rutinnal használnak fel a mindenkori hatalom társadalomtechnológusai. .
Kunos ügyében ezért aztán intézkedett a még hivatalban lévõ Horn Gyula, aki, hogy hogy nem, épp a másodfokú tárgyalás elõtt tette tiszteletét az Országos Igazságszolgálati Tanácsnál; a "bûnös bankárokról és brókerekrõl" immár ebben a ciklusban intéztek habzó szájú fideszesek kérdést a parlamentben saját igazságügyminiszterükhöz, olcsó hecckampánnyá fokozva le a parlamenti demokráciát; és Kunos ügye arra is jó volt, mintegy bónuszként, hogy az igazságügyminiszter, vagy inkább azok, akik kezében az igazságügyminiszter póráza végzõdik, megalázhassák a köztársasági elnököt.
De ez a per nem csak azt bizonyította be, hogy Magyarországon a politika elõtt elõbb-utóbb vigyázzba kell állnia a gazdaságnak épp úgy, mint az igazságszolgáltatásnak. Nem egyszerû justizmord történt. Ez a per a gyávaságról szólt. Nem csak az igazságszolgáltatás politikával szembeni gyávaságáról. Hanem azok gyávaságáról, akik nem bíznak másban, mint a csõcselék ítéletében. És akik, hogy a maguk bõrét mentsék, most Kunost dobták eme ítélet elé.
