A boszniai háború előtt és alatt is sok szó esett arról, hogy a három nemzethez, a szerbhez, a bosnyákhoz és a horváthoz tartozó emberek a hétköznapi élet világában milyen hosszú ideig és milyen példás módon, egymás hagyományait tiszteletben tartva éltek együtt, egymás mellett és egymással. Ez Bosznia egyes vidékein igaz volt, más vidékein kevésbé; de 1992 és 1995 között az együttélés még azokon a vidékeken is illuzorikussá vált, ahol a hagyományai valóban évszázadokra nyúltak vissza.
A Vajdaságról is sokáig mint a tolerancia hídfőállásáról vot szokás beszélni. Kevés okunk van azonban azt gondolni, hogy ebből a tradícióból érdemes és tanácsos lenne messzemenő politikai következtetéseket levonni. Sőt. A helyzet a "terepen" leginkább úgy állhat, hogy a vajdasági magyarok, és feltehetőleg mind a 300 ezren, bármelyik pillanatban kitelepíthetők. Erre persze közvetlen bizonyítékaink nincsenek, és nem is lehetnek: pusztán az 1990-től máig tartó, hasonló események logikája enged erre következtetni. És az is valószínűnek tűnik, hogy a kitelepítések, az elűzések - ha sor kerül rájuk - nem valamiféle népharag, a spontán etnikai düh kitörésének a folyománya lesznek. Hanem a legfelsőbb politikai szándék irányítja majd őket, akkor és úgy, amikor és ahogy ez a legfelsőbb politikai szándék jónak fogja látni.
Kérdés, hogy mikor és miért jön el ez a pillanat, és kérdés az is, hogy mit tehet a magyar kormány és a magyar országgyűlés e pillanat eljövetelének megakadályozásáért?
Az Orbán-kormány a vajdasági magyarok ügyében mindeddig ugyanazt a politikát követhette, amit a Kalasnyikov-affér óta mindegyik magyar kormány. Jeszenszky Géza kezdeti, Sturm und Drang korszaka után Antall, és később Horn is súlyba helyezte a pofáját, nagy nemzetközi nyilvánosság előtt nem gyalázták Milosevicet, nem próbáltak überkedni Belgráddal: tudatában voltak annak, hogy minden, Budapesten elhangzott bátor kijelentés újabb, magyaroknak kézbesített behívót, uszító sajtókampányt, a vajdasági falvakra nehezedő, hétköznapi erőszak fokozódását jelenti. Sőt. A soros magyar kormányok hivatalnokai a pletykák szerint szemet hunytak a Daytonig érvényben lévő szankciók megsértése fölött; az ország déli határain a blokád ideje alatt is virágzott a kereskedelem, olyannyira, hogy állítólag még olajszállítmányok is át bírtak csusszanni akkor, amikor ezt nem lett volna szabad megtenniük. (És nem csk Szerbiába, de a boszniai Szerb Köztársaságba, Karadzic államába is.) Mivel a csempészetet Szerbiában együtt tartják ellenőrzésük alatt állami hivatalnokok és gengszterek (sokszor egy személyben), ez az eszköz kitűnőnek bizonyult a gyakorlatban a vajdasági magyarok "védelmére". És ebben nehéz lenne bármi kivetnivalót találni; mint ahogy a magunk részéről azt sem kifogásolnánk, hogy az olajszállítások - a magyar kormány hivatalnokainak önellentmondó nyiltakozataiból ítélve - a legújabb háború kitörése után is folytatódtak.
Ennek a gyakorlatnak azonban most véget kell vetnünk. Ráadásul kiderült az is - Végh Ferenc altábornagy nyilatkozatából ítélve -, hogy a taszári bázisról már eddig is szálltak fel a légiháborúban valamilyen módon részt vevő NATO-gépek. Ráadásul egyre több szó esik arról, hogy a szárazföldi támadásnak Magyarország felől kell elindulnia; és ne lepődjünk meg azon sem, hogy ebben az esetben az események katonai logikája (és a NATO) meg fogja kívánni magyar csapatok jugoszláviai jelenlétét is.
Mindezek a fejlemények pedig új és invenciózus magyar álláspontot követelnek meg, valamint ennek az álláspontnak a nyilvános megvitatását és indoklását. (Az például nem ismétlődhet meg, hogy a taszári légibázisról felszálló gépekről a honvédelmi bizottság elnöke a sajtóból értesül.) A kormány mindeddig az egyetlen helyes magatartást tanusította: elfogadta és képviselte a NATO érveit, és igyekezett Magyarország szerepét a minimumra korlátozni az akcióban. Az ellenzék pedig támogatta ebben.
Áldásos lenne, ha ez a továbbiakban is így maradna. A kormány továbbra sem tagadhatja meg az együttműködést a NATO-val, még akkor sem, ha az akció vége Jugoszlávia megszállása lesz; és célszerű lenne, ha az ellenzék nem próbálná ebben az együttműködésben megakadályozni.
Ám a magyar politikának ebben az esetben sem szabad külön követelésekkel előállnia Belgráddal szemben.
A kormány, mint hírlik, "kidolgozta" koncepcióját a "délkelet-európai" régióról, s benne a Vajdaság területi autonómiájáról. Márpedig ez a háború nem a Vajdaság autonómiájáért folyik, és nem is Magyarország vezető szerepéért a térségben. A Vajdaság autonómiájáról - szemben Kosovó sorsával - nem dönthet más, csak Szerbia lakói. Az, aki ezt a jogot el akarná tőlük venni, újabb háborút kockáztat, és a nyíltan irredenta háborús uszítóval, Csurka Istvánnal fúj egy követ. Ennek a politikai elképzelésnek egyetlen következménye lehet - az, hogy a vajdasági magyarokat néhány nap leforgása alatt a már bevált módszerek alkalmazásával - hecckampány, egy-két demonstratív gyilkosság, súlyos fenyegetések, központilag szervezett fosztogatás, a határok megnyitása, stb. - átüldözik Magyarországra.
