A Fradi-Újpest mérkõzés elõtt a szurkolók összecsaptak a rendõrökkel, akik - valami furcsa elõérzet vezethette õket - lóval, pajzzsal és gumibotokkal vonultak ki a rangadóra, ahol - egyébként meglepõen sikeresen - izolálták a két csapat drukkereit. A csürhe erre ellenük fordult, tizennyolc letartóztatás, egy lábtörés a rendõrök részérõl (Direkt nevû lova maga alá temette az egyik intézkedõt), egy másik a játékosok részérõl (Schultz Levenetét letarolták a meccsen), három kiállítás, füstbombák, értelmetlen és nívótlan tahóság tombolt a pálya környékén, de ha kell, szépítjük a tényeket: elszabadultak az indulatok.

Erre aztán jön a magyar kormány egyik minisztere, aki mellesleg - reméljük mellesleg - a Fradi elnöke, és azt állítja, hogy a rendõrség provokálta a békésen flangáló kopasz, náci válogatott keretlegényeket, akik egyébként semmi bajt sem kevertek volna, legfeljebb azt kiabálják, hogy Hajrá Fradi, vagy Hajrá UTE, aztán hazamennek szépen, és elmesélik a családnak, hogy mi volt a mecsen, de ezt a rendõrség megakadályozta.

Kérjük, képzeljék el, amint ugyanez megesik - mondjuk - Nagy-Britanniában, hogy egy miniszter, hogy ilyet, de nem, inkább mégse, csak abba gondoljanak bele, hogy a potenciális köztársasági elnök egy bármikor és bármi ellen bevethetõ, karlengetõ, zsidózó, hatvanas átlagú IQ-t felvezetõ szabadcsapatot protezsál fõmunkaidõben.

Mintegy magától merül fel a kérdés: mikor jön el az az idõ, amikor - még a kisebbségi kormányzás kockázatát is bevállalva - azt kell mondani, hogy bocsi, lehet elhúzni a véres valóság második vonalába?