Algéria
Pedig végre milyen jól ki volt találva minden.
A nyolcvanas évek végén, Sadli Bendzsedid államfõsége idején elkezdõdött Algériában egy lassú demokratizálási folyamat, kifarolás az állampárti szocializmusból, amely gazdaságilag - az alapul vett szovjet modellt hûséggel követve - már évekkel korábban
összeomlott
Kiderült, hogy az országot nem fogja eltartani az államilag kitermelt kõolaj, hiába van belõle sok, a nagy természetátalakító mezõgazdasági programok is eredménytelenül nyelték a rengeteg pénzt. Véresen levert, szegénylázadás jellegû megmozdulások szegélyezték a demokrácia bimbódzó rózsakertjét, de mégiscsak lett lassan szabad sajtó, egyre függetlenebb igazságszolgáltatás, hivatalosan is létezõ ellenzék, ezen belül olyan csoportok is, amelyek az iszlám elvein alapuló politikai berendezkedést sürgettek a szekuláris diktatúra vallástalan évei után.
Hiába próbálta õket magához édesgetni engedményekkel, ígéretekkel, hatalomféltõ, számító elvtelenséggel még a korábbi, Bumedien-féle szocialista nómenklatúra-rendszer, amely az egykori függetlenségi háború gyõztes elitjébõl alakult ki tisztogatásízû hatalmi harcok után, õk bizony csak radikalizálódtak tovább. Ahogy Algéria egyre inkább rászorult a gazdag és konzervatív muszlim országok segítségére, úgy erõsödött a mecset és iskola környéki fundamentalizmus, ennek talaján pedig az iszlamista ellenzéki politizálás. A hadvezetés a régi, ingadozó helyzetû politikai elit egyetértése mellett 1991 decemberében úgy döntött, hogy a demokratizálást mégiscsak felfüggeszti, miután az elsõ szabad választások elsõ fordulójában az iszlamista üdvfront lett az egyértelmû gyõztes. Tömegesen tartóztatták le a párt vezetõit és híveit, rettenetes kínzásokról, gyilkosságokról érkeztek hírek, aztán lassan kiderült, hogy a választási gyõztesek nem is annyira szélsõségesek, legalábbis azokhoz az immár fegyveresen ellenálló csoportokhoz képest, amelyek megtorlásképpen rendõröket és katonákat, késõbb újságírókat, vezetõ értelmiségieket, még késõbb egyszerû falusiakat gyilkoltak. Aztán már csak az volt hátra, hogy ez a terrorhadviselés mindkét oldal részérõl állandósuljon, kuszán magába olvasztva és kiélezve õsi és atavisztikus ellentéteket, vérbosszúláncolatokat.
Sorra nevezték ki az államfõket, akiket vagy merénylõk öltek meg, vagy alkalmatlannak bizonyultak a nemzeti megbékéltetés feladatának ellátására. 1994 elején egy, lényegében a hadsereg által összeállított nemzeti választótestület államfõvé szavazta a megérdemelt nyugdíjazásából visszahívott Liamin Zerual tábornokot. Zerualt mint egyetlen jelöltet a következõ év végén a nép is egy fordulóban, biztos többséggel elfogadta, mert békét, rendet,
nyugalmat ígért
Az ígéretét nem tudta ugyan teljesíteni, de 1997 nyarán már õ írta ki a parlamenti választásokat, amelyeken az idõközben általa kreált párt gyõzött, és ez történt az év végi helyhatósági választásokon is. Történt mindez a már elõzõleg egy népszavazás akadályát sikerrel leküzdõ, a totális elnöki hatalmat bevezetõ alkotmány talaján. A kör végzetesen közeledett a bezáródás felé: Zerual ki sem várta hivatali idejének a - csak jövõ novemberben esedékes - lejártát, és már a múlt év végén bejelentette, hogy elnökválasztás lesz idõ elõtt, legottan.
És lõn, a jelöltek felsorakoztak, volt közöttük kormánypárti, ettõl balra meg jobbra álló, már-már iszlamista is, ahogy a gonoszok, összesen heten. Kampány, vita, küzdelem sajtóban és éterben. Mire azonban a választás napja, az elmúlt csütörtök elkövetkezett, hatan visszaléptek, maradt egy, a vakmerõ újságírói gúnnyal egyszerûen csak "kiemelt jelöltnek" nevezett Abdelaziz Buteflika, és õ aztán gyõzött is annak rendje és módja szerint.
Buteflika huszonnyolc éves korától kezdve úgy két évtizeden át külügyminiszter volt, sõt egy szezonon át még az ENSZ-közgyûlés elnöke is. Aztán Bumedien halála után nem õ lett az utód, hiába hitte õ is, sokan mások is az ellenkezõjét. Hosszú idõre eltûnt a közéletbõl, de még az országból is, aztán az õsszel mégiscsak elõkerítették, most pedig a kormánykoalíció jelöltjeként indult. Ellenfelei már hetekkel a választás elõtt a küszöbönálló csalásokról beszéltek, de Zerual hallani sem akart független vagy éppen nemzetközi megfigyelõkrõl.
Maga a szavazás igazából nem is csütörtökön, hanem már korábban elkezdõdött, amikor napokig voksolhattak a diaszpórában, fõleg Franciaországban élõ algériaiak, a sivatagi lakosokat mozgóurnákkal üldözték. Aztán a kaszárnyák lakói szavaztak, a katonáktól a rendõrökön át a fináncokig. Az ellenzéki jelöltek szerint fõleg az utóbbi szavazói kör esetében voltak súlyos rendellenességek. És mire eljött a csütörtök, valamennyien
visszaléptek
Másnapra, a péntek déli ima utánra tüntetéseket hirdettek a nagyobb városokban, de ezeket a hatóságok betiltották. Néhány ezren így is az utcára mentek, õket a rendõrök könnyen szétzavarták.
A hivatalos adatok szerint a választási részvétel meghaladta a hatvan százalékot. Egyes katonai források szerint a valóságos - és természetesen titkos - adat mindössze és pontosan 23 százalék, ami a helyszínen tapasztalatokat szerzõ tudósítók szerint stimmel is, mivel a buszmegállókban általában többen várakoztak, mint a szavazóhelyiségeknél. Bizonyítani viszont nem tudja senki.
Kár is rágódni ezen, az államfõ tehát Buteflika lesz, aki - pedig kulturált, értelmes embernek mondják - egyfajta Bumedien-nosztalgia kampányával futott, sok pénzért, nagy apparátussal, látványosan. Azt azonban még nem lehet leszögezni, hogy egy monolit tábornokhatalom civil megjelenítõje lesz. Tudós algériológusok úgy látják ugyanis, hogy Zerual nem teljesen önszántából sietett elõre az elnökválasztás megrendezésével, noszogatta a hadvezetés egy része is, amely sokallta a teljhatalmát. Sõt, és ez még súlyosabb, a tábornokok nem voltak egy véleményen a kívánatos utód tekintetében. Az ilyesmi általában ahhoz szokott vezetni, hogy a hadsereg - belsõ egységét és erejét megõrizendõ - elkezd kihátrálni a politikából. Buteflikán és a tábornoki karral kialakuló viszonyán tehát adott esetben sok minden múlhat. Például az, hogyan mászik ki az ország a gazdasági szarból, hogyan tárgyal a hitelezõivel. Továbbá az, hogyan sikerül kezelni, a lefojtottságból lassan kiemelni a belpolitikai ellentéteket. Kár, hogy a választás körüli tisztázatlanságok pont ezt az utóbbit, a politikai normalizációt nagyon megnehezíthetik.
Kovácsy Algéria
