A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tudós könyvek szerint az egyik országnak a másikkal szembeni agressziója az, amit az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) annak nyilvánít.
A BT kosovói helyzettel kapcsolatos korábbi határozatai nem rendelték el közvetlenül és egyértelmûen a külsõ katonai beavatkozást Jugoszláviában, mivel azt Oroszország és Kína ellenezte. Az 1199. számú, 1998. szeptember 23-i BT-határozat megállapítja ugyan, hogy a kosovói helyzet veszélyezteti a regionális békét és biztonságot, de a határozat nem megy tovább az alapokmány VII. fejezetének megidézésénél. Ez a fejezet a béke veszélyeztetése, a béke megszegése és támadó cselekmények esetében a BT által foganatosítható rendszabályokról és lépésekrõl szól. Ez utóbbiak azonban mindig a tanácsban zajló viták és szavazás függvényei. A szöveg épp annyira utal, mint amennyire nem utal az erõ alkalmazásának lehetõségére.
A pontosan megfogalmazott ENSZ-mandátum hiánya az észak-atlanti szövetséget arra indította, hogy a jugoszláv célpontok elleni légi csapások indokolásaként más, az ENSZ-alapokmányban nem szereplõ jogalap után nézzen. (Ez lenne a humanitárius beavatkozási jog). Mivel a NATO három vezetõ hatalma, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország a BT vétójoggal rendelkezõ állandó tagja, a tanács nem fog megszavazni olyan határozatot, ami a Jugoszlávia elleni bombázásokat agressziónak és ennek következtében a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztetõnek nyilvánítja. Minden más, az üggyel kapcsolatos értékelés politikai véleménynyilvánítás.
A nemzetközi jogban az agressziónak nincs általánosan elfogadott meghatározása. Egy 1974-es ENSZ-közgyûlési határozat számos példát felsorol, de a végsõ döntést, elvileg helyesen, a BT kezébe teszi le, mivel minden felsorolt lehetõség alól lehetnek kivételek. Nincs tehát egyetemesen elfogadott mérce, amellyel értékelni lehetne a jugoszláviai fejlemények nemzetközi politikai és katonai vonatkozásait. Ám úgy tûnik, hogy a NATO akciója halálos ütést mért a területiség elvére, amely minden hiányossága ellenére az 1945 utáni nemzetközi jognak mégiscsak az egyetlen és a végsõ helyzetekben mûködõképes mértéke volt. Sajátos iróniája a sorsnak, hogy éppen az amerikaiak voltak azok, akik a nemzetközi viszonyok alfájának és omegájának tekintett, az államok területi integritásának és a politikai határok sérthetetlenségének elvét a második világháború után a világra kényszerítették. Még a Szovjetunió is hamar rájött arra (a dekolonizáció során létrejövõ új államokról nem is beszélve), hogy ezen elvek kölcsönös tiszteletben tartása az egyik leghatékonyabb biztosíték a politikai hatalom megtartására az államokon belül. Más államok belügyeibe történõ katonai beavatkozás 1999. március 24-ig többnyire egyes csoportok vagy éppen a belpolitikailag elszigetelt, de befolyásos külföldi barátokkal rendelkezõ kormány "segélykérésének" ürügyén történt.
Most azonban éppen az amerikaiak vezette NATO hozott létre precedenst az egyoldalú katonai beavatkozásra. Két héttel a bombázások kezdete után a kérdés az, hogy mi lesz mindennek a következménye, ha Jugoszlávia lekerül a napirendrõl?
Sokan és sokfélét írtak már arról, hogy a nemzetállamok szuverenitása illuzórikussá vált a kilencvenes évek megváltozott nemzetközi viszonyai közepette. Azt azonban senki nem gondolta, hogy a szuverenitás elve ennyire brutális formában robban majd szét. Még akkor sem, ha a szuverenitás erózióját jósoló jelek már a kilencvenes évek kezdetén feltûntek. A nemzetközi pénzügyi manõverek elõtti akadályok leépítése, a kereskedelem határok nélkül jelszava egyebek mellett azt is eredményezte, hogy számos kormány vált képtelenné a pénzáramlás befolyásolására, és ha egy-egy állam pénzügyi slamasztikába jutott, akkor a kasszát az elsõsorban a külföldi befektetõk érdekeit szem elõtt tartó Nemzetközi Valutaalap vette kezelésbe. E folyamatok leglátványosabb következménye 1997 nyarától a délkelet-ázsiai csodagazdaságok összeomlása és néhány ottani állam bukása volt. (Ha pillanatnyilag nincs is a világlapok címoldalain, és nem is hasonlítható össze a Jugoszláviában történtekkel, a 120 milliós Indonéziában, két évvel azután, hogy az állam csõdbe ment, csöndesen és szívósan hódít a pokol.)
A nemzeti kormányok szerepének eljelentéktelenedése lassan "kigyûrûzött" a nemzetközi színtérre. Emiatt egyre nyilvánvalóbbá váltak az 1945 után létrehozott nemzetközi intézmények születési hibáiból fakadó zavarok is (a közelmúlt eseményei közül az Európai Unió Bizottságának testületi lemondását említhetjük), másrészt felértékelõdtek az informális kapcsolatok a nemzetközi viszonyokban. Az egyéni és testületi politikai felelõsség kritériumának cseppfolyóssá válása egy demokratikus választásoknak ki nem tett nemzetközi bürokráciában s ezzel párhuzamosan a növekvõ és lassan globálissá váló korrupció (mely olyan országok normális mûködését tette lehetetlenné, mint például Oroszország vagy Ukrajna), ugyanazon folyamatnak a különbözõ aspektusai.
A NATO azon kevés nemzetközi szervezet közé tartozik, amely valamelyest meg tudta óvni magát e folyamatok romboló hatásaitól. Katonai szervezet lévén, struktúrája és mûködési szabályai sokkal kevesebb teret engednek a lazaságnak és a visszaéléseknek. Ha csak futólag tekintjük át azokat a veszélyforrásokat, amelyek a NATO déli szárnyán buzognak (e szárnyhoz tartozik Magyarország is), akkor is egyértelmû, hogy a legtöbb ezek közül sem politikai, sem gazdasági eszközzel, sem morális elvekre való hivatkozással nem szorítható vissza. E veszélyforrások némelyikére a déli szárny egy korábbi parancsnoka hívta fel a figyelmet: vallási és etnikai fundamentalizmusok; lezáratlan területi viták; hírhedten korrupt és kegyetlen rezsimek, amelyek közül egyesek mesés olaj- és gázkincsek, ritka nyersanyagok, valamint hatalmas fegyverkészletek fölött rendelkeznek; mélyülõ és demográfiai robbanással párosuló nyomor, járványok, szervezett bûnözés, határokat nem ismerõ környezeti katasztrófák és néhány esetben nukleáris, vegyi és biológiai tömegpusztító fegyverek elõállítására és tartalékolására irányuló törekvések.
Hogy valamivel kézzelfoghatóbbá tegyük, mire célozhatott az obsitos hadfi, vegyük sorra, milyen események elõzték meg a NATO március végi döntését a bombázásokról.
Öcalan letartóztatásának körülményei és az ezt követõ a PKK-akciók néhány hete némi ízelítõt adtak a közönségnek abból, hogyan terjedhetnek ki Eurázsia konfliktusai Nyugat-Európára. Tavaly augusztus 17-én Oroszország a korábbi nyugati hitelek dacára pénzügyileg összeomlott, augusztus 20-án az Egyesült Államok Tomahawk robotrepülõgépekkel támadott célpontokat Afganisztánban és Szudánban (Kartúmban, a fõváros ipari negyedében, lakott területen), s az év végére romokban hevert az ENSZ iraki megfigyelõi rendszere, az UNSCOM, mely eredetileg egy Milosevicnél sokkal veszedelmesebb játékost tartott ellenõrzés alatt úgy-ahogy 1991 óta. Irakban különben hónapok óta az folyik, ami március 24-én elkezdõdött Jugoszláviában: amerikai és brit gépek szinte napi rendszerességgel támadnak katonai vagy annak vélt célpontokat az ország területén. Idén január második felében megint felparázslott a csecsenföldi konfliktus, sokadszorra került testközelbe - ezúttal azonban fenyegetõbben, mint bármikor korábban - egy, a Kaukázus egészére kiterjedõ háború veszélye. Romániában államcsínykísérlet történt, Azerbajdzsánban magas szinten merült fel egy NATO-török légibázis telepítésének igénye Bakutól, a fõvárostól északra, miközben az olajárak továbbra is alacsony szintje, valamint az iráni-amerikai közeledés kilátásai évekkel elodázták (de az is lehet, hogy végképp levették a napirendrõl) a Baku-Ceyhan olajvezeték megépítését. Közép-Ázsiában, különösen Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban tovább nõtt a belsõ feszültség. Az afgán polgárháborúnak a márciusi ashabadi tálib-ellenzék tárgyalások ellenére sem látni a kimenetelét. Jelcin továbbra is kórházban idõz, csak néhány apparatcsikot kirúgni tért vissza néha egy-két órára a Kremlbe, viszont tetõfokára hágott a befolyásért való küzdelem a Primakov kormányfõ vezette etatisták és a Borisz Berezovszkij nevével fémjelzett politizáló oligarchák között. S ez csak a látványos felszín, vagyis az, ami a nagy hírügynökségek látókörébe kerül.
Mindeközben meg van itt egy ember, Slobodan Milosevic, aki lassan tíz éve stresszeli a környék lakosait. Számára a kezdetektõl világos volt, hogy Kosovo kérdésében az erõszaknak, ha nem is kizárólagos, de jelentõs szerepe lesz, míg a vele szemben állók minden idejüket és energiájukat arra szánták, hogy meggyõzzék az ellenkezõjérõl. Ez önmagában nemes törekvés, de ha a rábeszélõk tettei minduntalan rácáfolnak szavaikra, vagy visszamenõleg igazolják az eredeti álláspontot, akkor a jó szándék semmit sem ér.
Ha a megfelelõ perspektívából vesszük szemügyre a helyzetet, mondjuk Washingtonból, akkor a következõket látjuk. Ázsia Európa számára releváns része is teljes erõvel azon dolgozik, hogy leküzdje magát a lassan teljesen reménytelen esetté váló Afrika szintjére. Eközben Délkelet-Európában a 42. és a 45. szélességi fokok közötti területen mélyül a politikai és társadalmi anarchia. Az új tagok formális felvétele a NATO-ba március 12-én csak megerõsítette azt, hogy ha a szövetség a párizsi közvetítési kísérlet és a nyugati béketervnek az U‚K általi elfogadása s Belgrád elutasítása után sem váltja be korábbi fenyegetéseit, és nem él a megtorlás eszközével, egyszer és mindenkorra elveszíti szavahihetõségét és presztízsét. Végül, de nem utolsósorban a január 1-jén nagy ceremóniával bevezetett egységes európai valuta, az euró az elsõ két hónapban nem igazolta a hozzá fûzött reményeket.
Ha igaz az a megállapítás, hogy a Jugoszlávia elleni bombázások maguk alá temethetik az 1945 utáni világrendet, érdemes elmélázni azon is: vajon milyen rend az, amelyben könnyebb felsorolni azokat a helyeket, ahova nem életveszélyes vállalkozás a beutazás, mint azokat, ahova nem tanácsos ellátogatni? A NATO valóban olyan megtorló, vagy ha úgy tetszik, büntetõakcióba kezdett Jugoszláviában, amely brüsszeli szóhasználat szerint offenzív jellegû, és sajnos kollektív szankcióként is mûködik, hiába állt az elsõ hivatalos NATO-fõtitkári nyilatkozatban, hogy a szövetség nem a szerb nemzet ellen indít háborút. Igaz továbbá az is, hogy az akció elkésett: az a lélektani pillanat, amelyben egy gyors, korlátozott csapás valóban a tárgyalóasztalhoz ültette volna a feleket, októberben elmúlt. Igaz az is, hogy az elsõ tíz nap csapásai túl keményre sikerültek ahhoz, hogy a világ könnyedén napirendre térjen fölöttük, illetve hogy Milosevic tekintélyét és hatalmát megõrizve, újra tárgyalóasztalhoz üljön. Igaz, hogy a légi csapások kevésnek bizonyultak a jugoszláv véderõ rövid távú kiiktatásához, és hivatalosan bejelentett céljaikat, azaz további atrocitások és az albánok elûzésének megakadályozását sem érték el egyelõre; a Rambouillet-ban kidolgozott papír pedig véglegesen levéltári tétellé vált. (Az a körülmény viszont, hogy az ENSZ BT ugyan nem adta beleegyezését az akcióhoz, de egyértelmû állásfoglalásra utólag nem képes egy ilyen horderejû kérdésben, az a világszervezetet minõsíti, nem a szövetséget.)
Ámde.
Az agresszió emlegetésekor nem lehet zárójelbe tenni az elmúlt tíz év eseményeit a volt Jugoszlávia területén, a meggyilkolt százezreket, a megkínzott, megalázott és házaikból-hazájukból elûzött milliókat s azt, hogy mindennek a felelõsei ott vannak a mai belgrádi rezsimben is. Azok, akik kiadták a bombázásokra a parancsot, mindezekkel vélhetõen tisztában voltak, amint azzal is, hogy a történelem elõtt maguk is felelõsséggel tartoznak. És azzal is: nem biztos, hogy a dolog kimenetele a katonai tervek szerint alakul.
Jelen pillanatban a NATO szempontjából kétesélyes a játék: vagy rámegy a szervezet, s akkor a legrosszabbra lehet számítani, vagy a történtek egy új, erõs belsõ kohézióval rendelkezõ euroatlanti világhatalom létrejöttét eredményezik, amelynek fennhatósági körén belül a nyugati kultúrkör hagyományos értékei érvényesülnek, míg azon kívül más játékszabályok szerint zajlanak a dolgok. Egyik sem vidító perspektíva, mint ahogyan az ismeretlennel való szembenézés sohasem tartozott az emberiség kellemes elfoglaltságai közé. Le kell azonban szögeznünk valamit. A Nyugat a hidegháborút azért nyerte meg, mert volt bátorsága katonailag is kockázatokat vállalni. Az utóbbi tíz évben azonban többnyire tökéletlenül, váltakozó meggyõzõ erõvel és néha irritáló módon ajánlgatta saját értékrendjét egy igazán odafigyelni nem akaró világnak. Például olyan dolgokat, hogy a demokrácia mégiscsak jobb minden autoritárius rendszernél. Hogy a párbeszéd, ha mégoly nehézkes eszköze is a vitás ügyek elintézésének, jobb, mint a háború. Hogy tiszteletben kell tartanunk egymás méltóságát és jogait, még akkor is, ha egyáltalán nem szimpatizálunk egymással. Továbbá hogy a demokratikus választások megnyerése nem azt jelenti, hogy a nyertes mindent vihet és a többi és a többi. Ám a megszámlálhatatlan államközi konferencia, tudományos értekezlet, meg a rendkívül leleményes, tömeges fogyasztásra szánt propagandaanyag még az egyes nemzeti elitek körében sem váltotta ki a várt visszhangot a másik Európában, s ahogyan kelet felé haladunk, a hatások láthatóan a semmivel egyenlõk.
Az utólagos nyilatkozatok alapján ítélve valami ilyesmi is foroghatott a nyugati politikusok és közvélemény-formálók fejében, amikor felmérték az elmúlt tíz év ráfordításait és az eredményeket a március 24-i döntés elõtt. A mérleg lehangoló volt. A csalódottság ugyan valóban nem jó politikai tanácsadó, de legtöbbször cselekvésre serkent. Lehet, a frusztráció kritikus mértéke volt az az apróság, amelyet Milosevic nem vett kellõ komolysággal számításba.
Márpedig ha eljön az az utolsó pillanat, amikor a tehetetlenség érzése cselekvésre kényszerít, az mind az egyéni, mind a kollektív politikai szereplõk esetében beláthatatlan következményekkel jár. Háború van megint Európában. 1999. március 24-e után új korszak kezdõdött e földrészen, s ezen a tényen kívül semmi sem biztos.
