Turcsányi Sándor
A Szamaras alacsony volt és borostás, arckifejezése mint egy nagy tudású varangyos békáé, de én így is szerettem nagyon. Álltam, és bámultam az állatát, egyszer meg is szólítottam, indítványozva, hogy a nálam lévõ köteg répát föletetném a Szellõvel, de nem volt egy fecsegõ természet. Csak annyit mondott: fölrúglak, anyámról szót sem ejtett. Meg se kottyant, szerettem, hisz övé volt a Szellõ.
Máig nem találok rá magyarázatot, hogy miért az öregapám udvarában kellett agyonvernie. Hosszú, fáradságos munka volt, csak a szokásos szíjostorával dolgozott. Ugyan megállás nélkül szidta közben Istent, mégis eltartott egy ideig. Érkezett néhány érdeklõdõ is, de Szellõnek már vagy félméternyire lógott a nyelve a földön, amikor valakinek eszébe jutott, hogy be kéne a házba vinni a pesti gyereket. Egyébként jól tûrték az egészet, még csak nem is úgyszólván, hanem egyáltalán: szó nélkül.
1999. április 11-én a Csongrád megyei Derekegyházán helyi népszavazást tartott a falu lakossága a gyagyások tárgykörében. Azt a kérdést eldönteni járultak az urnához a polgárok, mely szerint kívánatos lenne-é, ha a községben mûködõ Szakosított Szociális Otthon értelmi fogyatékos ápoltjai közül néhány enyhébb eset kiköltözne az intézetbõl a faluban részükre vásárolt házba. Az eredményt ismerjük. Meglehetõs (ötven százalék fölötti, vajon az önkormányzati választáson hanyan voltak) részvétel, szinte egyöntetû akaratnyilvánítás. Kilencven százalék - tíz százalék az ellenzõk javára. A bolondok maradjanak a rácsok mögött.
A sajtó, háborús lehetõségeihez mérten, nagy teret szentelt az eseménynek. Lement a tévé, közleményt adott ki az MTI. Megszólalt tán minden szóra bírható érintett.
Ez itt a MaNcs. Ha jól emlékszem, többszörös Tolerancia-díjas hetilap. A liberális minimum a kisujjunkban van, naná. Mégsem egyértelmû, hogy mi következik alant. Ne bízzuk el magunkat, túl könnyû futam lenne megint elverni a port a magyarokon, barátaim. Noha azt sem ígérhetjük, hogy a végire megértjük az egészet. Mindenesetre kezdjük a könnyebbik felével, többször nekünk is térkép a táj, tévén szállunk fölé, bár a Vörösmarty-ház vendégkönyvében ott virít kézjegyünk, de nem nagyon tudjuk, hogy hol lakik az úristen, vagy mi van Kovácsék portáján. Mi fáj egy szavazásra jogosultnak, kire haragszik Margit ángyom, bár láttunk már sokféle bolondokat, ön- és közveszélyeseket egyaránt. A hétköznapok tébolya mindennapi betevõnk, néha megfordul a fejünkben, hogy vajon eldönthetõ-e, hol vagyunk a rácshoz képest, kívül-e vagy... de tudják ezt mások is, távolról sem egyéni szocprobléma.
A könnyebbik vég akkor ugye a kilencven százalék. Mondta is az ápoltakért hivatalból is aggódó személy, hogy akkor most ki is az enyhébb eset, aki virággal várja a szavazni érkezõket, vagy aki menne kapára, kaszára, csak ne zavarják a köreit. Ez így túlzott leegyszerûsítés, ugyanolyan kirekesztés, még ha valamiféle jóérzés, hovatovább alapvetõ emberi kötelességvállalás nevében elkövetett, akkor is. Nem arról van szó, hogy ne zavarják a köreiket, hanem arról, hogy ne zavarják tovább a köreiket. Meglehet, egy másik sérült látása az utolsó csepp a pohárban.
Ahol mostanában a szokottnál többet buszozom, arra is élnek intézetben ápolt gyengeelméjûek. És azok is jócskán szabadjára vannak engedve. Vasárnap is. A buszon, mondom. A csávó azt mondja a tévében, hogy és mi van, ha jön egy "ilyen" a kicsi gyerekemmel szembe, aztán az úgy megijed, hogy egész életében traumája lesz neki. Nézem az arcát, majd pont akkor, pont a tévém elõtt kezdek mérlegelni, talán itt. Esetleg. Traumája neki? Anyádat! És ha téged lát meg? Ne adj´ isten, minden este. Benyomva, mint az atom. Mit mondasz neki, ha rossz jegyet hoz, vagy levizeli a gépi perzsát? Attól nem nõ rajta trauma? A legszebb akkor volt, amikor a falugyûlést adták, fölállt egy asszonyság, hogy õ aztán igazán tudja, mert neki harminc évig volt debil gyereke, nem való az jóravaló népek közé. Egyébként ez az általános duma: én csak tudom, dolgoztam ott, arra lakok, egyszer elõttünk robbant le a távolsági busz. Az én buszomra vasárnap fölszálltak, tán éppen heten, nem is voltak túl csendesek, volt velük két ápolóféle is, a csobánkai elágazásig utaztak. Magas kedvük volt, az egyikük egy kanyarban felkiáltott, éles, fülsértõ hangon, kell-e mondanom. "Én jól érzem magam veletek!" Még nagyobb lett az öröm, a kísérõk biztosítottak mindenkit: jönnek majd máskor is, hamarosan, s büszkén néztek körül buszon, nem is hiába. Jó dolog buszozni, mondtam már? Így volt ezzel az a két, hihetetlenül mocskos - nyilván vasárnapi - munkásruhát viselõ, élete delelõjén buszozó úr is, akik a Varnyú kocsmánál szálltak föl. Egy darabig egymás felmenõit emlegették, ugyancsak fennhangon, bár némi negatív éllel, aztán a munkára terelték a szót, a mester anyja és a lóvé csekély volta kapcsán. Oda konkludált a dialóg, hogy az egyikük simlizés útján nagyobb lét nyúlt, mint a másik. Összekaptak, hovatovább. A csobánkai elágazásnál leszálltak a gyogyósok. Tiszta lett a levegõ, talán ezért gondolhatta az egyik munkásember, hogy itt az ideje rágyújtani. Nem is habozott. A buszozók, mintha észre sem vennék, mintha nem is köhögnének, nézték a Pilis lábait, vagy a sajátjukat, hogy szaladnak a fák. Mondtam már, milyen buszozni?
Szóval ez a könnyebbik vég, a kilencven százalék. Ha kérhetnék, tessen már mindenki elébb magába nézni, s csak aztán a bolondok körmire. És ez a kilencven százalék egyben a nehezebbik vég is. A derekegyházi gondozóintézet több mint félszáz helyi erõnek ad ilyen-olyan munkát. Ott dolgozott a falubéli körorvos is, egyébként képviselõ-testületi tag, aki állítólag szívós aknamunkával a purparlét kirobbantotta, ám ez csak a történet szempontjából lehet lényeges, a dolgok lényegét alig is érinti. Nem hiszem, hogy túlságosan mélyre ható szociográfiai feltáró munkára lenne szükség ahhoz, hogy kiderítsük, a Csongrád megyei aprófalvakban aligha fonják kolbászból a sövényt. Vérlázító munkanélküliségi mutatókról szólnának az eredmények, arcpirító napszámról, kifizetetlen közüzemi számlákról, vágyálomszintû gyógyszerárakról, masszív kilátástalanságról. A falubéli kutyáktól is meg lehetne kérdezni, hogy megy soruk mostanság. Az mégsem egy életprogram, hogy szörnyû bajunkban egymást nyírjuk mindörökké. Ha akadnak mások, csak kapóra jönnek. A nyakukba lehet zúdítani mindent, ami fáj. Két hétig, de az sem kizárt, hogy mostantól fogva mindörökké õk tehetnek mindenrõl. Kényes dolog számon kérni ezt, ám alighanem elkerülhetetlen, magunk is ezen vagyunk. Lehetséges-e, noha muszáj lenne, számot vetni minden nyomorultnak azzal, hogy a szóban forgó bolondokháza lakói valóban mások-e? Innen persze megmondható: nem azok. És onnan? Talán az a tíz százalék. Ha így nézzük, nem is rossz eredmény. Annyi csak a bizonyos, hogy az a néhány vélelmezetten még szerencsétlenebb pária elérhetõ. Kéznél vannak. És nagy valószínûséggel még védekezni sem bírnak. Megannyi viktimológiai eset. Akik most rájuk acsarognak, csak a lehetõségeiket követik. Maguk is áldozatok. Öntudatlan részesei egy ördögi láncolatnak, noha egyszer fölegyenesedtek, és attól fogva számolniuk kellene emberré válásuk következményeivel, követelményeivel. De hogyan, mikor a nap huszonnégy órájában egész mással kell számolniuk, például a pénztárcájukkal és az Elektromos Mûvek követeléseivel. Csak a bolondokra lehet rámenni, szitokkal, botokkal. Az õket képviselõkre nem. Az orvos, a gondozó, a szociális munkás mind csupa hivatalosság, hivatalokat, törvényeket képviselnek, amikor a rájuk bízottakat is. Velük kiabálni olyan, mint a tanácsra járni. Szinte biztos, hogy nem lesz foganatja. Teljesen fölfogható szempont a kilencven százaléké, noha távolról sem elfogadható. Persze mindenki kínjában üti a gyengébbet, de a felmentéshez ez kevés. Minden kevés. A normális nyilván az lenne, ha rögtön az érintett szellemi fogyatékosok baja után, hovatovább azzal párhuzamosan, a többi érintett nyomorát is megoldaná, akinek ez lenne a dolga. Ki vagy mi is az? Melyik hivatal? Csak nem maga az állam? Hogyan is? Megint, még egyszer állam bácsi módjára?
Már a szóösszetételtõl is a hideg ráz, pedig számos, egyre sûrûsödõ jel szerint erre haladunk.
Az egész rettenetet aztán még nyavalyásabbá teszi a forma, amelyben végül kicsúcsosodott: a népszavazás. A falujukat a beköltözni szándékozó romák ellen élõlánccal védõ helybéliek szûk horizontjának vizsgálata egyszerûbb volt. Megint egy hosszabb tanulmányt igénylõ résznek kéne itt következnie a rendszerváltozás egyik kétségtelenül legnagyszerûbb hozadékáról, az önkormányzatiságról, különös tekintettel az önkormányzatoknak jutó, egyre csökkenõ pénzek tekintetében. És a népszavazás intézményérõl ugyancsak, meg arról, hogy mitõl lesz egy ilyen aktus "véleménynyilvánító".
E helyt viszont kénytelenek vagyunk beérni a véleménnyel magával. Az eredménnyel magával. Lesújtó. Ennek a történetnek a legtöbb mozzanata lesújtó. Nota bene: úgy kezdõdött, hogy valakik jót akartak, ám nem a legmesszebbmenõkig vették számításba a körülményeket. Ezt annak is tudomásul kell vennie, aki szerint bizonyos esetekben se égen, se földön nem léteznek olyan körülmények, amelyek fenntartások nélkül elfogadhatók lehetnek. Most sem. Voltaképpen csak fenntartásaink vannak. Mi lesz? A vélemény kinyilváníttatott, innentõl a megyei önkormányzaton a sor, az majd megoldja a helyzetet. Hát, hogy a fenébe ne. A maga módján, ahogyan a lehetõségei, a körülményei engedik. Nincs sok okunk reménykedni. Majd pont Derekegyházán oldódik meg a nyomorultak baja. És épp az izmosodó megye intézménye által.
Erre a speciális esetre esetleg egy falusi békebíró válna be. Ha már nem látszik semerre kigázolás, menjünk hozzá, õ majd megmondja, hogyan legyen. Ha rosszat ajánl, akkor is. Kellene valami, valaki, akiben megbízhat mindenki, egy egész falu népe, többé és kevésbé sérültek egyaránt. Ez csak merõ utópia, nyilván.
A helyzet az, hogy megint szégyenben maradtunk, feloldhatatlan miértek között.
A miértekre nem tudom a választ, csak arra emlékszem, hogy a nevezetes esemény után egy héttel meghalt a Szamaras is. A nyárikonyha földjén találták kinyúlva, halálának okát nem nagyon firtatta senki. Kellett volna. Nem vigyázott, alighanem. Késõb tudtam meg, alig múlt negyven.
Nekünk vigyáznunk kéne.
