A sajtószabadság ugyanis nem a média korlátozhatatlanságának biztosítását jelenti, hanem a média szabadsága és az általa megsérthető jogok védelme közötti megfelelő - mind a demokratikus nyilvánosságot, mind a közönség érdekeit figyelembe vevő - egyensúlyt. A szabadság jelentését annak korlátai felől határozhatjuk meg, békeidőkben pedig általában az újságírók is elismerik, hogy egyes személyiségi jogok, a gyermekek vagy a közösségek védelme a sajtószabadság szükséges korlátja lehet. Sokan a magyar szabályozás ősbűnének tekintik azt, hogy gátakat szab a média számára, holott a hasonló szabályozás - ideértve a kifejezetten a nyomtatott és online sajtóra vonatkozó tartalmi előírásokat is - Európában nem ismeretlen vagy elfogadhatatlan. A kérdés sokkal inkább az, hogy melyek ezek a korlátok, és milyen garanciák mellett alkalmazza őket a jogalkalmazó szerv.
Folyamatos kritikák
A médiaszabályozást itthon és külföldön érő tömeges bírálatokat nem szabad en bloc megalapozatlanként lesöpörni: természetesen akad közöttük vitára késztető, elfogadható érv. Összességében mégis megdöbbentő, hogy csaknem másfél év elteltével e kritikák mennyire felszínesek és mennyire kevéssé törekszenek az objektivitásra.
Vegyük példának a Freedom House idei sajtószabadság-jelentését, amely mellékleteként négyoldalas, Magyarországról készült összefoglaló indokolta meg a leminősítést a "szabadból" a "részlegesen szabad" kategóriába: ebben 25 ténybeli tévedést vagy erősen vitatható következtetést számoltam össze. Hasonló a helyzet az Európa Tanács (ET) jelentésével is, amely nem csupán a magyar, hanem az európai szabályozás jellemzőit is figyelmen kívül hagyja. Egyszerűen nem lehet elhitetni a külföldi érdeklődőkkel, hogy igenis van bírósági felülvizsgálat a Médiatanács döntéseivel szemben, vagy hogy a kiegyensúlyozott tájékoztatás szabálya nem vonatkozik a sajtóra, mert tavaly év eleje óta ezzel ellentétes információk "égtek bele" a fejekbe.
Sokan üdvözölték, hogy Kroes asszony, az Európai Unió biztosa idén januárban újra támadást intézett a magyar médiaszabályozás ellen. E lépését itthon többen a demokrácia és az emberi jogok biztonságáért való aggódásként értékelték. De ha a szabályozás ennyire veszélyes ezen alapértékekre, akkor miért hagyta azt jóvá tavaly februárban? Miért nyilvánította ki egyértelműen, hogy az EU-nak nincsen több dolga a törvényekkel, és miért változtatta meg ebbéli véleményét? A válasz sokkal inkább politikai, mint alapjogi vagy demokratikus indíttatású lehet. Azt persze ő is tudja, hogy formálisan az EU-nak nincs hatásköre további lépések megtételére (sőt, már a tavaly áprilisi "kérések" is túlléptek az uniós jog keretein), ezért kérte fel az ET-t, hogy próbáljon nyomást gyakorolni a magyar kormányzatra. Ha Európa aggodalma őszinte lenne, akkor a következőt kellene tenni: szépen sorban áttekinteni valamennyi állam médiaszabályozását, feltárni a vitatható részeiket, vitatkozni felőlük, és megállapodni a szorosabb európai jogharmonizációban, vagy legalábbis az elfogadható standardokban, megoldásokban. Ezt a feltáró munkát eddig mind a nemzetközi szervek, mind a kutatók, szakértők elmulasztották, és egyértelműen kettős mércét alkalmaznak Magyarországgal szemben. Az ET vitatja az emberi méltóság médiajogi védelmének megfelelőségét, miközben a saját televíziós egyezménye írja ezt elő a tagállamai számára; kárhoztatják a Médiatanács választásának módját, miközben az uniós államok felében közvetlenül a kormányzat nevezi ki a felügyelő testületek tagjait.
A magyar kritikáktól - a nemzetköziekkel szemben - nem is várható el az objektivitás. A magyar közélet olyannyira polarizált, hogy a vitázó felek legtöbbször presztízsveszteségként élnék meg, ha bármiben elfogadnák a másik álláspontját. Ez ugyanúgy igaz a szakmára, mint a habermasi "okoskodó közönségre", és ez alól a különállásukra olykor büszke online fórumok sem képeznek kivételt.
A történelem szövete
Feltehetően sokak számára 2011. január 1-jén kezdődött a magyar médiaszabályozás története, a közvélemény jelentős része ekkor tudta meg, hogy egyáltalán létezik médiatörvény. De ha nem ismerjük a "történelmi" előzményeket, akkor sokszor téves következtetésekre juthatunk a szabályozásról. Kézenfekvő példa az újságírói forrásvédelem kérdése: egész Európa és a törvény számos honi kritikusa is úgy tudja, hogy az új szabályozás jelentős korlátozásokat vezetett be, amelyek a források titokban tartása ellenében hatnak. Miközben a valóságban épp az új szabályozás vezette be a jogrendszerbe a forrásvédelmet a legfontosabb területen, a büntetőeljárásokban! Igaz, az Alkotmánybíróság (AB) további garanciákat követelt meg a jogalkotótól, de döntésében elismerte, hogy a szabályozás alkotmányos útra lépett. Megjegyzendő: a forrásvédelem hiánya 1989 és 2010 között egyetlen újságírót sem zavart, egyetlen bírósági ügy sem volt, ahol bárkit a forrás felfedésére köteleztek, egyetlen kollégám sem írt egy sort sem a jogalkotó ezen égbekiáltó mulasztásáról, majd 2011 elejétől - amikor a valóságban megteremtődött - hirtelen elkezdett e jog hiányozni a sajtónak.
De a múlt ismerete nélkül nem érthető meg a jelen a közszolgálati média világában sem. Nem állítom, hogy a jelenlegi közmédia nem követett el komoly hibákat, és az átalakulás folyamata ne lenne súlyos problémákkal és nehézségekkel terhelt. De ne csináljunk úgy, mintha egy nagyjából rendben lévő közmédiát sikerült volna másfél év alatt szétverni! A közmédiarendszer 2010 őszén, az átalakítás megkezdésekor, elképesztő anyagi, morális és szakmai romlás után, a tetszhalál állapotában volt: az előző kormányok áldásos ténykedése nyomán nem volt műsor, nem volt pénz, nem voltak szakmai műhelyek, nem volt közönség, nem volt semmi. Ehhez képest már a mai állapot is rózsásnak tűnhet.
Az újságírók egy részének percepciója szerint a médiaszabályozás aránytalanul és indokolatlanul korlátozza a működésüket. Kíváncsi vagyok, ha megkérdeznénk, pontosan mely szabályok képezik a kibontakozás gátját, mi lenne rá a válasz.
Az emberi méltóság védelmétől kellene tartani? Attól a szabálytól, amely korábban is létezett, amelyet a hatóság megszorítóan értelmez, és amely nem megsértődött politikusok személyiségi jogainak érvényesítése érdekében alkalmazható? Itt álljunk is meg egy pillanatra. Sokan felróják a Médiatanácsnak, hogy nem lépett fel a közmédiával szemben a Lomnici- és a Cohn-Bendit-ügyekben. De az emberi méltóság médiaszabályozásbeli és a személyiségi jogok védelmére irányuló egyéb eljárások egymástól való elválasztása - amely éppenséggel a sajtószabadságot erősíti - bonyolult szakmai kérdés. A Médiatanács - a korábbi ORTT-gyakorlat egyes elemeire, valamint az AB gyakorlatára alapozva - azt az értelmezést vallja, miszerint az emberi méltóság médiajogi védelme nem a jogaiban sértett egyén személyiségét védi, így a két említett ügyben beérkezett panaszokat elutasította, mert a vitatott kérdések eldöntése a polgári és a büntető bíróságokra tartozik. Ez a "van rajta sapka, nincs rajta sapka" esete: ha ez a szabály létezik, az önmagában baj és fenyegető, ha a hatóság azt megszorítóan - a sajtószabadságot erősítve - értelmezi, akkor meg az a baj, hogy nem védi meg a demokratikus értékeket.
Mi akadályozza a médiát?
Mi az, ami az AB-döntés nyomán olyan korlátozás marad a szabályozásban, amely nem létezett 2011. január 1. előtt? A televíziók és rádiók helyzete egyértelműen jóval kedvezőbb, mint az előző szabályozás idejében volt. A sajtónak pedig pontosan öt szabályt kell betartania: tilos a gyűlöletbeszéd, tilos az alkotmányos rend megsértése (fontos: nem a kritikája vagy megváltoztatási kísérlete!), tilos a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévők sérelmes bemutatása, celofánba kell csomagolni a pornólapokat, és be kell tartani bizonyos, a reklámozásra vonatkozó szabályokat. E néhány szabály valóban fenyegetésként hat a sajtóra? Miért baj, ha a kisebbségekkel szembeni gyűlöletkeltés, a haldokló Fehér Miklós vagy a tényői családirtás áldozatainak képe eltűnik a bulvársajtó címlapjairól? Mi e szabályokban az olyan félelmetes, ami öncenzúrát gerjeszt a politikai sajtóban?
A magyar média egy része ma állítólag fenyegetve érzi magát. Az ide látogató külföldi szakértők arról számolnak be, hogy öncenzúra van, és létbizonytalanság, az újságírók egyes szavak felett görnyednek órákig, nem tudják, hogy leírhatják-e, avagy százmilliós bírság lesz a megjelenés jutalma. Egy történet ehhez: a világon ma állítólag Finnországban a legszabadabb a sajtó. Finnországban ugyanakkor a médiabírságok maximuma 1 millió euró, másfélszerese a magyarnak. Ennek ellenére ez ott nem minősül fenyegetésnek, és még a Freedom House sem gondolja ezt másként (bár a potenciális magyar bírságmértéket azért sokallja).
Tegyük hozzá, hogy a közigazgatási jog általános szabályai, valamint a törvény konkrét rendelkezése szerint a bírságokat fokozatosan (azaz: 0 forintról indulva), arányosan (a jogsértés súlyához igazítva) és egyenlő bánásmód mellett (azaz mindenkire azonos módon) lehet kiszabni. Ebből fakad az, hogy még a legrenitensebbnek számító nagy kereskedelmi televíziók is minimális bírságösszegeknél járnak másfél évvel a törvény hatálybalépése után, és ebből sem fizettek be egy forintot sem, mert bíróságra vitték az ügyet. Érdekes, hogy az alacsony bírságösszegeket azok is kritizálták, holmi titkos mutyit sejtetve, akik egyébként sokallják a potenciális bírságmértékeket; megint csak: "van rajta sapka, nincs rajta sapka".
A bírálók véleményében van egy súlyos ellentmondás. Egyfelől azt állítják, hogy a modern média ellenáll a szabályozási kísérleteknek ("a Facebook szabad"), másfelől pedig, hogy a kormány a szabályozás által akarja uralma alá hajtani a médiát, hogy befolyásolja a választókat. Ez csak akkor lenne egyszerre igaz, ha feltételeznénk, hogy a kormány ostoba, mert alkalmatlan eszközt választ céljai elérésére, és így leleplezi magát.
A szabályozás célja és értelme
Azonban elképzelhető, hogy a fent említetten túl más indokok is állhatnak a médiaszabályozás mögött. Egyik célja például a legfontosabb demokratikus alapértékek tiszteletének megkövetelése a médiától, az emberi méltóság értékét tagadó vagy egyes társadalmi közösségeket támadó tartalmak tiltása. A szabályozás másik célja a médiapiac számára a megújulás lehetőségének biztosítása; ennek érdekében a reklámkorlátok is jelentősen lazultak, a tulajdoni korlátok is enyhültek, a fizetendő hatósági díjak is csökkentek (van, aki szerint ezek is valamilyen mutyi eredményei lehetnek, de vajon mi lett volna a helyes megoldás a piaci válság idején, az anyagi ellehetetlenítés?). A szabályozás harmadik célja az európai és a nemzeti kultúra védelme; ennek érdekében születtek meg a különböző műsorkvótaszabályok, amelyek alapján meghatározott mennyiségű magyar és európai műsor közzététele kötelező a televízióban és a rádióban. A negyedik cél a demokratikus nyilvánosság védelme, például a kiegyensúlyozott tájékoztatás megkövetelése révén. Azt gondolom, ezek a szempontok a távoli jövő médiaszabályozásában is meg fognak jelenni, mint ahogy korábban is jelen voltak a szabályozásban.
Polyák Gábor kollégám e lap múlt heti számában lesújtóan nyilatkozik a kormányról, amely szerinte "nem feltételezi [az állampolgárokról] (...), hogy képesek tájékozódni, megérteni a kormányzati döntéseket, mérlegelni az érveket és az ellenérveket". (lásd: A tökéletes tökéletesítése, Magyar Narancs, 2012. május 17.) Ebben a véleményben az is benne foglaltatik, hogy van számos olyan médium, amely e tájékozódási igény kielégítésére képes lenne. Én azonban nem nagyon találom ezeket, főként pártos újságokat és bulvártévéket látok. Az internet talán e tekintetben jobban áll, de ne dimenzionáljuk túl a jelentőségét, hiszen saját problémáival küzd, és még a nyugat-európai országokban is meghatározó a hagyományos elektronikus médiumok szerepe.
Jó lenne, ha egyszer őszintén tudnánk beszélni a médiával kapcsolatos bajainkról. Arról, hogy a szabályozáson túli egyéb tényezők mennyivel többet ártanak a sajtószabadságnak. Hogy az igazi gond a hirdetők elvárásaitól és a tulajdonosoktól való függés, a szekértábor-logika, az egymás iránti nyitottság hiánya. Arról, hogy valóban a médiatörvény tehet-e arról, hogy a polgárok el vannak zárva az információktól, vagy akár még kapóra is jött a sajtó számára, hogy saját hiányosságait mentegesse?
A szerző médiajogász, a Médiatanács tagja.
