Kovács Kristóf: Mit kíván a magyar nemzet?

szerző
Túró Rudik
publikálva
1997/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Túró Rudik

Most, hogy véget ért a millecentenáriumi emlékesztendő és a magyar nemzet végre méltó körülmények között megemlékezhetett az ősei által végrehajtott kimagasló tevékenységről, ideje összegezni azokat a körülményeket, amelyek teljesülése nélkül az ország jövője könnyen zsákutcához vezethet.

Hazánk történelmének jelentős sajátossága, hogy a dolgozó nép és a vezetés között nem vagy csak alig áll fenn a kommunikáció, és ez az állapot gyakran torkollik véres félreértésekbe. Megoldásként azt volna kézenfekvő kibontakoztatni, hogy meginduljon a folyamatos, adott esetben akár kritikai szemléletet is tükröző párbeszéd. Hasznos volna, ha például a média az eddigieknél inkább közvetítené a dolgozó nép, végső soron maga a nemzet gondolatait, érzéseit a vezetés felé. Erre nyílna is lehetőség, hiszen ma már a médiában is felbukkannak olyan fiatal munkatársak, akik nem nélkülözik egyfelől a korukra jellegzetes fiatalos merszet és tettvágyat, de ugyanakkor szót érteni is lehet velük, például nem kell őket betiltani, hanem lehet beszélni hozzájuk, hogy most akkor inkább ne, és így konszenzus zöld ágjára is lehet jutni velük.

Ezeknek a szándékirányultsági csoportoknak kellene az előtérbe törniük: minderre azonban a jelenlegi helyzetszakaszban csak korlátozottan nyílik lehetőség, mert a médiát, amely ezáltal csak még inkább az össztársadalom tükörképét szolgáltatja, maffia jellegű érdekcsoportok szorítják a hatalmukba.

Akárcsak

magát az államszerkezetet is, és a magyar nemzet ezért azt kívánja, hogy ez az állapot térjen vissza a kiindulóponthoz, ahogy régen, és ne legyen az, hogy már senkiben nem lehet bízni, mert ha már halkereskedőkre meg fogathajtókra is az orgyilkos golyója les, akkor legközelebb a halőrök és a tömbbizalmik következhetnek, és tényleg oda minden józan mérték, igazgatásrendészeti és erkölcsi értelemben egyaránt végképp elszabadul a pokol. Különös tekintettel arra, hogy az ország szellemi és politikai vezetése sem mentes a válságjelenségektől, holott nekik éppen példaképül kellene mutatkozniuk a közvélemény felé.

Tehát nem az a baj, hogy a legfelsőbb vezetés egyes tagjai vagy egész csoportosulásai időnként lebuknak ezzel vagy azzal, hanem hogy utána folyamatosan bűnbánó és zavart külsőt öltenek, arcuk főműsoridőben szürke színt áraszt, pedig ha jobbra vagy balra elzappol az ember a távkapcsolóval, csak pár kattintás, és üde, pozsgás világ kezdődik, pedig strukturálisan ott se jobb; a magyar lebukottak gesztusrendszerén viszont eluralkodik a lemondás hangulata, és ez sok esetben egészséges össztársadalmi folyamatok elsorvadásához vezethet. A magyar nemzet nem kíván lehetetlent, tudja, hogy a geopolitikai jellemzők folyományaképpen itt mindig lopnak és mindig lopni is fognak, de arra is szeretné felhívni az illetékesek figyelmét, hogy nem a bűn korbácsolja fel a közhangulatot, hanem a bűnhődés, ezt már egy jelentős orosz szerző is leszögezte, csak a szovjetérában félreinterpretálták, nyilván nem véletlenül. Tehát igenis viseljék méltósággal a visszásságokat. Azt, hogy egyes politikusok egyes történelmi helyzeteket követően kilikvidálják valakinek a teljes fogsorát, azt a magyar nemzet nem veszi tragikusan, a dolgozó ember maga is odacsap néha, és most is éppen az volna a kívánatos, ha a közigazgatás teljes súlyával oda lenne csapva a közbiztonság jelenleg tapasztalható kiéleződöttsége láttán.

Az nem lehet,

illetve azt kívánja a magyar nemzet, hogy ne lehessen, hogy kül- és belföldi, de főleg kül-, orgyilkosok leszámolásokat foganatosítsanak, ráadásul a nyílt utcán, ahol gyermekek is bármikor áthaladhatnak. Ez az út, ezt megemészthette ezeregyszáz keserves éven át a nemzet, nem vezethet Európába, ráadásul csupa e betűből áll, és nem lehet tudni, ok-e, avagy okozat inkább, amikor a millecentenáriumi világkiállítás elmaradásának ügye kerül napirendre. Az ugyanis jelentős arculcsapás volt a kis- és középvállalkozói réteg felé, pedig ennek a rétegnek a jelene az ország egyfajta jövőképét is tükrözi.

A magyar nemzet azt kívánja, hogy végre virradjon fel a kis- és középvállalkozói réteg ősidőktől fogva esedékes napja, az ország ugyanis csak akár családi keretek között is megvalósítható termékekkel és szolgáltatásokkal, például pépesített vagy pattogatott élelmiszer-féleségekkel, rendezvénybonyolítással, főleg a zenés műfajokban, országos szinten esetleg kulturális vagy élsporttermékek forgalmazásával keresheti meg a kenyerét, és mindezt csak becsületes úton teheti, ezek a Traubisoda-hamisítási botrány tanulságai, de végül is a honfoglalás se sugall más egyebet. Ha eleget megy az ember, anélkül, hogy közben megtántorodna vagy az önidentitáskeresés tévútjaira keveredne, előbb vagy utóbb odaér valahova, és akkor ott van, van minek örülni. A magyar nemzet azt kívánja, hogy ezt sose felejtse el senki, különösen az illetékesek ne, és ne lehessen több millecentenáriumi évet csak úgy elhappolni, mintha ott se lett volna az. Pedig ott volt, és vele ott voltak a lehetőségek, de el lettek bagatellizálva, ahogy mostanában minden el lesz bagatellizálva, az állam kulturális ellenakciói erőtlenek, nem képesek gátat vetni a nihilizmus térhódításának, a filmfronton például ostobaság egy fronton indítani támadást, amikor néhány kisebb, de vidámságot és optimizmust keltő, lehetőleg zenés vígjáték többet ért volna el. Azt kívánja a magyar nemzet, hogy többet ne legyenek ilyen szarvashibák vétve.

Régen nem volt ez így. Voltak akkor is hibák, de így azért nem volt. Hogy így belelihegnek az ember tarkójába

az események,

régen mindig szólva lett előre, egy-egy gazdaságpolitikai döntést hónapokig készítettek elő, és annak a híre azért csak szétszivárgott valahogy, de lakóhelyi szinten is akadozott az ügykezelés, volt idő felkészülni. Mondták, hogy ennek vagy annak felmegy az ára, akkor az ember lement, vásárolt, vagy bemondták, hogy elszabadult valami szatír, akkor nem ment le, nem vásárolt. Mindegy, ha valami volt, azért végül csak bemondták. Most meg, zutty! Egyszer csak vagy az van, hogy megszüntetik az ingyengyógyot a fürdőkben, vagy az, hogy ott áll az ember előtt valami ménkű nagy szatír vállról indítható löveggel, és csak néz azzal a kábítószer által manipulált szemével, miáltal karnyújtásnyira kerül a katasztrófa esélye. Meg ezekben a játéktermekben is, megy az ember az utcán, egyszer csak kemény, férfias arcél néz vele szembe, a kezében egy sokkal pisztolyabbnak látszó tárggyal, mint azok a tárgyak, amiket így szoktak nevezni, és céloz. Átlagos állampolgár ilyenkor józan marad, tovaosonik, ámde mi van, ha magáról megfeledkezett, minden bizonnyal kábítószer hatása által befolyásolt bűnöző keveredik egy ilyen kirakat elé? Az erőszak általános elharapózása ma már közismert, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy itt egy önmagát gerjesztő jelenség tanúi lehetünk, mert az erőszak felvirágzásában nagy szerepet hajtanak végre a média- és a kulturális életben tetten érhető egyes felelőtlen aktivisták is.

Mindezeknek az ismeretében nem üres halandzsa azt feltételezni, hogy a magyar nemzet a kábítószerkérdésben sürgős intézkedések foganatosítását kívánja, ám ezek önmagukban még korántsem elegendők. Sokkal érdemesebb kulturális téren elébe vágni a veszélynek.

Legelsősorban is azt kívánja a magyar nemzet, hogy

legyenek színesebbek

a tömegtájékoztatási tévésugárzások, különös tekintettel a teleregényekre, valamint a sorozatokra, ugyanis ezek azok az eszközök, mondhatni, fegyverek, amelyek a demokrácia keretei között is bevethetőségükkel aratnak sikert. Például a kormányzatnak el lehetne érni a németeknél, akik úgyis annyit köszönhetnek Magyarországnak, és különösen a jelenlegi vezetés által fémjelzett irányzatnak, hogy a német és általában a külföldi, de főleg a német adókon a sorozatokat adhatnák magyarul is. Biztos meg lehetne ezt is oldani, és ennyit igazán megtehetnének, nekik is jobb, ha nem valami faragatlan, az európai viszonyok között járatlanságával visszatetszést kiváltó tagsággal gyarapodna a Közösség, amikor eljön annak az ideje. Ez egy Európa felé mutató megoldás lenne, lehetne tudni, hogy mi történik a teleregényekben, és ezáltal felfogni a bennük leírt lelki és társadalmi mozzanatokat, és ezáltal viselkedésmintákat ellesni, amelyek nélkül csak csonka integráció várható. Ott fog állni egy csomó, ne szégyelljük bevallani, ha egyszer magunkon segítünk vele, inkompatilis, faragatlan jövevény, töretlen bizalommal ugyan, és tragikus történelme során beléjeplántált hittel, ám mégis mindössze apró-cseprő gazdasági ügyletek lebonyolításához elegendő nyelvtudással, és integethet a pszichés fejlődés vonata után, amint végérvényesen elhúz felettünk.

Legalábbis ez várható a jelenleg adott feltételrendszer keretein belül. A magyar nemzet azt kívánja, hogy végre a vezetés és a közvélemény előtti hangadó szerepében tetszelgők ismerjék el, hogy az utolsó órában vagyunk. A vezetés folytassa, amit eddig, legföljebb ne ennyire, ám hiba esetén ne keveredjék a terméketlen magyarázkodások talajára, hanem lépjen őszinte párbeszédre a lakossággal. Ennek nem kell kimondva lennie, a legjobb konszenzusok a néma konszenzusok, nemcsak szóval, kenyérrel is él az ember. Baj esetén nyíltan kell a társadalom szemébe nézni, az ilyesmi mindig összetartozást sugall, és ez ad erőt és jogosítványokat a kellő intézkedések meghozatalához például a kultúra, az idegenrendészet és a tömegtájékoztatás frontján. Igenis bátorítani kell, akár a szelekció eszközeivel is, azokat a szellemi műhelyeket, amelyek bebizonyították tárgyalóképességüket, ugyanakkor gátat kell vetni annak a jelenségnek, hogy felelőtlen exhibicionisták a dolgok semmibevételére buzdító propaganda kifejtésén mesterkedjenek, továbbá szélesítsék a választékkínálatot a

terén, legyen sok, az eddiginél radikálisabb és ugyanakkor nemzeti sajátosságaink egyfajta tükröződési lehetőségeiként is értelmezhető T. R., pl. a magyar föld őserejének üzenetét közvetítő véres és májas, ezenfelül az utánozhatatlan balatoni hullámzás zenéjét felidéző halízű. Az exportváltozatra szánt termékskálát esetleg, de hiszen a csúcstechnológia állása ezt bízvást lehetővé teszi, zenés változat is kiegészíthetné, az első időkben természetesen a nemzetközi slágerkincs aktuális gyöngyszemeire szorítkozva népszerű előadóművészeink tolmácsolásában, akiket később hazai klasszikusaink válthatnának fel. Mindez persze csak a távlati perspektíva horizontjának csúcsát jelenti.

szerző
Túró Rudik
publikálva
1997/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk