Publicisztika

Áll egy ember a nyelvpolitikai erőtérben, és butaságokat beszél. Arról, hogy voltaképpen ő és hívei nyerték meg az elmúlt választásokat, csak éppen nem alakíthatnak kormányt. Mivel - úgymond - elcsalták tőlük a kormányalakítás lehetőségét. Lelkes hallgatóságát éppen ezért arra próbálja rávenni, hogy szakítva a képviseleti demokrácia hagyományaival, az utcán és "kis körökben" politizáljanak tovább. Üzenete nyomán az utca tényként kezeli a "csalásokat". Senki sem teszi fel a kérdést, hogy ezek szerint a kormány a saját maga által megszállt választási bizottságokon keresztül szervezett csalást önmaga megbuktatására?

Magyarországnak a hónap végére új kormánya és elfogadott kormányprogramja lesz. És ha a kormányprogram kiérleltsége tekintetében talán lehetnek is némi kételyeink, hogy tudniillik össze lehet-e ilyen rövid idő alatt valamely pontosan számon kérhető, konkrét cselekvési tervet ütni, a sietség indokolt.

A vasárnapi, Kőér utcai események tanulsága a következő: nincs remény.

Európában átütő erejű jobboldali fordulat következett be az elmúlt másfél évben.

Felemás hete volt demokratikus rendőrségünknek a május 6-a és 12-e által hermetikusan lezárt tárgyidőszak.

A Pannon Rádió abban a formájában, ahogy eddig ismertük, nem lesz többé hallható. A tradicionális magyar fasizmus, a háborodott összeesküvés-elméletek, a nem is annyira szoft irredentizmus, a vad komcsiellenesség, az etnikai gyűlölködés, a halálbüntetés eltörlésének követelése, a csendőr- és Horthy-nosztalgia, a holokauszt-revizionizmusban és egyéb módokon manifesztálódó antiszemitizmus és - az utóbbi időben - a köztársaság alkotmányos rendje elleni nyílt uszítás most elveszti egyik fontos hídfőállását. Ráadásul önmagától, mondhatni - még az új kormány ármánykodására sem volt ehhez szükség.

Jóllehet a 2002 novemberére tervezett prágai NATO-csúcson - ha nem jön közbe semmiféle rendkívüli esemény (például a transzatlanti kapcsolatban törést okozó, Egyesült Államok vezette közel-keleti háború) - a tagállamok bizonyosan döntenek majd a szövetség újabb bővítéséről, a csúcstalálkozó legfontosabb napirendi pontja valószínűleg mégsem a balti államokat, Szlovéniát és Szlovákiát magában foglaló ún. ötös, vagy a Romániát és Bulgáriát is felölelő hetes (nota bene: Vladimír Meciar választási győzelme esetén négyes vagy hatos) kör meghívása lesz. A szövetség előtt álló legfontosabb kihívás ma az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének jövőjére vonatkozó alapkérdések megválaszolása. A NATO ugyanis - története során ki tudja, hányadszor - ismét válságban van.

Lapzártánk idején nem tudni semmit arról, hogy Orbán Viktor kedden este milyen "útmutatást ad a polgári Magyarországnak". Mivel az Olvasó már mindennel tisztában van, meg sem próbáljuk kitalálni, mit mond(ott) a kormányfő; mindenesetre nem csodálkoznánk, ha Orbán Viktor a felelős államférfiúi magatartás és a vadulás között lavírozna. Például ha előkerülnek a választási eredmények, megfontolt politikushoz illően azok tudomásulvételét kéri hallgatóságától, de mintegy mellékesen, cinkos kiszólással tesz egy-két megjegyzést, aminek a lényege körülbelül ez lesz: na de polgártársak, mi azért tudjuk, amit tudunk, igaz?

Kinyitja az ember a sajtót, és olyan érzése támad, mintha nem is újságot lapozna, hanem átfutná a postáját. Pontosabban, a posta futna át rajta.

Az elmúlt választási kampány egyik legtöbbet vitatott mozzanata a papság szuperszonikus aktivizálódása volt. Szükségtelen felidézni: agitáció, pártpropaganda a szószékekből, röplapozás, ilyenek. Hogy mindennek mennyi haszna vagy mennyi kára volt, szorosan véve nem tartozna mondandónk lényegéhez, de nehéz megállni. Haszna semmi, az ő szempontjukból pláne, hisz vesztesre tettek, bár föllépésük kontraproduktív voltának mérlegelése ugyancsak megérne egy mesét. Kára? Kinek kár az manapság, hogy az ember kilencvenéves öreganyja, aki eddig csak vasárnap délelőttönként mozdult ki a misére, most a jelzett időpontban zokog a szobájában, hogy ő oda többet nem megy. Talán csak a Jóistennek, esetleg.

A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) a rendszerváltás előtt nem volt más, mint tipikus, primitíven ravasz Kádár-kori képződmény, melynek örve alatt a rendszer tarthatta a kapcsolatot a javarészt előle (esetleg még a hitleráj elől) elmenekült honfi- és nemzettársainkkal - és kényelmesen megfigyelhette, vagy alkalomadtán pár dollárra le is vehette őket. A képviseletből persze kimaradtak a trianoni magyarok; részvételük sértette volna a "szomszéd államok érzékenységét", meg amúgy is sóherok voltak (most is azok), így azután a jelenlétük semmi értelemmel sem bírt e pártállami szervezetben. A rendszerváltás után az MVSZ, amelyből tán még valami értelmes is kisülhetett volna, gyorsan áldozatául esett a paranoid népnemzeti jobboldal (általában konkrét cél és tárgy nélküli) amorf hatalmi étvágyának: vezetésében egymást követték a lunatikusok, tevékenysége kimerült az évről évre bezsebelt állami támogatás felélésében és a visszafogott panamázásban, a vezetőség tagjait pedig tökéletesen lekötötte az említett pénz által is tüzelt hatalmi harc. Egy ideig talán jót lehetett röhögni az egymással végletesen ambivalens viszonyban vegetáló Csoóri Sándor-Timkó Iván (béke poraira) duó által bemutatott többfelvonásos kamaradarabon, de egy idő után már a kezdő pszichiáterek is ráuntak. S amikor az ember azt hihette, hogy lejjebb már nem lehet menni, jött a legújabb, Patrubány-féle vezetés, amelyet már az Orbán-Torgyán-kormány sem bírt vállalni. Sőt ez a felállás még a MIÉP-nek sem feküdt igazán: lám, Gidai ex-MIÉP-es képviselőnő is MVSZ-béli szereplésének (sűrű, engedély nélküli trianonozásának) köszönheti, hogy nem egykori frakciótársaival együtt, hanem tőlük mintegy függetlenül zuhant ki a magyar parlamentből.

Ha úgy nézzük, nagyon rezgett a léc. Elég nehéz nem úgy nézni: azt két hete épp e hasábokon írtuk, hogy mindössze harmincezer szavazaton, alig több mint fél százalékon múlt a MIÉP kiesése az Országgyűlésből; ha bekerülnek (akár a Fidesztől vették volna el a hiányzó kvantumot, akár azok közül merítenek, akik végül inkább otthon maradtak), az még a szabaddemokraták parlamenti tagsága mellett is Fidesz-MIÉP-kormánnyal büntette volna Magyarországot. A valószerűtlenül kis különbségek harca a második fordulóban még szürreálisabbá vált.

Mádl Ferencnek, Magyarország államfőjének, aki az alkotmány szerint "kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett", a választást követő egy hónapon belüli időpontra össze kell hívnia az Országgyűlés alakuló ülését. Egyúttal javaslatot kell tennie az új miniszterelnök személyére, akinek megválasztásáról, továbbá a kormány programjának elfogadásáról az Országgyűlés egyszerre határoz majd.