H
Mindeközben persze minden megy a maga útján. A valós politikai térben a belügyminiszter jogszerűnek és tisztának nyilvánítja a választások végeredményét, az új parlamentben a leendő miniszterelnök beszédet tart, emberünk pedig éli az ügyvezető miniszterelnökök mindennapjait. Nagy valószínűséggel azt is tudja, hogy mi a különbség a kormányalakításhoz szükséges abszolút többség, illetve a pártjának vindikált relatív többség között. Azt is tudnia kell, hogy az MDF önálló frakcióvá válásával ez a relatív többség is odalett. Voltaképpen nem is ellenfeleire, hanem saját szövetségeseire és leginkább pártjának korifeusaira kellene haragudnia, hiszen ők akolbólították ki a párt és a frakció vezetéséből. Ugyanolyan határozott keménységgel, ahogy annak idején ő ejtette feleslegessé vált embereit. Orbán Viktor tisztsége, miszerint ő lenne a polgári oldal "szellemi vezére", nem egyéb puszta lózungnál. Ilyen volt a bukó Kádár megválasztása a "Párt elnökévé". Ezzel az erővel akár Magyarország fősámánjának is tituláltathatná magát.
H
Ám túlzottan leegyszerűsítenénk a dolgokat, ha azt állítanánk, Orbán csak a valós politikai térben bekövetkezett bukását ellensúlyozza a nyelvpolitika virtualitásában. Orbán produkciója emellett a magyar politikai posztmodern első sikeres akciója is. Orbán született népvezér, aki valóban képes tömegeket mozgatni. Rajta kívül aligha akadt volna más személyiség, aki a vereséggel fenyegető helyzetben az utcára tudja csalni csalódott választóit. Neki sikerült. Áruja sem egyszerű demagógia. Szerepjátékot kínál híveinek. Rendszerváltóst játszhatnak a vezér koreográfiája szerint. A baj csak az, hogy tizenkét évvel a rendszerváltás után játsszák e játékot. Abban még akár igazuk is lehet, hogy ezek a szocialisták bizony ugyanazok a kommunisták - csakhogy ez a rendszer nem az a rendszer. A jobboldali politika viszont éppen arra épít, hogy ezt a két tényt összemossa. A Medgyessy és az MSZP elleni fellépést a diktatúra és a demokrácia közötti harcként állítja be. És a köztársaság iránti hűséget a saját branche iránti hűséggel igyekszik helyettesíteni.
Amit Orbán a híveinek kínál, az a diktatúrával szemben valóban civil kurázsi lenne - a köztársasággal szemben viszont a demokrácia elleni felbujtás. Márpedig a kormányváltás folyamatában a köztársaság intézményei egészségesen működtek, és ehhez semmi köze nincs annak, hogy szeretjük-e az új miniszterelnököt, vagy sem. A miniszterelnök ugyanis nem káposztás cvekedli. Nem mondhatjuk, hogy ha nem szeretjük, nem is kérjük. Normális körülmények között a törvényesen megválasztott miniszterelnök legitimitását kétségbe vonni képtelenség. Ha viszont sikerül elhitetnem a híveimmel, hogy ez a legitimitás igenis kétségbe vonható, akkor már a semmiből mindent elve mentén kétségbe vonhatom az új kormány legitimitását is. Még pontosabban: nem a leköszönt kormány fogja ezt tenni; erre lesz jó az utca. A leköszönt kormány által "tudomásul vett" népi kezdeményezések nem azt célozzák, hogy megakadályozzák az új kormány beiktatását, hanem azt, hogy egyfajta érzelmi legitimációs válságot hozzanak létre. E népi kezdeményezésekkel szemben ugyanis az új kormány tehetetlen. Ha betartja a törvényt, óhatatlanul azt sütik majd rá, hogy önnön legitimációjának védelmében söpörte le az asztalról e "mozgalmat". Ha áll a követelések elébe, akkor nemcsak törvényt sért, de irracionális magatartásával elfogadja és tovább gerjeszti a legitimációs válságot. Így vagy úgy, csapdába került. E csapda közönséges rabulisztika ugyan, de marketingfogásnak kitűnő. A valóság helyét átveszik az interpretált tények, illetve hamarosan eljutunk odáig, hogy tények már nem is lesznek, csak nézőpontok, amelyek a véleményszabadságra hivatkozva követelnek maguknak teret.
H
A jobboldal posztmodern színjátéka természetesen nem a választásokkal kezdődött. Már a millennium ünneplése során is látható volt, hogy a Fidesz - MPP és a körülötte felsorakozott erők számára nem a hagyományápolás, hanem a mítoszteremtés a lényeg. Ugyanez lengte körül a Széchenyi-terv propagandáját is. A grófot valószínűleg meglepte volna, hogy az iskolaigazgatónő, aki egy ócska fal elbontásában és az udvar parkosításában látja a szép vidéki jövendő útját, az államtól kér segítséget: jobb helyeken néhány csákány, gyeptégla és egy elhalasztott számtandolgozat megoldja e kérdést. A hangsúly természetesen nem a valós feladaton van, hanem az álmokon. Az álmokon és víziókon, amelyek Milorad Pavic Kazár szótárának intenzitásával keringtek körülöttünk. A "világraszóló magyarok" "álmokat álmodtak", az országot, amelyben élünk, Szent István álmodta, és álomalapításra hívott a kormány is - mindegyre csak el a valóságtól. És ugyanilyen álom a Terror Háza is, amely nem tudományos műhelyként vagy kiállítóhelyként, hanem egyfajta spirituális élményként kíván hatni. Megfordult a hagyományos sorrend: a kiállításrendezés nem a tárgy bemutatását segíti, hanem a látványterv koncepcióját illusztrálja a tárgyi anyag. Ráadásul a Fidesz - MPP álomgyárát rendre kívülről verbuvált zsoldosok hozták tető alá.
H
Az álommenetelés pedig éppen eltávolította a jobboldali kormányt attól, amit megígért. A rendszerváltás kezdetének színpadi paródiája helyett a rendszerváltás befejezését, az ország félig-meddig intézményesített kettészakítása helyett a korábbi szakadékok feltöltését. Ezek egyike sem valósult meg. Holott felettébb szükséges mindkettő. Mint ahogy arra is múlhatatlanul szükség lenne, hogy az ország lakosságának nagy többsége végre ne összeomlásnak, egy korábbi sikeres életforma elvesztésének fogja fel a rendszerváltást, hanem felszabadulásnak. Ezek helyett azonban azon kell morfondíroznunk: hogyan lehetne megértetni az ország lakosságának jelentős részével, hogy nem a Fidesz - MPP, hanem a Magyar Köztársaság állampolgárai. És ez nem vicc. Ha ugyanis a köztársaság egyik államtitkára - egy nemzetközi rendezvényen - kijelentheti, hogy egy pap politikai megnyilvánulása "csak a püspökére tartozik, és nem az SZDSZ-re", akkor éppen annak a tagadásából indul ki, hogy a lelkész és a párt ugyanannak a valós politikai térnek a szereplői. Ugyanezt a célt szolgálta a tízmilliós ország és a tizenötmilliós nemzet szembeállítása is. Az álom itt is legyőzte a valóságot. Az önszerveződés helyét átvette a státusirodák gyámolítása és az olcsó magyarországi vendégmunkás-toborzás. Elvégre, ugyan kinek képezne szakembereket a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem révkomáromi kihelyezett tagozata, amelynek kapacitása meghaladja a Szlovákiában évente magyarul érettségizők számát? A határokon túl azonban mindig lehetett olyan készséges kliensekre találni, akik nyilvánosan a lelépő kormány biztatására szólítottak fel. Az álomalapítást szolgálta a kormány lakáshitelprogramja és annak propagandája is. A program esetleges leállításáért aggódókról szép csöndben kiderült, hogy nem a közjó, hanem egyéni hasznuk érdekében támogatták a Fidesz - MPP vezette választási szövetséget. Márpedig az nemcsak a liberalizmusnak, de mindenfajta nemzetieskedő ideológiának is alaptétele, hogy a választópolgár mentálisan, morálisan és materiálisan egyaránt felelősséget vállalni kész polgára a honnak. Aki saját ingatlana hitelezésére szavaz, voltaképpen áruba bocsátja a szavazatát. És nem viselkedik sportszerűen az, aki ezt elfogadja, és a kedvezményezettektől politikai hűséget vár cserébe.
H
Mindeme cselekedetek abban találnak indoklást, hogy létezik a mitikus ellenség, a múltból itt ragadtak serege, akik egyetlen célja, hogy a magára találó nemzet további emelkedését megakadályozzák. Ennek az ellenségnek nem lehetnek érvei, mert nincs erkölcse. E misztériumjátékban éppenséggel a jók, az igaz magyarok erkölcsi önvédelme valósul meg az idegen szellemi közegben. Ez a manicheus érvelés kísérte a státustörvény bevezetését is. A virtuális nemzetegyesítés indoka ugyanis az volt, hogy a határon túli magyarokat nem tehetjük ki a történelem ítélőszéke előtt vesztesnek nyilvánított hazájuk sorsának. Ezt az argumentumot a kormányzat és ideológusai jobbára a kereszténységet idéző allúziókba csomagolták, lényege azonban végzetesen manicheus maradt. Ez a környezetétől és a világtól mereven elzárkózó, azt maximum ellenséges közegként értékelő ideológia tetszőlegesen jelöli ki ellenfeleit és ruházza fel őket az aktuálisan elutasítandó jellemvonásokkal. Saját híveit ugyanakkor a kiválasztottak olyan csapatának tekinti, akiket a közösségbe tartozásuk eleve felment a további erkölcsi és értékrendbeli felelősségvállalás alól.
H
Mielőtt elborzadnánk az előttünk álló szörnyű perspektívák láttán, szögezzük le azt is, hogy nyelvpolitikai erőtér ide vagy oda, az ország a posztmodern manicheizmus misztériuma ellen szavazott. Sőt lényegesen többen szavaztak ez ellen, mint ahányan a szocialisták és a szabaddemokraták koalícióját támogatták.
De hiba lenne figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a 2002-es választásokon az értékektől elrugaszkodott posztmodern manicheizmus ellen a fő harcot az ideológiamentes pragmatizmus vívta meg. Tény, hogy az előbbi vesztett, és vele együtt vesztett az a magatartás is, amely az eszméket a politikai marketing részévé akarta silányítani. A médián keresztül uralkodó Szépfejedelem megbukott. Reméljük, hogy vele együtt bukott a teljes posztmodern panoptikum is. A költők ezentúl verseket írnak majd és nem politikai elemzéseket, a közgazdászok felhagynak a nemzetpolitikai alapelvek kidolgozásával, a történelem tanulmányozása pedig visszakerül a történészek, levéltárosok és muzeológusok műhelyeibe.
Mindez azonban kevés az örömhöz. A további torzulás megakadályozása ugyanis még nem teszi egészségessé a beteg szervezetet. Az elvek nélküli pragmatizmus éppúgy nem lehet alkalmas gondjaink megoldására, ahogy a túlfeszített lényeglátás is csapdába vezetett. Ausztria, Franciaország és Hollandia szomorú története éppen arra figyelmeztet bennünket, hogy az unalmas pragmatizmus nem a jó kormányzás, a good governance okozta megnyugvást, hanem politikai kicsapongást, túlzást szül. A kaland pedig manapság jobbról köszön be. Magyarország elkerülte Olaszország sorsát - de nem szabadna, hogy cserébe Franciaország vagy Hollandia történései ismétlődjenek meg itt. Eszmék és főként értékek nélkül ugyanis nem jöhet létre társadalom, s ennek a hiányát csak ideig-óráig leplezheti néhány, a "nemzet" vagy a "demokrácia" nevében fellépő nyomásgyakorló csoport. Márpedig a magyar politikai élet folyamatos ingatagságát éppen az okozza, hogy nincs olyan társadalmi konszenzus, amely kötelező erővel ír elő bizonyos magatartásmintákat, miközben egyértelműen tilt másokat. Így voltaképpen mindig csak eseti kompromisszumokon és pillanatnyi döntéseken múlik, hogy kormányozható marad-e az ország. A szemben álló felek pedig, jobb híján, eseti és igen gyakran félreértett külföldi mintákat citálnak elő, általában arra sem ügyelve, hogy e mintákat valamiféle konzekvens rendszerbe illesszék. Ez a toldozott-foldozott érvrendszer pedig óhatatlanul azok igazát fogja erősíteni, akik az egészet a lomtárba akarják söpörni.
Kitalálhatjuk, hogy milyen irányokból.
