n Lapzártánk idején nem tudni semmit arról, hogy Orbán Viktor kedden este milyen "útmutatást ad a polgári Magyarországnak". Mivel az Olvasó már mindennel tisztában van, meg sem próbáljuk kitalálni, mit mond(ott) a kormányfő; mindenesetre nem csodálkoznánk, ha Orbán Viktor a felelős államférfiúi magatartás és a vadulás között lavírozna. Például ha előkerülnek a választási eredmények, megfontolt politikushoz illően azok tudomásulvételét kéri hallgatóságától, de mintegy mellékesen, cinkos kiszólással tesz egy-két megjegyzést, aminek a lényege körülbelül ez lesz: na de polgártársak, mi azért tudjuk, amit tudunk, igaz?
A beszéd tartalmánál sokkal érdekesebb azonban az, hogy minderre mi szükség? A tervezett összejövetelek (Orbán az elképzelések szerint végigjárja az országot) a két választási forduló között felpörgetett hívek és vezetőik számára afféle levezető programként szolgálnak? Vagy éppen ellenkezőleg, az önkormányzati választások felvezetéséről van szó? Esetleg komolyan vehetjük azt - a sajtóhíradások szerint a Fideszből származó - magyarázatot, miszerint az áprilisban összehozott szavazótábor egybentartása lenne a cél?
E kézenfekvőnek tűnő - és a médiában a leginkább fölbukkanó - indokok ellen fölhozható egy nyomós érv: kétmillió pár százezer embert nemhogy a következő Országgyűlésig, de még az őszi helyhatósági választásokig sem lehet folyamatosan izgalmi állapotban tartani. A dolog úgy a nyári szabadságok magasságában egészen egyszerűen kifulladna, és a harminckettedik dzsembori tájékán önmaga paródiájába fordulna. Ezzel a Fideszben - abban a pártban, amelyik Magyarországon a legjobban érti a kampányolást - alighanem tisztában vannak. Az okokat másutt célszerű keresgélni.
Egyrészt végre magyarázatot kell találni a történtekre. A Fidesz és tábora győzelemre készült: minden mellettük szólt, az előzetes becslések szerint is nekik állt a zászló, mi több, a választásokon nem szerepeltek rosszul - az első körben mégis több mint hárommillió választó szavazott Orbán Viktor ellen, és ennek, ma már tudjuk, döntő jelentősége volt a végeredmény kialakulásában.
Az egészen bizonyos, hogy a Fidesz agytrösztje elemzi a bukás okait. Hogy ilyen rövid idő alatt jutottak-e valamire, s ha igen, azt híveik orrára kötik-e, az már kérdéses. A népgyűlés hangulati előkészítése ugyanis nem arra utalt, hogy a racionalitásé lesz a főszerep. Amint az államfő megbízza a kormányalakítással Medgyessy Pétert, végre lekerülhet a számról a lakat - sejtelmeskedett a múlt héten Orbán Viktor, ami megint csak jó példa a kétértelműségekre játszó fideszes retorikára. Hiszen ártatlan képpel lehet mondani azt is: amíg nincs hivatalos végeredmény, addig a regnáló kormányfő ne fejtse ki nézeteit a választásokról. De rímelhet e megjegyzés a második forduló utáni hol nyílt, hol képmutatóan naiv fideszes akciókra is, amelyek azt sugallták: a vereség valójában győzelem, s hogy mégsem ők alakíthatnak kormányt, az a háttérben meghúzódó "erők" aknamunkájának az eredménye. (Az elmúlt négy évben oly sokszor bevált Fidesz-MIÉP koreográfia szerint amit Orbánék gondolnak, azt Csurka István ki is mondja.)
A népgyűléssorozat másik oka az erődemonstráció; megmutatni, hogy a párt igenis erős. Részint önmaguknak, hogy erőt merítsenek az ellenzéki léthez. És részben a leendő kormánynak akarják megmutatni: úgy merjetek hozzánk nyúlni, hogy - ha kell - tömegek készek kiállni értünk. Innen nézve nem más ez, mint puszta fenyegetőzés, amit diktálhat például a kormányzás alatt elkövetett, khm, furcsa tettek következményeitől való félelem. A kardcsörtetést komolyan kell venni. De megijedni tőle semmiképpen sem kell.
