A szerk.: A kettéfűrészelt ország (Választás után)

publikálva
2002/17. (04. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha úgy nézzük, nagyon rezgett a léc. Elég nehéz nem úgy nézni: azt két hete épp e hasábokon írtuk, hogy mindössze harmincezer szavazaton, alig több mint fél százalékon múlt a MIÉP kiesése az Országgyűlésből; ha bekerülnek (akár a Fidesztől vették volna el a hiányzó kvantumot, akár azok közül merítenek, akik végül inkább otthon maradtak), az még a szabaddemokraták parlamenti tagsága mellett is Fidesz-MIÉP-kormánnyal büntette volna Magyarországot. A valószerűtlenül kis különbségek harca a második fordulóban még szürreálisabbá vált.

Ha úgy nézzük, nagyon rezgett a léc. Elég nehéz nem úgy nézni: azt két hete épp e hasábokon írtuk, hogy mindössze harmincezer szavazaton, alig több mint fél százalékon múlt a MIÉP kiesése az Országgyűlésből; ha bekerülnek (akár a Fidesztől vették volna el a hiányzó kvantumot, akár azok közül merítenek, akik végül inkább otthon maradtak), az még a szabaddemokraták parlamenti tagsága mellett is Fidesz-MIÉP-kormánnyal büntette volna Magyarországot. A valószerűtlenül kis különbségek harca a második fordulóban még szürreálisabbá vált.

Ha megvizsgáljuk azt a nyolc választókerületet, ahol az MSZP a legkisebb különbséggel nyert, az derül ki: 4010, azaz négyezer-tíz szavazat döntött az ország következő négy éve felől. Az összes második körös szavazat kevesebb mint egy ezreléke. Ha Szerencsen 6, Jászberényben 212, Pétervásárán 235, Dombóváron 272, Budaörsön 483, Monoron 674, Orosházán 1000, Tatán pedig 1128 MSZP-szavazó nem megy el, vagy a végül otthon maradók közül ugyanennyien választják a Fideszt, május elején 194 fős parlamenti támogatottsággal a háta mögött Orbán Viktor alakítja meg Magyarország negyedik szabadon választott kormányát.* Nincs politikus, marketingszakember, közvélemény-kutató, elemző, aki ezekkel a statisztikai értelemben láthatatlan mennyiségekkel bármit tudna kezdeni. S e csekély különbségek, hangsúlyozzuk még egyszer, nagy dologról határoztak.

Magyarország kormányzati modelljéről.

Nagy a kísértés, hogy azt mondjuk: a jó szerencse segítette hazánkat (mert a Narancs, miként létezése során mindvégig, továbbra is a parlamentáris demokrácia és a szabad versenyes piacgazdaság híve); vagy azt, hogy Orbán Viktornak és azoknak, akik az ország jövőjét szívesebben látták volna az erős vezér, a szinte elnöki hatalommal rendelkező és politikai szándékait a parlamentáris díszletek közt is maradéktalanul, számottevő ellenállás nélkül érvényesítő miniszterelnök kezében, mindvégig balszerencséjük volt. És nincs akarat, ami a balszerencsén erőt tudna venni.

De, amint egy jelentős szerző egy ízben megfogalmazta, a "szerencse sipkáján bojt nem vagyunk". Ahhoz, hogy az MSZP-nek és két és fél millió szavazójának szerencséje lehessen, valahogy el kellett jutni.

H

Szögezzük le tehát igen határozottan, fölülemelkedve minden, mégoly indokolt aggodalmon a szűk többség és a két forduló közötti gáttalan ocsmánykodás sikere fölött (amely a Fidesznek az elsőhöz képest mégiscsak félmillióval több szavazót hozott a második fordulóban): óriási dolog történt 2002. április 7-én és április 21-én. "riási tett volt, hogy ezt a kormányt el tudtuk küldeni.

Minden esély ellenében.

Hisz övék volt szinte minden. A töménytelen pénz: a költségvetési összegek és az állam bevételeinek azon része, amelyet kivontak a parlament ellenőrzése alól. Kedvükre vásárolhattak szavazókat, falvakat, egész térségeket: a beruházásokat - amelyek értelmét, szükségességét, gazdaságosságát, megtérülését nem firtathatta senki - tetszésük szerint állíthatták választási céljaik szolgálatába. Nem kevés sikerrel. Sok esetben az ő kezük alá dolgozott az ügyészség és a rendőrség, és gyanúsan gyakran születtek az ő szájuk íze szerinti bírósági ítéletek. Övék volt az APEH. Övék lett, mert elvették az ÁPV Rt.-t, a postát, számos állami vállalatot és gazdaságot; ők adták-vették az állam, mindannyiunk javait. Vagyont juttattak az ő hatalmuk meghoszszabbításáért küzdő civil szervezeteknek és sajtótermékeknek. Mellettük álltak és álltak ki nyíltan az egyházak. És végül: kevés esélyt hagytak arra, hogy az ország választói pártatlan forrásokból értesülhessenek minderről. Az uralmuk alá hajtott közszolgálati médiumok a kormány politikai ellenfeleinek szándékairól és elképzeléseiről sehogy vagy torzítva számoltak be. A Magyar Televízió (egyelőre) büntetlenül sérthette meg nemcsak a kiegyensúlyozott tájékoztatás rá nézve törvényileg kötelező elvét, de a kampánycsendet is.

A kormányváltó oldal számára a magán-, csoport- és pártcélokra kisajátított állam és kormány borzasztó erejével szemben annyi maradt, amennyit a szabad sajtóból meg tudott védeni.

A leírt, kimondott igazság hatalma.

És ez elég volt. Épphogy, de elég. Március vége felé aligha akadt volna épeszű, kormányváltást kívánó szavazó, aki - nagyobb reményeiért cserébe - ne írta volna alá fejvesztve a jövő valamely titokzatos ügynökének garancialevelét: MIÉP nélküli parlament, vékony többségű MSZP-SZDSZ koalíciós kormány.

H

De nézzük, hogyan is éltek mindezen jogtalan és törvénytelen előnyökkel a kormánypártok a második fordulóban, és hogyan küzdött az ellenzék.

A szocialista-szabaddemokrata és a kormánypárti szavazótábor elszántságát jól mutatja, hogy mindkét oldal fegyelmezetten szavazott a második fordulóban állva maradt jelöltjeire. Az egyes körzetekben az MSZP, az SZDSZ, a Munkáspárt, illetve a Fidesz-MDF és a MIÉP első körös voksai automatikusan összeadódtak. A Centrum pártiak - a szövetség sokféleségének logikus következményeként - "szétszavaztak". Budapesten (még a "hegyvidéki" részeken is) és a nagyobb városokban (Nagykanizsa, Pécs, Szeged, Szolnok, Miskolc, Nyíregyháza) többnyire a kormányváltó pártok mellé álltak, a kistérségi körzetekben inkább Orbán Viktort támogatták; és az is jó okkal feltételezhető, hogy országosan a Fidesz- MDF-re voksolt a többségük.

A Fidesz-MDF azonban nem az ő szavazataikkal jött föl. Kellett a MIÉP maximális támogatása is: például a főváros 32. körzetében másodszor is próbálkozó MIÉP-jelölt a két héttel ezelőtti 2884 vokssal szemben vasárnap csak 325-öt kapott; a többi csont nélkül vándorolt a fideszes Németh Zsolthoz.

De csupán a MIÉP támogatása sem lett volna elég; azokban a körzetekben, ahol a kormánypárti jelöltek nagy hátrányból futottak a második fordulónak, s végül - nem egy helyen több ezer szavazattal - győztek (például Bácsalmáson, Balmazújvárosban, Jászapátiban, Kalocsán), kivétel nélkül 4-8 százalékkal több választópolgár voksolt most vasárnap, mint április 7-én, s e pluszszavazatok döntő részét a kormánypárti jelöltek gyűjtötték be.

Kényelmes dolog lenne azt mondani: a Fidesz két forduló közötti riadója ("Veszélyben a haza!") szíven ütötte azokat a kisgazdákat, akik az első fordulóban azzal büntették a jobboldalt, hogy otthon maradtak. Ez az állítás meglehetősen ingatag alapokon nyugszik: egyrészt nem biztos, hogy ezek az emberek április 7-én nem szavaztak; az 1998-as kisgazdatábor nagyobb része alighanem már akkor a Fideszt erősítette (a maradék az MSZP-t, illetve egy jelentéktelen hányada Torgyánra voksolt). Másrészt legalább két olyan körzet van, ahol az újonnan szavazók jelentős része a legszegényebb társadalmi rétegekből érkezett (Balmazújvárosban számos roma polgár), vagyis abból a közegből, amelyben minden felmérés szerint még csak nem is laza, de többnyire semmiféle pártkötődés sem jellemző. Az ő vasárnapi aktivitásuk vizsgálata és magyarázata minden bizonnyal érdekes, különösen annak tükrében, hogy a Fidesz-érában gyakorlatilag megfeledkezett róluk a hatalom.

A - kormánypárti szempontból - "veszélyeztetett" vidéki körzetekben bekövetkezett fordulatnak két oka van: a Fidesz április 8. után indított totális lejárató kampánya és Orbán Viktor korteskörútja. Kezdjük az utóbbival: a miniszterelnök több mint húsz vidéki nagygyűlést tartott a két forduló között, ahol 18 helyen született végül Fidesz-győzelem. Az, hogy a Testnevelési Egyetemen bemutatott vadulás után Orbán úgymond visszafogta magát, csak a látszat volt, pontosabban a tévényilvánosságnak szánt színjáték a hit, az összefogás, a szeretet kormányfőjéről. A vidéki turnékon - a sajtótudósítások szerint - a hangnem agresszív maradt. Mindehhez hozzájött az elképesztő mennyiségű, a féligazságokat és hazugságokat különösen aljas módon elegyítő szórólap. (Az egyik például egy kábítószerfüggő fiatalember leépülését mutatja be sokkoló képekkel, s azt állítja, hogy az SZDSZ kormányra kerülve "bevezetné" a kemény drogokat.) A röplapok tartalma a miniszterelnöki és a pártvezetői beszédekben elhangzott iránymutatásoknak megfelelő; s hogy e hazugságok kellőképpen a fejekbe legyenek verve, arról a közszolgálati média, illetve a kormánylapok gondoskodtak (és itt nem szabad megfeledkezni a főleg a kistelepüléseken népszerű Szabad Föld című hetilapról).

A köztévéről többnyire lesajnálóan szokás nyilatkozni, mondván, ki nézi azt? Nos, vidéken ahhoz épp elegen, hogy eredményt lehessen elérni egy célzott agymosással; márpedig az az elmúlt 12 évben soha nem tapasztalt propagandahadjárat, amit a Magyar Televízió a Fidesz szolgálatában produkált, s amelynek morális és szakmai mélypontja a szombati kampánycsend híradós Orbánné-interjúja volt (amelyben egy álszoci SMS kapcsán szörnyülködhetett az ellenzék "könyörtelenségén" az, aki akart), az arra hajlamos szavazókat minden bizonnyal mozgósította, illetve jó eséllyel befolyásolhatta a még mindig bizonytalankodókat. Az ellenzéknek reagálási lehetősége úgyszólván alig volt, eltekintve azoktól az esti választási műsoroktól, amelyekbe - a műfaj jellege miatt - muszáj volt meghívni az ellenzék képviselőjét is.

A kormányváltásra szavazókat azonban nem befolyásolta ez; és nem hatott a főváros és a már említett nagyvárosok bizonytalanjaira sem. Ezeken a helyeken a többletszavazatokból nagyjából egyformán profitált mindkét tömörülés, sőt az ellenzék néhány helyen többet kaszszírozott a Fidesznél. A fideszes rágalomhadjárat Budapesten és a legtöbb nagyvárosban fordítva sült el, vagy - az ellenzék szempontjából - legrosszabb esetben sem hozott semmit a kormánypártoknak. A legjobb példák erre a "jobboldali fellegvárnak" mondott budai kerületek. Noha négyben is a Fidesz- MDF jelöltjei győztek, az előzetesen kalkulálhatónál kisebb különbséggel; és az is látható, hogy az ellenzék több szavazatot kapott e helyeken, mint április 7-én.

S van még egy fontos szempont: azokban a városokban, amelyeket 1998-as "helytelen" pártválasztásuk miatt a kormány négy éven keresztül büntetett, a választók lesöpörték a kormánypártokat (Budapest, Pécs, Dunaújváros, Nyíregyháza, Miskolc). És ahol voltak ugyan fejlesztések, de az embereknek elegük lett a kormánypárti önkormányzatok különféle ügyeiből, a Fidesz ott is bukott: Szegeden a Fidesz három körzetből kettőt elveszített (a harmadikat egy MDF-es jelölt vitte el), Kaposváron pedig a két körzetből az egyik a szocialistáké lett, mégpedig úgy, hogy Lamperth Mónika a város fideszes polgármesterét, Szita Károlyt verte le.

A "ha ellenünk vagy, bűnhődsz" hatalomgyakorlási módszeréhez a Fidesz az utolsó pillanatig ragaszkodott: amikor kiderült, hogy Szegeden nagy valószínűséggel buknak, Orbánék a két forduló között leállították a könyvtár-rekonstrukciót. Még ekkor sem értették, hogy egy város megalázásával nem lehet semmit sem elérni, s hogy nem lehet az embereket büntetlenül hülyének nézni - még akkor sem, ha közben "polgárnak" nevezik őket.

A kormányváltó parlamenti ellenzék szavazótáborát épp ez az érzés, illetve az Orbán Viktorék megfélemlítő hadjáratával szembeni elementáris felháborodás tartotta egyben. A visszaléptetések jól működő rendszere mindenekelőtt erre vezethető vissza: nem volt finnyáskodás egyik táborban sem. Az SZDSZ-szavazók a többnyire gyanakvással szemlélt Nagy Sándort is támogatták, a szocialisták pedig fenntartások nélkül tömegesen szavaztak át a nem éppen szocikompatibilis hírében álló Pető Ivánra.

H

Mi következik mindebből az új kormányra nézve?

Legelőször is oszlassunk el egy súlyos, matematikai alapú félreértést. Azt tudniillik, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a mérleg nyelve lenne. Nem az. Hogy az lehessen, kéne egy mérleg, egy másik serpenyő, egy politikailag vállalható alternatíva. Viszont nincs. És emiatt a szabaddemokratáknak nincs választási lehetőségük: ha nem lépnek koalíciós kormányra az MSZP-vel, Orbán Viktort segítenék vissza a hatalomba - ami után mostani kormányváltó pártfogóik soha a büdös életben nem szavaznának rájuk többé. (Nyolc évvel ezelőtt könnyebb volt a helyzetük: koalíciós kényszer hiányában akkor legalább mérlegelhettek.) Nincs sokkal könnyebb helyzetben az MSZP sem: bár az MDF (ha végül frakciót alakít: lapzártánkkor még nem tudtuk) elvben kettővel több mandátumot vihetne az MSZP-MDF közös kormányba, a szocialisták ezzel ugyancsak becsapnák a választóikat. (Ezt a húzást az MDF sem élné túl.)

Ennél jobban egymásra utalva tehát két párt - lényegében függetlenül attól, hogy az egyik kicsi, a másik nagy - nem lehet. De nem csak ezért kell - még egyszer: kell - tisztességes és méltányos megállapodást kötni (amit nem a leírtak szavatolnak, hanem a belátás, a bizalom, az adott szó: hogy ne mondjuk, a becsület), és a kormányzati munkában túllépni az egymás átbaszásának Horn Gyula alatt, az ő nagyszerű kezdeményezésére kibimbózott kultúráján. Hanem azért is, mert ez mindkét párt szavazóinak szilárd és egységesen kinyilvánított akarata: az új kormánynak legelsősorban ennek kell majd megfelelni.

Hogy ez pontosan mit jelent, s hogy emellett hogyan tudják majd mindazok érdekeit tekintetbe venni, sőt képviselni, akik most nem rájuk szavaztak, arról még sokat fogunk írni ebben a lapban. Mert az nem lesz elég, ha nem lopnak (ja, merthogy nem lophatnak: egyikük se, egyetlen megveszekedett fillért sem: ha mégis megteszik, hamarosan ismét Orbán Viktor alakít majd kormányt). Magyarországot kettéfűrészelte Orbán Viktor és Kövér László: és az ország két fele egyelőre szóba sem igen áll egymással. A kormánynak újra meg kell teremtenie a dolgok értelmes megvitatásának lehetőségét. Ott, ahol tudja, és ahol ez az ő dolga. Legelőször is a parlamentben. De ahhoz, hogy esélye lehessen a saját jó szándékáról meggyőzni azokat a választókat, akik most nem rá szavaztak, kíméletlenül és mutyizás nélkül fel kell tárnia mindazokat az eseteket, amelyekben az elmúlt négy évben felmerült a gyanú, hogy a most távozó kormány törvénytelenül turkált a közösben. Nyilvánosságra kell hozni az MTV, a Reorg, az MFB, a Vegyépszer, a Dunaferr, a Postabank, az Országimázs Központ, a Happy End Kft. és a többi kormányzati, baráti és családi kifizetőhely minden zűrös ügyét. Tekintet nélkül ezek büntetőjogi és politikai következményeire.

Megalkuvást nem ismerve helyre kell állítani a közszolgálati médiumok pártatlanságát, bármilyen hangos is lesz az ezzel szembeni ellenállás, és bármennyire is azt állítja majd az új ellenzék, hogy a kormány bírálatának fontos eszközét csavarják ki a kezéből. Körülbelül ugyanakkor kell megtennie ezt az új kormánynak, amikor visszaállítja a parlament hetenkénti ülésezését és vele együtt a széles ellenzéki jogosítványokat - biztosítva ezzel a kormány bírálatának olyan eszközeit az új ellenzéknek, amelyet az - kormányerőként - négy évig megtagadott tőle.

Ezek után valóban megkezdődhet a párbeszéd.

Hiszen a demokratikus intézményrendszer a demokratikus politikai erők érdekeit szolgálja: függetlenül attól, hogy kormányon vannak-e vagy ellenzékben. És "azért a kormányok erősek: igazgatják a teljes államapparátust, s rendelkeznek egy háromezermilliárdot meghaladó állami költségvetéssel. Egy kormány lehet kicsi, lehet nagy, de ha rendezett, akkor erős." Ezt Orbán Viktor nyilatkozta a Magyar Narancsnak 1998 februárjában.

Itt az ideje, hogy megtapasztalja ezt az erőt most ő is.

Ellenzékben.

* A számítást a töredékszavazatok figyelembevételével végeztük.

publikálva
2002/17. (04. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk