Publicisztika

Hétfőn az Országgyűlés elfogadta az ún. semmisségi törvényt. Érvényüket vesztik mindazon elsőfokú, a 2006. szeptember 18. és október 24. közötti tömegoszlatások során elkövetett cselekményekre vonatkozó ítéletek, amelyeket az eljáró bírók kizárólag rendőri jelentésekre és tanúvallomásokra alapoztak.

A köztársasági elnök intézménye az elmúlt húsz évben örökzöld alkotmányjogi téma volt. Már a harmadik Magyar Köztársaság születésekor húsbavágó politikai kérdéssé vált, hogy a szabad választások előtt az államfői székbe üljön-e Pozsgay Imre, vagy mégsem, ha nem muszáj. Az első demokratikus népszavazás épp erről döntött 1989-ben; de a második is a közvetlen elnökválasztásról szólt - szinte teljes érdektelenség mellett - 1990 nyarán. Ezt követően is szinte kétévente dobta be ezt a témát valamely politikai szereplő. Az ország legkomolyabb alkotmányos hatásköri vitája az államfői hatalom kérdése körül zajlott Göncz Árpád és Antall József között. Mind a bal-, mind a jobboldalon időről időre felmerült a prezidenciális vagy félprezidenciális kormányformára való áttérés lehetősége - hol pompás ötletként, hol pedig összeesküvés-elméletként: ezen ármánykodik az ellenfél!

A József Attila Színházban kétségkívül véget ért egy hosszú fejezet. Talán nem is most, hanem már évekkel ezelőtt - erre hamarosan visszatérek. Ezekben a napokban attól hangos a média, hogy bezárják a színházat, szélnek eresztik a társulatát, vagyis a kultúraérzéketlen Fidesz megint hozza a dózert. Eddig leginkább az ellehetetlenítésig futó pénzmegvonásokkal operált (aminek a végét sok esetben nem is látjuk), emellett a tehetségtelen csókosoknak osztogatott stallumokkal mutatta végtelen közönyét a kultúra iránt, illetve tapló-műveletlen nyilatkozatokban hordott össze hegynyi szemetet. És akkor most jön a József Attila Színház, amelyről el lehet mondani sok szépet és jót - és el szokás hallgatni sok egyebet, például azt, hogy szakmai berkekből származó információk szerint az előző, két évtizedig regnáló színigazgató több éve készül a visszavonulásra, lehetőleg úgy, hogy egyik lábfejét bent hagyja az ajtó résében. Rosszmájú híresztelések szerint - ne adjunk hitelt nekik - már öt évvel ezelőtt a Kossuth-díj is afféle búcsúajándék lett volna.

A Magyar Narancs február 24-i számában megjelent Sturm und Drang c. cikk azon állítása, miszerint a Blikk Navracsics Tibort Habony Árpád biztatására támadta volna meg, nem igaz.

1992 augusztusában, a Magyarok III. Világkongresszusán G. Nagyné Maczó Ágnes országgyűlési képviselő fölvetette, hogy tegyék kötelezővé az általános iskolákban a rovásírás tanítását. Az ötlet a döntéshozók semmilyen szintjét nem érte el, noha magyarnak lenni akkoriban is kiemelt örömforrásnak számított.

Az új magyar alkotmányról kevés biztosat lehet tudni, de az valószínűnek tűnik, hogy az Országgyűlés 2011. április 25-én - a választópolgárok közreműködése nélkül - fogadja majd el. De nem csak népszavazás nem lesz - a nép nem vesz részt az új alkotmány megalkotásában sem. Helyes-e ez így? És vajon hogyan szokás alkotmányozni? Mi e téren az általános nemzetközi gyakorlat? Van-e egyáltalán ilyen? Netán csak egyedi megoldások vannak, és az alkotmányozási helyzet sajátosságai alapján dől el, hogy a szuverén nép, mint az alkotmányozó hatalom végső letéteményese részt vesz-e az új alkotmány megalkotásában, vagy felülről kapja azt?

Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt fogalmazódott meg Pekingben az az önmegnyugtató elvárás, hogy a társadalom sajátos utat válasszon a globális erőtérben: legyen kevésbé individualista, mint a Nyugat, és kevésbé kollektivista, mint a Kelet - Oroszországot is beleértve. Volt ebben már némi megbékélési szándék a nyugatos tendenciákkal, de még a kommunista párt erőltetett központosító irányzatának szellemét idézte. Ám mindezt a történelem felülírta azóta: ma már nem születnek világrengető ideológiák, de országos fogadkozások sem. A társadalom megőrizte ugyan a kollektivizmus bizonyos jegyeit, de rég maga mögött hagyta a fenntartásait azzal az életformával szemben, amely szabad teret enged a vállalkozásoknak és kezdeményezéseknek.

A tanítás Magyarországon sosem tartozott a busásan fizetett értelmiségi munkák közé. Ám az elmúlt húsz évben oly mértékben romlott a tanárok és különösen a pályakezdő tanárok helyzete, hogy ezt a pályát már csak azok választják, akiknek nem sikerült máshol továbbtanulniuk, majd a végzés után máshol elhelyezkedniük (különösen, hogy a felsőoktatási expanzió nyomán kibővült a továbbtanulási lehetőségek köre).

Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a kormánytisztviselők jogállásáról szóló, tavaly májusban elfogadott törvény ama rendelkezését, amely lehetővé tette az indoklás nélküli, azonnali elbocsátásukat. A törvény 8. § (1) bekezdés b) pontja az AB múlt heti határozata szerint egy rakás jogot sért, mégpedig olyanokat, melyekre okkal gondolunk mint köztársaságunk sarokköveire. Ilyen sértett a jogállamiság elve (mert az indoklás nélküli kirúgás veszélye akár a jogsértő utasítások végrehajtására is rábírhatja a kormánytisztviselőt, s ez veszélyezteti a közigazgatás törvény alá rendeltségének az elvét). Ilyen sértett a tisztességes jogorvoslathoz való jog is (mert ha nem kell indoklás, nincs mit perelni sem, ha a kirúgott munkavállaló netán sérelmezné az elbocsátását); a közhivatal vállalásához való jog; sőt, még az emberi méltósághoz való jog is (mert a jogszabály "az állami feladatmegoldás eszközeként", s nem bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal bíró emberi lényként tekintett a munkavállalóra). Ennyiben tehát a jogalkotónak címzett súlyos kritikaként is felfoghatjuk a határozatot - az indoklási szakasz a laikusoknak is szemet szúróan, iskolásan evidens. Pedig a jogszabályt feltehetően jogvégzett, nadrágos emberek írták, és nekik is tudniuk kellett, hogy amit művelnek, alkotmányellenes. Ez esetben a cinizmus vezette tollukat, netán a forradalmi hevület (és ez a kettő csak annyira elválasztható egymástól, mint a papírlap két oldala). Ha meg nem tudták, úgy alkalmatlan, sötét tuskók, akiket azonnal ki kéne rúgni, és még az indokláson sem kellene sokat gondolkodni.

"Ellenzékben, persze, megtehetnénk, hogy nem foglalkozunk a realitásokkal, és csak verjük az asztalt még több pénzért, és ha a kormány nem tudja az igényeket kielégíteni - persze, hogyan is tudná? -, akkor azonnal nemzethalált kiáltunk, és a kormány fejét követeljük. Bizony, így mentek nálunk ezek a dolgok az elmúlt húsz évben, igen, ezt tette velünk is a mai kormánypárt a megelőző nyolc évben" - mondta Gyurcsány Ferenc a Corinthia Grand Hotel Royal szállodában, a múlt héten.

"De ha nem is mondott semmit a miniszterelnök - a régi paradigma szerint, az azt jelentené, mintha semmit sem mondott volna?" - A Századvég Alapítvány legújabb elemzésének harmadik mondata ez, de már itt leizzadtunk. Főleg, hogy ekkor már másodszor kerül elő a "régi paradigma" (sőt: "paradigmák"!), aminek, mint kisvártatva kiderül, mindannyian foglyai azok (mi is), akik Orbán Viktor évértékelőjéből és parlamenti beszédéből a "konkétumokat" hiányolták. Annyit azért megjegyeznénk, hogy "konkrétumok" alatt mindenki a reformintézkedések többször megígért, ám mindannyiszor elhalasztott bejelentését értette. Hiszen Orbán egyre laposabb megszólalásaiból kiderült, hogy halvány elképzelése sincs arról, merre tovább a mások pénzének hatalmi kényszerrel kieszközölt elvétele után. Vagy ha van, akkor azzal kellene indítania, hogy 2002 utáni politikáját - ha nagyon engedékenyek vagyunk, akkor a 2008-as "szociális népszavazás" kampányával kezdett politikáját - megtagadja. Beleértve legújabb büszkeségét, az adótörvény módosítását is, ami kártékonyságában az MSZP legendás 2006-os áfacsökkentési akciójával vetekszik.