1992 augusztusában, a Magyarok III. Világkongresszusán G. Nagyné Maczó Ágnes országgyűlési képviselő fölvetette, hogy tegyék kötelezővé az általános iskolákban a rovásírás tanítását. Az ötlet a döntéshozók semmilyen szintjét nem érte el, noha magyarnak lenni akkoriban is kiemelt örömforrásnak számított.
De a 2010-es fülkeforradalom fordulatot hozott: immár települések sora tünteti fel a bevezető útjain rovásírással a helység nevét, vagy köszönti így az arra járókat. Legutóbb Zugló önkormányzata határozott így jobbikos javaslatra (a többségi fideszesek szavazatával). A testület szerint azért kívánatos a rovásírás, mert a "középkori országgyűlések" helyszíne, Rákosmező részben a mai Zugló területén található. Idézzük: "1277-ben itt nyilvánították nagykorúvá IV. (Kun) László magyar királyt. IV. Kun László udvari papja, Kézai Simon írta, hogy a magyarok ősi írása, hun. Később Hunyadi Mátyás királyunk - akinek királlyá választására a Rákos-mezőn várakoztak a nemesek -, 1483-ban főpapját, Janus Pannoniust bízta meg a pozsonyi egyetem tananyagának megszerkesztésével. A tudós pap/költő állította össze a Nikolsburgi rovás ábécét, amelynek eredeti példánya a budai várban, az Országos Széchényi Könyvtárban található. A középkori magyar királyok hadai - kiváltképp a székely csapatok - a rovásírást jobban ismerték, mint a latin betűket. Tehát a rovásírás Rákosmező, illetve a mai Zugló területén ismert, használatos volt." Vagy úgy!
Bár valóban Kézai Simon volt IV. László krónikása, ez a szöveg mégis úgy hülyeség, ahogy van. Hiszen "Hunyadi Mátyás királyunk" piszkosul nem bízhatta meg Janus Pannoniust 1483-ban, mivel nevezett férfiú 1472-ben elhalálozott - vagyis semmilyen "Nikolsburgi rovás ábécét" nem állított össze sem akkor, sem máskor. (Középiskola első osztály, igaz, a régi tanterv szerint.) A rákosi gyűléseknek pedig, fájdalom, nemhogy a rovásíráshoz, de a magyar nyelvhez is alig volt közük, lévén az ilyen jeles események nyelve a latin volt.
Van a butaságnak egy minősített esete, a "nemzeti sötétség", aminek szerves része a rovásírásprojekt, a sumér-magyar, hun-magyar, pilisi csakra, koronaantenna meg a többi efféle "alternatív" "történelemmagyarázattal" együtt. Ezek forrásvidékeiről és virulenciájuk okairól számos komoly munka született, a legalaposabbak és mindmáig a legmeggyőzőbbek a kitűnő középkorász, Szűcs Jenő tollából, továbbá nem kevésbé remek történészek, folkloristák sora foglalkozott a valóban létező rovásírásos emlékekkel is - és ezekből sok minden megtudható. De számít ez bármit is? A tudomány, ha hipotézisekkel dolgozik is, mindig a ráció keretein belül mozog, egzaktságra törekszik. A rovásírás, a rokonságelméletek meg koronatanok zagyvalékai azonban pontosan ennek, a tényeken alapuló világszemléletnek az antitézisei.
A rovásírásos névtáblamozgalom Székelyföldről indult: onnan, ahol a legkelendőbb a hun-magyar kontinuitás "elmélete" is (a dáko-román kontinuitás méltó párjaként), onnan, ahol az időbeli elsőség (a "valakik" előttiség) históriai értékkategória. Ami lélektanilag érthető - de attól még mindez mesevilág marad.
Azzal, hogy ezeket a tipikusan 20. századi hazug konstrukciókat (a manapság széltében-hosszában terjesztett rovásírás ábécé sem az eredeti, hanem ebben a formájában jelenkori tákolmány) önkormányzati szinten most rangosítják, hivatalosan is segítik a nemzeti alapú sötétség továbbélését és terjedését. Ismételten igazolva, hogy nemzeti hagyományainknak, az értékteremtő kultúrának nincs nagyobb ellensége a nacionalizmusnál.
