Hétfőn az Országgyűlés elfogadta az ún. semmisségi törvényt. Érvényüket vesztik mindazon elsőfokú, a 2006. szeptember 18. és október 24. közötti tömegoszlatások során elkövetett cselekményekre vonatkozó ítéletek, amelyeket az eljáró bírók kizárólag rendőri jelentésekre és tanúvallomásokra alapoztak.
A kormánypárti eufemizmussal "felülvizsgálatinak" is nevezett törvény több szempontból is abszurd és jogállami logikával felfoghatatlan. Legfőképpen azért, mert a törvényhozói hatalmi ág felülírta a tőle független hatalmi ág, az igazságszolgáltatás döntéseit. Egy politikai párt a köztársaság bíróságai helyett és ellenére döntött.
De nem csak ezért.
Bár a beterjesztő Balsai István megnyilatkozásai - és hétfői parlamenti beszéde - azt sulykolják, hogy valójában a rendőrségbe vetett bizalom helyreállítását célozza a törvény, ennek az ellenkezője igaz. Balsai értelmezésében "negyven-ötven arc nélküli, durva" rendőr követte el a jogsértéseket, és ők tették az ezeket mentő hamis tanúvallomásokat is, bemocskolva ily módon a teljes, 45 ezres állomány munkáját. A törvényszöveg azonban valamennyi 2006-os rendőrvallomást és jelentést ab start hazugnak ítél (egyúttal közokirat-hamisítással is megvádolva az összes jelentéstevő rendfenntartót). És nemcsak őket bélyegzi meg a kormány, hanem az állítólag hazug vallomásokat szó nélkül benyelő igazságszolgáltatást is, ügyészségestül, bíróságostul.
A kormánypárti érvelés egyetlen eleme sem állja meg a helyét. Bár valóban visszatérő panasz, hogy a rendőröket is érintő perekben a rendőr tanúk tanúvallomásaikkal igyekeznek segíteni kollégáikat, ennek általánosító kiterjesztéséhez eddig senki sem vette magának a bátorságot. Ráadásul a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársai a 2006-os perekben a garázdasággal meggyanúsított vádlottak védőiként épp azt tapasztalták, hogy ahol csak rendőri jelentések vagy általánosságokat soroló rendőrvallomások bizonyították volna az elkövetést, ott az ügyészek ezt soha nem tartották elégségesnek a nyomozás megindításához. Amúgy meg ha lett volna is vádemelés, még mindig ott volt a bíróság, ami szabad mérlegelési jogával élve dönthetett arról, mit tekint megalapozott bizonyítéknak. Ha pedig az esetleges elmarasztaló ítéletet sérelmesnek találta a vádlott, volt lehetőség fellebbezésre.
Ahogyan az egy működő jogállamban lenni szokott.
De hagyjuk is ezt: önmagunkat csapnánk be, ha a Fidesz-többség újabb jogállamellenes lépését puszta törvényhozói képtelenségnek, szakmai dilettantizmusnak tartanánk.
Ne feledjük, a Fidesz és Orbán Viktor nem egyszerűen történelmet ír, hanem új világot is teremt. Az effajta teremtés legfontosabb eleme mindig is az eredetmítosz konstruálása. Nos, az Orbán-Magyarország forradalomban, a diktatúrával és a rendőri önkénnyel szemben, annak tagadásaként született meg, a következők szerint. Gyurcsány 2006 őszén az utcára küldte egyenruhás pribékjeit, hogy a hazugságai miatt felháborodott népet megfélemlítse. A rendőrök kizárólag rossz időben, rossz helyen tartózkodó jogkövető állampolgárokat vertek agyba-főbe és kínoztak rendőrségi fogdákban, sötét kapualjakban, a Magyar Rádió udvarán, akárhol. A Balsai-féle szöveg ezt az eredetmítoszt emeli törvényerőre, még ha ezzel a bírói függetlenséget vagy a teljes magyar rendfenntartói állomány tisztességét is kell kétségbe vonni. E két utóbbi szempont a kétharmad számára azonban nem szempont - hiszen jóval többről, a kétharmad mitikus legitimációjáról van szó. A törvény ráadásul nemcsak a 2006. október 23-i Fidesz-nagygyűlés áldozatait rehabilitálná: a felmentendők körébe vonja a tévészékház ostromlóit (akikkel pedig az egykorú fideszes nyilatkozatok még nem vállaltak közösséget), és az azt követő napok utcai őrjöngőit is. A Fidesz ezzel is a Jobbik vitorlájából akarja kifogni a szelet (hiszen a Jobbik-keménymag számára a szeptemberi "szabadságharc" a Nagy Élmény): de csak a szokásos hibájába esik, abba a tévhitbe, hogy a szélsőjobb domesztikálható néhány hangos követelése teljesítésével.
Végül pedig ne tegyünk úgy, mintha a Balsai-féle javaslatnak legalább részben nem a rendszerváltás utáni magyar nyilvánosság talán legnagyobb hype-ja ágyazott volna meg. Az eseményekről már akkor is kevesen fogalmaztak úgy, hogy "a 2006-os törvényes és indokolt rendőri fellépések során súlyos rendőri brutalitások történtek" - ráadásul az állítás első fele villámgyorsan el is sikkadt a köztérben, és 2006 őszéről csak a túlkapások maradtak meg. Márpedig igazi bátorság már régóta nem ahhoz kell, hogy a valóban elkövetett rendőri brutalitásokat lajstromozzuk. Hanem ahhoz, hogy rákérdezzünk a közkeletű legendákra és az elhallgatott körülményekre. A Balsai-törvény szellemében például arra, hogy ha a zavargó garázdaságát nem bizonyítja A. vagy B. rendőr tanúvallomása, akkor a híressé vált "kínzások" egynémelyikét igazolják-e kizárólag X. és Y. és Z. bántalmazottak egymást erősítő nyilatkozatai. Arra, hogy miért lenne kivétel nélkül "mártír", vagy "rosszkor rossz helyen" tartózkodott áldozat az, aki a rendőri felszólítások ellenére önszántából maradt a műveleti területen, vállalva ezzel a tömegoszlatás következményeit. Arra, hogy megtett-e mindent a Fidesz a saját közönsége biztonságáért (a helyszínválasztással, vagy a rendőrség által javasolt elvonulási útvonal kellő hangsúlyozásával). Arra, hogy Orbán Viktor mennyiben járult hozzá a káoszhoz azzal, amikor sokakkal elhitette: az utcáról megdönthető a kormánytöbbség. ("Az embereknek semmi okuk nincs arra, hogy visszahúzódjanak a házaikba" - jelentette ki szeptember 19-én.) Arra, hogy a Fideszt vajon nem a "minél rosszabb, nekünk annál jobb" logikája mozgatta-e azokban a napokban. (Ez utóbbit fölvetni például egyszerűen nem illik - mintha a Fidesztől teljességgel idegenek lennének a szörnyű, ám gyors politikai hasznot hajtó megoldások.)
A kínos kérdések megválaszolása persze soha nem volt a magyar közélet erőssége; nemcsak a 100 vagy a 60-70, de az öt évvel ezelőtti események rekonstruálása is alig valakit érdekel. Elegendők itt a mítoszok - hiszen azokban legalább minden egyértelmű. Jó a Jó, és gonosz a Gonosz.
