Boross Péter miniszterelnök ismét sikeresen, élére hajtva, pedánsan rendezett egy csomagban nyújtotta át az elvakult jobboldaliság ismérveit a Magyar Hírlapnak adott nyilatkozatában. Szerinte a baloldal Károlyi Mihály óta nyugatra szaladgál támadni az országot, a mai baloldal ugyanis Károlyiék „szellemi örököse”, és semmit sem változott. Pedig aki a kormányt támadja, az országot támadja. Aztán így folytatja „Az Európai Unió, az Európai Parlament még olyan működési terep a kormány és a kormányfő számára is, ahol ki tudjuk védeni ezeket az akciókat. Az Egyesült Államok azonban már nem ilyen. Amerika nagyhatalom, és ízlésemnek ellentmondana, hogy vitába keveredjünk velük, ez veszélyes lehet Magyarország számára” (idézi az index).
Akár egy leveskocka, ez a gondolatmenet is esszenciálisan sűrít, benne van egy egész univerzum. Nem is a tények érdekesek, inkább a felfogás. 1990 után, aki úgy gondolja, hogy egy kormány bírálata az ország gyengítése, nem demokrata. Aki úgy gondolja, hogy az egyik oldal egy történelmi romboló erő letéteményese (hisz Boross ezt érti a Károlyi-hagyomány alatt), nem demokrata, mert ebben az esetben a másik fél teljes ellehetetlenítése a célja, nem adhatja alább. (Sajnos a mai baloldal amúgy egyáltalán nem Károlyi szellemi örököse, fényévekre van tőle.)
És akkor a Fidesz-székház elleni támadás előtt voltunk, mivel ez az interjú október 23-i keltezésű.
Ugyanakkor Boross óva int az USA elleni fellépéstől, mivel ők túl erősek, ellenben az EU-tól nem kell félni. És ebben igaza van Borossnak, a maga módján. Mert az EP-ben és az EU-ban uralkodó politikai felfogás nagyban kedvez a Fidesznek – a párt a szavazataival sakkban tarthatja a Néppárt frakcióját, amelynek a parlamenti kényes, megegyezéses egyensúlyhoz kellenek a szavazatok. Amúgy ezt az EP-választások előtt egy ellenzéki erőtől sem hallottuk: ha a Fidesz túlnyeri magát, az EU sokkal korlátozottabban fogja támadni, tehát Magyarország elemi érdeke, hogy ne legyen túl erős Fidesz-különítmény az EP-ben. De az ellenzék épp mással volt elfoglalva.
Amerika maradt egyedül olyan tényezőnek, amely számottevő politikai támogatást ad az Orbán-rendszer ellenzékének. Amely rendszernek tegnap életében először azzal kellett szembenéznie, hogy a nép bekopogtat az ajtaján, és számon kér.
Magyarország nem Görögország, ahol óriási hagyományai vannak az elvekhez ragaszkodó, polarizált politizálásnak, ahol hetente robbannak otthon barkácsolt, ügyetlen robbanószerkezetek, ahol egymást érik a sztrájkok és tüntetések. Amikor itthon felkel a nép, a hatalom általában már igencsak rászolgált. Márpedig egy kormányt sem térít észhez jobban semmi, mint amikor meglátja a nép felemelt öklét. A Fidesz-rendszer alapja, hogy nincs tárgyalásos megoldás, erről a Bankszövetség tudna mesélni sokat, meg a diákok is, akik egyedüliként a társadalomban kitartóan tüntettek a fideszes elképzelések ellen, és el is értek részsikereket. Ez a hatalom nem ért másból, mint az erőből, főleg most, miután minden hatalmat a kezébe kapott. Innentől kezdve, aki el akar valamit érni, csak az utcán teheti meg (alkalmasint a békemenet orosz tankokat visszasíró tömegeivel szemben), és a rendszer igazi ellenzéke is az utcán fog összerázódni (remélhetőleg tanulván a Milla és társai hibáiból) – ha már a fiatal magyarok rázzák az utcát.
