Jelenlegi formájában – ahogy arra Lámfalussy Sándor figyelmeztetett minket – az euró az eleve erős és versenyképes gazdaságoknak kedvez, de nem segíti a felzárkózó gazdaságok megerősödését – mondta a miniszterelnök a Magyar Nemzeti Bank által szervezett hétfői konferencián, amelyen az euró atyjának is becézett világhírű magyar közgazdász, a tíz éve elhunyt Lámfalussy Sándor előtt tisztelegtek. Rá hivatkozott, miszerint „vigyázzatok, ha a gazdaságotok nincs felkészülve a csatlakozásra, a csatlakozás meg fog ölni benneteket”. Ezt a tanácsot mi megfogadtuk – közölte Orbán.
A negyedszázados közös pénz eddigi útja valóban nem egyenes vonalú, és korántsem nevezhető minden elemében a kívánt hatásúnak. Az azonban minimum féligazság (inkább félhamisság), hogy csak az erős gazdaságok előnyét szolgálja, a felzárkózókat pedig egyenesen „megöli”. Az valóban igaz, hogy például a német gazdaságnak (a rendkívül jelentős export miatt) kezdettől hasznára vált a márka elhagyása, megakadályozva a saját valuta felértékelődéséből származó veszteséget. Az is tény azonban, hogy kritikus helyzetben a sokkal gyengébb gazdaságok számára valóságos mentőövet dobott az euró. A 2008-10-es válság idején Görögország túlzás nélkül végleg fejre állt volna, ha drachmája van: nem eltúlzott becslés szerint akár ötven százalékos leértékelődés következett volna, ami a folyó jövedelmek és megtakarítások mellett a teljes nemzeti vagyon ekkora értékvesztését vonta volna maga után. Az euró felvételének feltételei tehát olykor változatlanul elméletiek, a követelmények alól ki lehet bújni (s ennek legelrettentőbb példája éppen Görögország), ami belülről feszíti az árfolyamot. Emiatt sokan vitatják is Magyarország euróérettségének meglétét.
Ez azonban nem védi meg Orbán álláspontját, mert a forinthoz ragaszkodás most már öncél, az egyre súlyosabban leszakadó hazai gazdaság minimálisra zsugorodott növekedési képességének megtartásáé. Ahogyan nemrégiben írtuk, „a nominális termelékenységnövekedés 2011 és 2021 között Csehországban 7,8 százalék volt, a lengyeleknél 10, a románoknál kis híján dupla ennyi, a balti országokban 14 százalék körüli. A magyar átlagindex viszont mínusz 2,7 százalék. A forint az euróval szemben 52 százalékot romlott, a lej ennek kevesebb, mint felét. A zloty egyenlege zérus, a cseh korona viszont negyedével még erősödött is. A 2010 utáni szűk másfél évtized adatai (kerekítve, korona: +4, zloty: –10, lej: –15, forint: –40 százalék) a napnál világosabban megmutatják, hogy a magyar gazdaság elmúlt évekbeli növekedését lényegében a forint értékvesztése állította elő.” Amikor tehát nagyjából tíz éve Orbán leszámolt az addig se túl meggyőzően mondogatott modernizációs céllal és végleg az alacsony hatékonyságú összeszerelő-gazdaság felé fordította az ország hajóját, a forint megtartása teljesen érthető, ma pedig már szinte az utolsó mentsvár. A fenti adatokból az is következik, egyenesen valótlan állítás a felzárkózó, sőt, az út elején járó országokról, hogy euró birtokában megoldhatatlan a felkapaszkodás az EU élmezőnyébe. A baltiak éppen azzal tették meg ezt sikeresen, hogy a termelékenység növelését állították fókuszba, elhagyva a pusztító állandó inflációt is eredeztető devalvációs gyakorlatot.
Ezért aztán cseppet se meglepő, hogy Orbán – az őt amúgy is jellemző „világelrendező” gondolkodásához igazodva – igyekszik ideológiai támaszt ácsolni euróellenes álláspontjához. Csakhogy az elmúlt években oly szépen felépített eseménymagyarázatba mintha nem teljesen illeszkedne a tengeren túl kibontakozó változások menete. Jeffrey D. Sachsra, a Columbia Egyetem professzorára hivatkozva azt fejtegette, hogy a világ jobb és békésebb hellyé tehető a szabadkereskedelem és a közös érdekek mentén való összekapcsolódás révén, ezzel szemben a globalisták régen a neoliberalizmussal tudták degeszre keresni magukat, ma a bezárkózás hirdetésével. Ebben mindjárt új értékelést kaptak a „globalisták”, akik eddig az államok szuverenitásának ellenségei voltak a beavatkozásokkal, amelyek egyik eszköze éppen a gazdasági erő kiterjesztése volt. Arról pedig az állítólag a vele egy követ fújó Trump mintha nem értesült volna, hogy a szabadkereskedelem és a közös érdekek szem előtt tartása volna a békésebb és jobb világ záloga. A Fehér Ház ismételt urává vált üzletember első bejelentései (súlyos büntetések kilátásba helyezése Putyin birodalmával szemben a háború miatt, védővámokkal kizárni a fél világot az Egyesült Államok gazdaságából) egyre széttartóbbnak látszanak az orbáni leegyszerűsített várakozással, miszerint „visszajön Trump és elhozza az új aranykort”. Vagyis ahogyan ő nevezi, az amerikai-magyar nagy gazdasági megállapodást, ami lendületet ad a magyar gazdaságnak. A nagy munkával felfestett kétoldalú viszony a múltat is újraértékelte, a Magyarországot sújtó „brüsszeli pénzügyi szankciók” oka most már az amerikai republikánusokkal fenntartott szoros kapcsolat, nem a migráció elutasítása, ahogyan eddig hallottuk. A fogalmi és helyzetértékelési zavar és az énkép bizarr felnagyítása pedig odáig fajul, hogy a liberalizmusnak nem egyszerűen vége egy életre Washingtonban (is), hanem ebben egyenesen „budapesti konszenzus” van: az egész világra kivetíthető normatív elképzelés szerint minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy önmagát tekintse a világ közepének. Ami pedig a szuverenitás netovábbja, errefelé a „nemzetek Európája”, a „kevesebb brüsszeli bürokrácia”. Márpedig ez a végső oka annak, hogy – miként ezt Orbán felrótta – még mindig nincs közös költségvetési politika az euró mögött. Az ő magyarázatában nem Magyarország van elszigetelve, hanem az Európai Unió, szerinte mi a történelem főutcáján járunk, miközben az EU valahol a sáros mellékutcákban kódorog és botorkál.
(Címlapképünkön: Orbán Viktor beszédet mond a Lámfalussy Konferencián a Magyar Nemzeti Bank székházában, a Lámfalussy Konferencia Központban 2025. január 27-én. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
