A kormány és a gazdasági kitörési program: a hatalom megtartásáért semmi sem lehet drága

Lassuló és kimerülő gazdaság, növekvő elégedetlenség a mélyben, a semmiből előtört politikai versenytárs, rakétasebességgel lefalcoló külföldi szövetségesek. Ennél nagyobb veszély nem is leselkedhet az egyeduralomba belekényelmesedett kormányra.

A gazdaság mind súlyosabb szerkezeti bajai az eddiginél is sürgetőbbé tennék valamiféle távlatos terv készítését, ám másfél évtizede először olyan országgyűlési választás előtt áll Orbán Viktor, amelynek a kimenetelét tényleg nem bízhatja a véletlenre. Csakhogy – szintén először – a szavazatvásárlás ezúttal piszok drágának ígérkezik.

Makrogazdasági tippmix

A magyar gazdaság néhány kiváltságos év után a járvány két esztendejében más országokéhoz hasonlóan lelassult – és később sem állt talpra. Ebben az időben a kormány évről évre a „jövőbe” ígérte a nekirugaszkodást, a bűvös szám a 4 (százalék) lett: az Európa-rekorder inflációnak ez alatti célt tűztek ki, a költségvetési hiánynak ide kellett volna olvadnia, a növekedésnek pedig ebbe a magasságba ugrania. Nos, nagyjából egyik se teljesült – független elemzők erre amúgy előre figyelmeztettek. A gazdaság teljesítménye tavaly mínusz 0,7 százalék volt, de a lejtőn csúszva sem gátolta semmi, hogy Nagy Márton törzsi varázsló délibábját, a 4 százalékos gyarapodást erre az évre törvénybe foglalják. Amiből jó, ha 1,5 lesz. Az „üstökön ragadott”, majd „fejszével lefaragott” infláció idén év végére ismét elérheti az 5 százalékot, és nagy valószínűséggel a költségvetési hiány 4,5 százalékra tervezett aránya sem teljesül; ahogy a jövő évi 3,5 körüli, majd a 2026-ra belőtt 3 százalék alatti hiányban is okkal lehet kételkedni.

Vészesen közeleg ugyanis a következő országgyűlési választás, amelyre már betárazták az osztogatásbombákat. Csakhogy, szemben a 2022-ben kiszórt legkevesebb 2 ezer milliárdos ajándéközön időszakával, most üresen kong az államkassza, és úgyszólván fillérekért zajlik a padlássöprés – például önkormányzatoktól veszik vissza a korábban megítélt fejlesztési támogatásokat. A holdudvarba tartozó gazdasági érdekcsoportok százmilliárdos apanázsai látszólag zavartalanul áramlanak, bár a hírek szerint például az építőiparban a nem „családi” érdekeltségek körében nő az elégedetlenség, s a törölt nagyberuházások miatt számtalan „közeli” cég is szaharai kiszáradással nézhet szembe.

Orbán Viktor a „magyar” modellre törekedve bocsátotta el annak idején a fősodorba tartozó közgazdász szakértőket és támaszkodott az olyan fantasztákra, mint Matolcsy György. Ez illeszkedett erősen a politika, s mindinkább a hatalom vezérelte gondolkodásmódjához. Az „utolsó száz év legjobb évtizede” azonban – mára bebizonyosodott – nem a magyar unortodox gazdasági intézkedéseknek, hanem a nagy pénzügyi világválságot követő globális felvirágzásnak volt köszönhető. Bőven voltak tartalékok a hazai gazdaságban, amelyek klasszikus extenzív fejlesztésre nyitottak lehetőséget. Az állami szociális rendszerből kiszórt-kiszorított tömegekkel jelentősen növelhető volt a foglalkoztatottak száma (még akkor is, ha az egymillió új munkahely úgy harmadát itthonra „számolták el”, jóllehet ezt a halmazt ténylegesen a külföldön dolgozó magyarok adták). A „szakszervezetlenített” közegbe nagy kedvvel özönlött a külföldi tőke, amelyet növekvő értékben szórt meg támogatásokkal a kormány – a világban ekkor szinte ingyen volt kölcsönpénz, az uniós támogatások pedig ezermilliárd számra érkeztek.

Ezt az aranykort azonban szempillantás alatt fújta el a 2020-as pandémia: az apály pedig megmutatta, hogy „kin van fürdőnadrág”. A magyar gazdaságon nem volt.

Mire volt elég?

A kormány szívesen állítja szembe saját teljesítményét a viharos és ronda világválsággal lezárult kétezres évekével. Ám a számok nem igazolják ezt az önfényezést. A 2002 és 2010 közötti nyolc évben a nominális GDP növekménye éves átlagban éppen annyi volt (2 százalék), mint a 2020-as ragályig tartó dekádban. Előbbit az eladósodás támogatta, utóbbit a jobbadán ingyenes uniós támogatások. (Az árfolyamkülönbséget kiszűrő vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP-ben hazánkat 14 év alatt Csehország és Lengyelország után Románia is megelőzte.) A munkaerő terme­lékenysége is durván ugyanannyival, évente 1 százalékkal emelkedett a kétezres évek közepéig. A munkaerő extenzív hullám kifulladásának idejében aztán némiképp sikerült ezt a mutatót feljebb tornázni, ennek az ára azonban súlyos volt, s hatása az elmúlt évek inflációs robbanásában is szerepet kapott. Az évről évre „kivasalt” béremelkedések messze meghaladták a gazdaság termelékenységének javulását, a lefojtott költségnövekedés pedig „beárazódott” a később elszabadult árdrágulásba. Varga Mihály pénzügyminiszter a 2025-ös Münchhausen-szindrómás gazdaságélénkítő tervről szólva büszkén említette, hogy a 2017-től számolt öt évben (az akkor már felfutott inflációval megtisztított) reálbérek 45 százalékkal nőttek; márpedig ez – azzal együtt is, hogy a járulékokat 15,5 százalékra mérsékelték – is óriási nyomást helyezett a vállalkozásokra.

Ha ugyanis kitekintünk a térségbe, azt láthatjuk, hogy a nominális termelékenységnövekedés 2011 és 2021 között Csehországban 7,8 százalék volt, a lengyeleknél 10, a románoknál kis híján dupla ennyi, a balti országokban 14 százalék körüli. A magyar átlagindex viszont mínusz 2,7 százalék. Szlovákiában ezt meghaladóan romlott a mutató, de korábbi teljesítményükkel még mindig hazánk előtt maradtak; mi viszont ebben a körben az utolsó előtti helyre zuhantunk (a bő tizedével javuló Bulgáriát még megelőzve). Ennél is tisztábban látunk, ha össze­hasonlítjuk a nemzeti valuták árfolyamának alakulását, ami a magyar gazdaság elmúlt húsz évéről állít ki szomorú bizonyítványt. A forint az euróval szemben 52 százalékot romlott, a lej ennek kevesebb, mint felét. A zloty egyenlege zérus, a cseh korona viszont negyedével még erősödött is. A 2010 utáni szűk másfél évtized adatai (kerekítve, korona: +4, zloty: –10, lej: –15, forint: –40 százalék) a napnál világosabban megmutatják, hogy a magyar gazdaság elmúlt évekbeli növekedését lényegében a forint értékvesztése állította elő.

Egy nap a világ

Orbánéknak talán még igazuk is volt akkor, amikor 2010-ben – legalábbis részben – szakítani akartak a főáramú liberális gazdaságpolitika költségvetési megszorításon alapuló rendbetételi metódusával, túllépve az ezredforduló óta tapasztalható alacsony termelékenységű, féloldalas fejlődésen. Ám kiderült, ez csak szavakban volt így. A nagyarányú munkáskéz-gyarapítás extenzív korszakának kifutása után a hatalmi szempontból is könnyebb utat választották, az évtized közepén a lovak közé hajítva a gyeplőt. A túlnyomásos gazdaságpolitika eszközeként beletapostak a gázpedálba: még több ember kerüljön a munkapadhoz, és érkezzenek újabb és újabb befektetések – bármi áron. Egyre növelték az új beruházásokra egyedi támogatásként odaítélt pénzt: a kétezres évek második felétől az egy-egy munkahelyre vetített 8–10 millió forintról először a duplájára, aztán már több tízmillióra. Az egymilliárd euró értékűként számon tartott, ezer munkahellyel kecsegtető debreceni BMW-gyárhoz például szinte a teljes környék infrastrukturális fejlesztését megígérték a szerződés aláírása előtt; akkoriban 160 milliárd felett elvesztettem a költségek számolásának a fonalát. Az ázsiai akkugyárak akár ötévi teljes bérkeretét kifizeti a költségvetés, hogy cserébe semmit se kapjon: csak minimális hozzáadott értéket, az utolsó fillérig kivitt hasznot, a hazai kutatás-fejlesztés és beszállítók kitiltását.

A 2022 előtti választáskor végleg eldőlt: már igény – és nagy valószínűséggel képesség – sincs megragadni az utolsó alkalmat a korrekcióra. A kasszát kiürítették, az uniós pénzre alighanem keresztet vethet az ország, sőt az Európai Parlamentben az EU-elnökség vitájában Ursula von der Leyen beszéde annak deklarálásaként is értelmezhető, hogy leszaladt a cérna a spulniról: kitenni nem tudják az országot, de lényegében minden együttműködésnek vége. Az Európai Néppárt Orbán kifelé bandukoló képével és a Time to go (Ideje menni!) felszólítással közzétett Facebook-posztja ezt erősíti meg. Hasonló hangulat alakul a NATO-ban, a kocka elvetését egyelőre az amerikai elnökválasztás kimenetelének eldöntetlensége hátráltatja. Az uniós (német) piac stagnál, az autóipar, különösen az elektromos meghajtás (átmeneti?) lejtmenete mind egy-egy lék a magyar gazdaság hajójában. S ha ez nem lenne elég a kormánynak, másfél évtized után először valódi politikai kihívó jelent meg a színen, egyre komolyabb pánikot keltve a hatalmi piramisban.

Mivel nincs se ötlet, se invenció, minderre ismét csak a régi nóta csendül fel: minden rendben, a felvirágzás jövőre kezdődik. „Jövőre berobban a magyar gazdaság, sokan meg fognak lepődni, amikor az első negyedéves számok 2025-ben kijönnek.” Jöhet a béremelés (8,4 százalék) – Orbán szerint a vállalatok is egyetértenek ezzel. Nem, nem értenek egyet, legalábbis újabb adócsökkentés, azaz állami bevételkiesés nélkül nem. A 3,4 százalékos növekedés persze akár ki is jöhet a tavalyi mínusz 0,7 és az idei 1–1,5 százalék bázisán (miként a beruházások 5 százalékot meghaladó gyarapodása is a mostani két számjegyű összeesés után). Csakhogy mindennek egyik alapja a „most már tényleg beinduló” lakossági fogyasztás lenne – noha a kormány a lakossági megtakarításokra is számít, mert az államadósságon belül ismét emelkedik a devizahitelek aránya, s ez ismét erős árfolyamrizikót hordoz. Az elmúlt években jócskán felduzzadt külső tartozást is csökkenteni szeretnék – s mindezekkel egyidejűleg csupa kiadást igénylő programot ígérnek. Munkáshitelt a pályakezdő fiataloknak – még ha az igénybe vevők eladósodása szinte reménytelenné teszi is a későbbi lakásvásárlást. Vidéki otthonfelújításokat terveznek, a családi adókedvezmény megduplázását (ennek fő kedvezményezettjei megint csak a felső jövedelműek lesznek). De pénzt igényel „a hazai vállalkozások méretének megduplázása” (?), a „jelentős mértékű” tőkefinanszírozási program, a Széchenyi-kártya beru­házási típusú hiteltermékeire fizetendő éves kamat jelentős, 3,5 százalékra csökkentése, az exportösztönző hitelek újraindítása.

Az akarat diadala lenne ez – de más, mint a jövő elzálogosítása nemigen sülhet ki belőle. Ennek a gazdaságpolitikának akár jelképe is lehetne az önkéntes nyugdíjpénztári számlák átmeneti feltörhetősége, amelynek révén a lakásprogram finanszírozását gondolják megoldani. Ez, afféle második csok-ként nem csak a lakásárakat fogja ismét az égbe lökni, s ezzel az inflációt is fűteni, de a jövőre szóló megtakarításaik felélésére ösztönzi a számlatulajdonosokat. Orbán számára a tét azonban óriási, és a hatalom megtartásáért semmi nem lehet drága.